Ha egy kicsit jobban meg szeretnéd ismerni a helyet, ahová a jósorsod elvitt, ne elégedj meg a turisták szeme elé kitett népszerű látnivalókkal, hanem keress olyat is, amit csak a helyiek ismernek. Ehhez persze beszédbe kell velük elegyedni.
Mi vasércet kerestünk a vasgyártás egykori erdélyi őshelyén, Torockó mellett, a Cibloc hegyen átkelve a mezőségek felett. A vezetőnk egy helytörténész volt, aki olyan helyekre vitt bennünket, hogy én csak ámultam. A meg-megállásaim, álmélkodásaim miatt folyton lemaradtam a csoporttól, aztán szedhettem a lábam, ugyanis a medvék élőhelyén jártunk és mint mondják, a medve nem játék.
Igen, a Torockó környéki hegyeken is élnek medvék. A helyiek azt mondják, az itteniek még elkerülik az embereket, nem jönnek be a falvakba. Ők nem jönnek az ember útjába, mi viszont az ő élőhelyeik körül járunk. Én hála az égnek, nem találkoztam velük, de ez nem rajtam múlt, hanem rajtuk.
Akkor hát lássuk, hogyan is volt ez a nap, a második napunk Torockón.
Reggel nem keltünk korán, hiszen a Duna-házi szállásunk elől csak kilenc órára volt tervezve az indulás a Székelykő tömbjével szemközti hegyek közé, ahol majd vasércet fogunk gyűjteni. Az előző este megérkezett íjászok és a kolozsvári helytörténész mellett reggel csatlakozott hozzánk két marosvásárhelyi férfi is, akik velünk maradtak mind a hat napon.
A Felső Piac-sor szépséges házai előtt haladtunk el előbb, és a nagy vajornál balra felfelé indultunk kifelé a falból. Megálltunk a kis vajornál, hogy megnézzük azt is, majd mindig jobbra tartva hamarosan elhagytuk Torockó utolsó házát is és kiértünk a falu szélére, ahonnan olyan panoráma tárult elénk a Székelykőre, hogy alig tudtam otthagyni és tovább menni. Teljes hosszában és magasságában, teljes rálátással előttem volt a hegy, mögöttem a vadvirágos kaszálók a szénaboglyákkal és a friss széna bódító illatával, ragyogó napsütésben, fényekkel, illatokkal és mindennel, amit csak el tudsz képzelni.
Az első pihenőnknél a helytörténész közelében telepedtem le, hogy jobban halljam, amit mesél. Mert mesélt, beszélt, magyarázott folyamatosan, lelkesen, hiszen óriási tudása van a helyről és a környékről. Csak úgy röpködtek a hegyek, mezők, völgyek, patakok és források nevei, Torockó története, lakói, a mesterségeik és sok más is, ami engem nagyon érdekelt, bár alig tudtam követni. Amíg ültünk és pihentünk még csak-csak, de amikor haladni kellett, már inkább a lábam elé figyeltem és nem rá, de egy-egy újabb pihenőnél megint mellette helyezkedtem el és figyeltem, kérdeztem, érdeklődtem. Látta az érdeklődésemet, biztos örült is neki, mert attól kezdve nekem külön is mesélt, magyarázott a többi napon is és ettől megtisztelve éreztem magam. Tanultam tőle.
Közben gyakorlatilag észrevehető szintemelkedés nélkül keltünk át a hegy oldalában a Tilalmas-hegyen és a szebbnél szebb vadvirágos kaszálókon és réteken, majd beértünk egy sűrű erdőbe, ahol elbújhattunk az addigra már perzselően sütő nap elől. Az erdőben hamarosan elértük a patakot, egy darabig a patakmeder mentén haladtunk és háromszor át is keltünk rajta, majd a vasérc-lelőhelyhez értünk. A fiúk előző évben már megtalálták ezt a helyet, tehát most nem sötétben kellett tapogatóznunk.
Én leültem egy farönkre, a csapatvezető anyukájaként és hát tulajdonképpen hívatlan vendégként nem is igen volt más "dolgom", mint hallgatni, figyelni, jelen lenni és élvezni ezt a társaságot. Alig huppantam le és ittam egy pár korty vizet, megállt előttem a helytörténész és a hegyen lévő elhagyott bányákról kezdett beszélni láthatóan ismét csak nekem, mert a fiúk már a vasérc kereséshez készülődtek. A helytörténész rám mutatott és azt mondta, hogy azok kedvéért, akik nem voltak itt tavaly (az csak én voltam, a férjem és a két marosvásárhelyi férfi), javasolja, hogy mielőtt elkezdenék a vasércgyűjtést, menjünk fel együtt a bányákhoz, hogy mi is láthassuk. (A csapat nem szakadhatott szét, mert az itt élő medvéket, bármennyire is elviccelték a fiúk a témát útközben, azért komolyan vette mindenki.)
Én már nem akartam se felmenni, se le, se át, se tovább, se sehova. Sokat mentünk, míg ideértünk, elfáradtam. Csak üldögélni akartam, figyelni a csapatot, közben egy-két jó falattal emelni a komfortomat és gyönyörködni mindenben, amit látok magam körül, csakhogy addigra a csapatnak is kedve támadt felmenni a bányákhoz, legalább az elsőhöz, így aztán hosszú és folyamatos emelkedő következett előbb a meseszép virágos, hatalmas réten át és a térdig érő fűben, majd egyre feljebb a hegyen.
Felértünk az első elhagyatott bányabejáratig, kicsit megpihentünk, a helytörténész megint szinte csak nekem mesélt, majd elindultunk vissza a lelőhelyre és megkezdődött a vasércgyűjtés, aminek én csak csendes szemlélője voltam.
Darabidő múltán szóltak, hogy készen vannak, összegyűjtöttek annyi ércet, amennyit már lehet kohósítani, mehetünk vissza a faluba. A visszaút, mint általában minden kiránduláson, most is rövidebbnek tűnt, mint az odaút. Folyton lemaradtam, folyton sietnem kellett a többiek után, akik meg-megálltak ugyan, hogy bevárjanak, de mire odaértem és én is szusszanhattam volna, már kerekedtek is fel, mert menni kellett, sok munka várt még rájuk. A férjem nem ért rá pátyolgatni engem, ő volt ugyanis a csapat operatőre (egyébként is az), vagy a csapat elé ment, hogy onnan filmezze őket, vagy mögöttük, hogy a tájból is meg tudjon örökíteni minél többet, ő tehát el volt foglalva a maga feladatával, én meg hát...mentem, ahogy tudtam. Ha nagyon lemaradtam, énekeltem a medvék ellen és persze féltem is.
Megkönnyebbültem, amikor megláttam a falu szélső házait. Nagyon elfáradtam, a forró napsütés duplán kivette belőlem az erőt, de hidd el, minden lépés megérte. Olyan helyeken jártam, amelyek fotók nélkül is beleégtek a szemembe.
Kora délután volt, mire visszaértünk a "bázisra" és elkezdték a fiúk a kohóépítést,a vasércdarabolást és pörkölést, ezek egészen késő estig tartottak, hiszen mindent honfoglalás-kori módon, korhűen végeztek, ez volt a cél. Késő estig ültem a kohó körül, hallgattam a fiúk beszélgetését és persze hallgattam a helytörténészt, aki elmondta (csak nekem), hogy mit nézzek még meg a faluban majd.
Minden szava termékeny talajra hullt és alig vártam a másnapot, hogy elinduljak.
Folytatom.
