A vándorcirkusz érkezése mindig nagy esemény volt a kicsi városkánkban és a mi életünkben. Gyerekként minden alkalommal elvittek a szüleink, de a testvéremmel sosem bírtuk kivárni az előadás kezdetét, ezért az épülő vagy már felállított óriási sátrakhoz órákkal korábban elbicikliztünk és izgatottan bóklásztunk körülötte, majd hazabicikliztünk és gyermeki túlzásokkal, lelkesen beszéltünk a látottakról. Mi a sátrat mindig óriásinak láttuk, és mindig sok-sok lakókocsit számoltunk körülötte, ami azt jelentette, hogy rengeteg artista érkezett, és bár nem láthattuk a vadállatokat, mégis rettenetes oroszlánokat, tigriseket és óriási elefántokat sejtettünk mindig az állatszállító kocsikban. Ezek után szóba sem jöhetett, hogy a szüleink esetleg meggondolják magukat. Minden cirkuszi előadásra úgy emlékszem vissza, hogy az maga volt a csoda, imádtam minden percét és talán én tapsoltam a leglelkesebben. 

Rajongásom a cirkusz iránt később sem csillapodott. Amikor a gyerekeim elérték a cirkuszjáró kort, én is vittem őket és velük eljutottam a Fővárosi Nagycirkuszba is, ahová én vágytam jobban és ahhová azóta is visszavágyom. Pár éve az Arénában volt egy cirkuszfesztivál, oda is elmentem, nagyszerű volt az is, tavaly pedig Szarvason sikerült megnézni a Fővárosi Nagycirkusz főpróbáját ukrán és orosz artistákkal. Szóval a vágy a cirkusz iránt mindig is megvolt bennem és ezen nem segített az sem, hogy időközben benőtt a fejem lágya, már ha benőtt egyáltalán.

Nem emlékszem, hogy valaha is páholyból nézhettem volna az előadást, de képzeld, most igen. Történt ugyanis, hogy kicsi városunkba most is, mint minden évben, megérkezett a cirkusz. Láttam az utcán a plakátokat, hallottam a reklámautó hangosbemondóját, de kinőttem már az ilyet, gondoltam, ezért aztán meg sem említettem, hogy elmennék. Egy munka révén viszont kaptunk két tiszteletjegyet a páholyba és ezt nem akartam kihagyni. A férjem, ha csak teheti, távol tartja magát a cirkusz (szerinte hamisan) csillogó világától, így aztán boldogan lemondott a saját jegyéről és átadta a mindig lelkes Katának. 

És akkor Kata és én elmentünk a cirkuszba. A Magyar Vargas cirkuszba.

Volt szép nagy sátor, volt csillogás, és nem hamis. Volt parádé, és az sem hamis.

Szenzációs produkciók voltak egytől-egyig (de tényleg!) földön és a levegőben, volt lézerfény, transzformer autó egyenesen Amerikából (hát persze), tehetséges és a vastapsot mosolyogva fogadó artisták és nem túl sok néző, tulajdonképpen szinte csak gyerekek és az őket kísérő felnőttek. Mi ketten, Kata és én voltunk csak olyan felnőttek, akikkel nem volt gyerek, mi tehát, hogy úgy mondjam, öncélúan, csakis a magunk kedvéért mentünk. 

És milyen jól tettük! 

Végig szórakoztuk, nevettük és tapsoltuk az előadást a páholyból, pattogatott kukoricát ettünk és a szünetben lefotóztattuk magunkat a csillogó-villogó transzformerrel. Biztos vagyok benne, hogy a mi szemünk jobban csillogott, mint ennek a szupererős szupercsodagépnek az összes lámpája, sőt, az egész nézőtéren a mienk csillogott a legjobban.

Szupercsoda volt az egész Magyar Vargas Cirkusz, na. Jövőre is megyünk.