Ezen a hétvégén tehát két többször látott, mégis nagyon várt musicalt tudtunk megnézni és mindkettő az érzelmek végletes megélésére adott lehetőséget. Ideje van a nevetésnek és ideje van a sírásnak, valami ilyesmit mondott Simon Péter a Valahol Európában-ban, vagyis mindennek szentelt ideje van és én most mindkettőt meg tudtam élni.  Pénteken a Fenyő-musical alatt a mosoly le nem jött az arcomról és magasra szálltam, repültem a rock and roll szárnyán, előadás után pedig a fiatalságom, a rock and roll, a szerelem és a barátság emlékein tudtam Fenyő Miklós dalait vidáman énekelgetve, dúdolgatva nosztalgiázni.

A szombat más volt. Szombaton a Valahol Európában alatt végig folytak a könnyeim. Nem tudtam nem anyukámra gondolni, aki éppen annyi idős volt a háború alatt, mint a színpadon a gyerekek és ő is átélte a bombázásokat, az időt, amikor "odakinn most szörnyek járnak" és alig volt mit enni az óvóhelyeken. A történetet akár ő is mesélhette volna. Az úton hazafelé csak hallgatni tudtam, mert a szívem csordultig tele volt és tényleg úgy éreztem, hogy nem tudok mit mondani, belém szorultak a gondolatok és nincsenek szavak, amivel ki tudnám fejezni őket és tulajdonképpen nem is kell, mert minden szó csak elvenne az élményből.

 Ma vasárnap van... és a  csend beszél tovább...