Nem fogtam sétapálcát, de a sétám közben és főleg a végén, ha vidámabb nem is lettem (pedig minden okom meglenne rá), legalább egy kicsit már kevésbé volt rossz a hangulatom. A férjem dolgozni ment, hívott magával, de nem akartam menni. Itthon maradtam. Nem volt különösebb feladatom, mert tegnap kitakarítottam, kimostam, kiteregettem, főzni pedig nem kell ma. Persze aki keres, az talál, és tudjuk, hogy egy háztartásban mindig van mit csinálni, de én nem kerestem, így aztán nem is találtam semmit,  úgyhogy inkább mondjuk úgy, hogy nem éreztem eléggé motiváltnak magam semmihez.

Elmentem hát sétálni.

Itthon egyedül voltam, az utcán viszont találkoztam az ősz nekem egyik legkedvesebb arcával, a szürke ködössel. Sétáltam egyet a városban a párás őszi időben, mert emlékeztem, hogy a múltkor is utólag ugyan, de arra gondoltam, hogy ezt kellett volna tennem az indokolatlan szomorúság ellen. Most legalább időben eszembe jutott. 

Menj ki! Mozdulj ki! Jobb lesz. 

Ez igaz.

Tulajdonképpen nem is rosszkedvem volt, hanem inkább semmilyen voltam és motiválatlan. Most hazaértem és lettem valamilyen (mondjuk átmozgatottabb) és némileg motiváltabb is, leginkább arra, hogy aludjak egyet.

Ebből nem lett semmi, mert lefeküdtem ugyan, de felhívtam a barátnőmet és fél órán keresztül csacsogtunk a semmiről. Mikor befejeztük, telefonált a férjem, hogy elindult hazafelé, egy óra múlva itthon lesz.  

És ez lesz a jó.