A születésnapomon, május 3-án újra színházba mentem. Bármennyire is szeretem a színházat (és hát tulajdonképpen a színpad se lenne ellenemre, ha nem is színészként, de előadóként bármikor), olyan azért ritkán adatik, hogy hat napon belül háromszor is eljutok nem is akármilyen előadásokra. Április 28-án A fösvény bemutatóját sikerült megnéznem Szolnokon, 30-án Abádszalókon Olt Tamás zenés Rejtő Jenő - estjét láttam, aztán jött a szülinapom, amikor a kisújszállási Vigadóban egy modern, kortárs darabra vettem meg a jegyeket. Eddig mindig a férjemmel voltam színházban, most viszont úgy alakult, hogy csak A fösvényt láttuk együtt (de nem egyedül, mert útitársaink is voltak), Abádszalókra egyedül mentem el, Kisújszállásra pedig a barátnőmet hívtam magammal.
Nos, akkor nézzük, mi is volt ez a kortárs darab.
Képzeld el magad, amikor balladát olvasol. Ülsz a kényelmes foteledben, kezedben a könyv. Az első nekifutás után úgy nagyjából, nagyon nagyjából kialakul valami benned a szereplőket, a helyszínt és egy kicsit a történetet illetően is, de még nem mernéd azt mondani, hogy érted is, amit olvasol. Nekifutsz másodszor, átküzdöd magad a szimbólumokon, a tőmondatokon és az utalásokon, de még mindig több a bizonytalanság benned, mint a világosság. Ha szereted a kihívásokat és még mindig akarod tudni, hogy mi is akar ez az egész lenni, nekifogsz harmadszorra is, és végül vagy összeáll a kép, vagy marad a balladai (fél)homály, de elmondhatod, hogy legalább jól szórakoztál. Ha.
A színpadon szeretem az egyenes vonalú egyenletes haladást. Szeretem érteni, hogy ki kicsoda, és szeretem, ha a történetnek is megvan az érthető vonala, mert ezek nélkül csak sötétben tapogatózok. Persze megértem a szimbólumokat, az előre - és visszautalásokat, kihámozom a bonyodalmakat, de többnyire az ragad magával, ha, hogy úgy mondjam, a számba van rágva a lényeg.
A Szemet szemért nem ilyen darab. Az egy ballada-szerű történetmesélés, aminek a megértéséhez nagyon oda kell figyelni, és még így is előfordulhat, hogy a végén fejcsóválva állsz fel a székről, hogy mi is volt ez itt kérem szépen. A színdarab tulajdonképpen egy krimi, egy nyomozás története, némi misztikus szállal. Gyilkosság történt egy faluban, ahonnan elszármazott és országos hírnévre tett szert egy nyomozó, és most visszatér, hogy felgöngyölítse a szálakat és közben szembesül saját élete fel nem göngyölítettségével is. A falu ellenségesen fogadja a Nagy Fővárosi Nyomozót, de ő is tele van előítéletekkel. A nyomozás nem halad, előkerül a régi szerelem is, a nyomozó múltjáról is egyre többet megtudunk. A végén persze kiderül, ki volt a gyilkos és természetesen az, akire eddig nem is gondoltál. A nyomozónak álmában jelenik meg a megoldás.
Ahogy a történet megy előre, úgy lesz követhető egyre jobban, de végig nagy koncentrációt igényel, bár kicsit könnyebb megfejteni, mint egy balladát, de tényleg csak egy kicsit. A szöveg balladai, félmondatos, tele van képekkel és utalásokkal. Ahogy megyünk előre, a kockákon a szereplők egyre több égő gyertyát helyeznek el, mintha egyre világosabb lenne, ami eddig sötét vagy legalábbis homályos volt, és igen, valóban az lesz.
A díszlet és az egész színpadra állítás viszont egyszerűen zseniális. Nagy méretű fekete-fehér kockákon zajlott minden, a párbeszédek, a mozgás és a tánc is. Minden szereplő fekete, fehér vagy szürke ruhát viselt, kivéve a nyomozó álmát, mert ott mindenki színesben jelent meg. A zene fokozta a feszültséget és hangos volt, néhol a szöveget is nehezen lehetett tőle érteni, pedig az első sorban ültünk.
Véleményem?
Jó, hogy láttam egy modern felfogásban színpadra állított kortárs darabot, de a magam részéről maradok inkább a klasszikusoknál.