Kamaszkori lázadásom legfontosabb dala az Eddától az Elhagyom a várost volt. Hallgattam, énekeltem szinte éjjel-nappal a többi Edda dallal együtt, és hittem, hogy egyszer én is elhagyom majd a városomat a szülői házzal együtt, ahonnan örökké elvágyódtam. Nem a nyughatatlanság hajtott, nem akartam én a világot megváltani, inkább egy olyan életre vágytam, ahol én irányítok, én döntök, én mondom meg, mi legyen és az hogyan legyen. Én akartam eldönteni, mikor fekszem le, meddig olvasok éjszaka, meddig nézem a filmet, mikor megyek el és hová. Én akartam a kontrollt a kezemben tartani magam felett. Miközben lázadtam és hangosan, provokatívan énekeltem, hogy " Egyszer egy szép napon/ Tudom, hogy elhagyom a várost/ Ahol élek/ Mindent itt hagyok" -,  tényleg el is mentem, amikor végre lehetőségem lett rá. Mit elmentem? Szálltam, repültem el a városomból, el a szülői házból ...

... hogy aztán hat hét után sírva jöjjek haza.

Mert nem volt jó távol lenni. Nem élveztem egyetlen percét sem. Húsz éves voltam, a tanulás miatt mentem, tanultam is rendesen, és hétvégén ahelyett, hogy éltem volna a főváros adta lehetőségekkel, sírva utaztam haza és még jobban sírtam, amikor hétfőn reggel utaznom kellett vissza. Nemhogy visszaéltem volna az önállósággal, amitől annyira féltettek a szüleim, hanem egyáltalán nem éltem vele. Járhattam volna pesti színházakba, kiállításokra szép ruhákban és kalapban (valahogy volt bennem egy olyan vágy mindig, hogy kalapos kisasszony legyek), mehettem volna oda, ahová csak akarok.

De nem jártam színházba és máshová sem. Dicső hat hetem maga volt a kudarc.

Szenvedtem a hazavágyástól és nem értettem, mi van velem, hiszen sikerült elhagynom a várost és akár vissza se menjek többé. A kontroll az én kezembe került, azt csinálhattam volna, amit csak akarok. Az iskola elvégzése után élhettem volna a fővárosban vagy külföldre is mehettem volna, minderre megvolt a reális esélyem háromszor is, mint a mesében. De nem mentem sehová.

Mi lehetett az én kis tarisznyámban - a hamuban sült pogácsán kívül -, ami annyira húzta a vállamat, hogy inkább hazamentem?

Hazamentem a nagy elszántsággal és dacosan felszegett fejjel elhagyott városomba, vissza a szülői házba, és itthon ragadtam. A szó szoros értelmében kispolgár lettem. Legyen férjem, legyen lakásom, szülessen gyerekem, tanuljak, dolgozzak lehetőleg egy életen át egy munkahelyen, mert ezek számítanak igazán nagy dolognak. Férjhez mentem, gyerekeket szültem, tanultam, szereztem három diplomát és összesen két munkahelyen dolgoztam le a 41 évet.  Átéltem és megoldottam családi és magánéleti problémákat, felálltam nagy tragédiából  és újrakezdtem az életet.

Tipikus X generációs élet. 

Nem bánom, dehogy bánom, hogy így alakult. Szeretem a megélt életemet, nagyon is büszke vagyok rá, de az elvágyódás, mint vágy, képzelgés és álmodozás mindig megmaradt és tulajdonképpen ma is ilyen vagyok. Szerintem ezért szeretek annyira utazni is.Tervezek, megvalósítok, de aztán hazajövök. Hazajövök ide, az alföldi poros és kopott  kisvárosomba, a kicsit poros, kicsit kopott otthonomba.

Az apukám mindig támogatta az utazási álmaimat, ő is ment, amikor csak lehetősége adódott.  A munkájából adódóan sokat kellett utaznia és engem belföldön sok helyre elvitt magával. Családi nyaralásokat is szervezett, többször voltunk vállalati üdülőkben és mindig, mindenféle táborba elengedett, ezekből vitánk sosem volt. Szerintem nagyon büszke volt, hogy a kislánya akkori mércével mérve "világot láthatott" és ő ezt magától értetődő természetességgel finanszírozta is, pedig a takarékos élet híve volt. Az utazásokra sosem sajnálta a pénzt.

Nagyon örült, amikor 18 éves koromban jutalomból Szlovákiába, a Magas-Tátrába utazhattam. Ez volt az első külföldi utam. Láttam az égig érő nagy hegyeket, a Dobsinai jégbarlangot, Kassát, Lőcsét és Rozsnyó városát. Ez a tíz napos, nagyon jól sikerült utazás elkötelezetté tett az újabb utazások iránt. Vágytam menni és mentem is, ahová csak lehetett. Egy év múlva a barátnőmmel utazhattam Kelet-Németországba, az NDK-ba, ahol Annaberg-Oberwiesental-ban töltöttünk ismerősöknél tíz napot. Ketten az Orient-expresszel, éjszakai utazásokkal és öt átszállással, hát nagy kaland volt!

Aztán jött a többi, ami akkor nekem elérhető volt. Bécs, Szabadka. Később a Magas-Tátra, ott legalább tízszer voltam, örök szerelem marad. A Szlovák Paradicsom, az osztrák Alpok, Bécs újra, Graz, Németország, Ulm kétszer is, aztán Köln. Görög tengerpart, ott kétszer voltunk, Wales, London, Párizs kétszer is. Francia Riviéra: Cannes, Nizza, Monte Carlo, Monaco. Svájc -életem leg-je, Erdély-Székelyföld, legalább tízszer voltam ott is, ez életem másik leg-je. Szlovén Alpok és tengerpart, olasz tengerpart. Sok ország, sok-sok város, szépség és érték.

Minden utazás egy új élet, amit az utazás néhány napjában megélhetek, aztán pedig hazajöhetek a biztonságba. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.  Már az utazás előtt hetekkel (!) rám tör a szorongás, hogy minden rendben lesz-e, de nem az utazással, az úttal, a csomagokkal vagy a szállással, hanem velem. A szorongás lassan átmegy félelembe, hogy ne legyen semmi bajom. Az indulás előtti napon csúcsra jár bennem ez az egész és érdekes módon az elindulás perceiben hirtelen megnyugszom. Elindulunk és engem egyszerűen kicserélnek. Laza leszek és jókedvű, onnantól kezdve gyakorlatilag végig. 

Az utazás a szabadság élményét adja meg nekem. Azt a szabadságot, amit nem tudtam megélni akkor, amikor talán ideje lett volna. Nem költöztem másik városba, másik országba, hanem itthon ragadtam. Azóta minden egyes út a szabadság felé visz, egyre inkább és egyre jobban. Aztán persze hazahoz. 

Ha csak egy tanácsot adhatnék az utazásaidhoz, hármat adnék:

1. Törődj a egészségeddel, egyél jól, mozogj, nevess!

2. Tanulj meg legalább egy idegen nyelvet használható szinten!

3. Élvezd az utazásodat akkor is, ha esik az eső, ha nem olyan a szállás és ha nem az történik, amit elterveztél!

Utazz, amikor csak teheted!