Ahogy most itt a képen látod, így láttam volna Torockót a Székelykő tetejéről, ha felmentem volna. 

Nem mentem fel, de majdnem így láttam.

Megérkezésünk óta szinte folyton az járt az eszemben, hogyan fogok felmenni én is.

A nagy napon a csapatunk egyik része a hegyet megkerülve kocsival ment addig, ameddig tudott, aztán gyalog folytatták. Én a másik csapatrészhez csatlakoztam, akik gyalog indultak Torockóról, a falu határából neki a hegynek, felfelé, de nem a hegy tetejéig mentek, hanem egy bizonyos pontig, ahová a székely zászlót ki kellett tűzni. Fentről ehhez a zászlóhoz  viszonyítva  fogja majd kilőni Fehér Farkas világbajnok távlövő íjász a torockói vasércből a tábor alatt kovácsolt nyílheggyel tűzött nyílvesszőt. 

Ehhez a másik csapatrészhez úgy csatlakoztam, hogy valójában nem lettem tag és úgy tartottam velük, hogy mégis külön mentem. Mint a mesében az okos lány. Abban voltam okos, hogy önkritikusan felmértem az erőnlétemet és semmiképpen nem akartam kolonc lenni a nyakukon, ezért aztán úgy tartottam velük, hogy igazán mégsem.

De valahogy mégis velük kellett tartanom, mert csak ők tudták, hová kell menni. Nagy ám az a Székelykő.

Már tudom, ha egy távcsővel előre megmutatták volna a hatalmas, kopár hegyoldalban azt a  - most már tudom, hogy lentről is látható - pontot, ahová fel kell menni, magam is feljutottam volna, és szerintem lényegesen kényelmesebben, mint ahogyan végül sikerült, de ez nekem is csak utólag jutott az eszembe.

Úgy tudtam, hogy a hegytetőre vezető kijelölt úton fogunk menni és majd az adott ponton megállunk, kitűzzük a zászlót, megvárjuk a kilövést és visszajövünk a faluba. Tulajdonképpen éppen a kilövés miatt volt fontos, sőt életmentő, hogy az íjászok közelében legyek, mert végig attól féltem, hogy ha nem vagyok a zászlónál, fentről eltalálnak a nyíllal. Nem bolyonghatok egyedül a kopár hegyoldalban, mert fentről egyáltalán nem fogok látszódni. Fentről csak a hatalmas székely zászlót fogják látni.

Mennem kellett hát a zászlóvivő után és ez akkor lett számomra nyilvánvaló, amikor kiértem a faluból és ketten maradtunk a hegy alatt, a túrabotom és én.

Torockóról korábban indultam, mint az öt emberből álló csapat, hogy szert tegyek egy kis előnyre, de alig értem ki a faluból, a fiúk már utól is értek, én meg ott maradtam a hegy lábánál. A  két fiatalabb fiú előre sietett, a többi három lassabban ment. Igyekeztem az elől haladókat utól érni, szedtem a lábam hegynek felfelé rendesen és így mintegy beékelődtem a fiatalok és a három másik közé. Egyikükhöz sem csatlakoztam, de valahogy mégis közéjük tartozónak éreztem magam, vagy legalábbis jelét adtam, hogy ott vagyok ... szinte velük.

Tartottam a tempót, de igencsak igyekeznem kellett, pihenésről, nézelődésről szó sem lehetett. A sziklák alatt a 33 fokos forróságot negyvennek éreztem, de hidd el, ez volt a legkisebb bajom.  

Kis idő múlva a két fiatal letért a kijelölt útról, és "toronyiránt" folytatták felfelé a jó magas fűben. Mentem utánuk, ahogy tudtam, de közben egyre fogyott a távolság köztem és a mögöttem haladó három másik között, és tudtam, hogy  hamarosan utól fognak érni és meg is fognak előzni, nekem pedig végem lesz. Gyorsítottam az eddig is igen gyors tempómon és gyakorlatilag a fiatal srácokkal elég jól tudtam tartani a lépést, de az erőm érezhetően fogyott.  Jó lett volna meg - megállni, kilihegni magam vagy egyáltalán csak normálisan levegőt venni, de erről szó sem lehetett.

Darabidő múltán a fiúk megálltak és egy elhagyatott, romos kis házikó vagy inkább kalyiba előtt leültek. Ez a kalyiba volt a fedezék, eddig kellett feljönni.  Megkönnyebbülten ültem le én is a közelükben, majd pillanatokon belül megjött a hátvéd csapatrész is. Mint akkor megtudtam, itt kell maradni a kalyibánál és megvárni, míg az autós csapat felér a tetőre, mert majd ők fogják fentről a zászló pontos helyét meghatározni. 

És akkor most nincs más dolgunk, mint várni.

Vártunk.

Már teljes biztonságban éreztem magam, de  ettől egy kicsit elbizakodott is lettem. Kicsit nagyképűen azt gondoltam, hogy ez csak ennyi volt? Nem volt ez a feljövetel annyira  nehéz. Ha nem kellett volna felrohanni, a magam tempójában kényelmesen egyedül is simán ideértem volna. (Persze nem, mert nem tudtam volna, hol kell letérni a kijelölt útról, de hát a magamnak adott dicsőség akkor már jól a fejembe szállt.) 

Illemtudóan közelebb húzódtam a fiúkhoz. A hegyoldalon ültünk a meseszép környezetben, vadvirágos kaszálók körülöttünk, alattunk Torockó, fölénk magasodva a hegy óriási sziklái, a szívem majd' kiugrott a boldogságtól, hogy itt lehetek én is és csendben hallgattam a beszélgetésüket, mert tisztában voltam vele, hogy én itt csak egy hívatlan vendég vagyok. Hálás hallgatóság voltam.

Eltelt már egy fél óra is, de a rádión még mindig nem érkezett meg az autós csapattól a további utasítás. A sürgető telefonálásra is csak annyit tudtunk meg, hogy valahol elakadtak és majdnem fel is borultak, de már a gyaloglós szakasznál tartanak, viszont a kocsiban maradt a rádió, így kapcsolattartásra csak a telefon maradt, térerő viszont nincs, vagy alig van. További utasításig várjunk.

Én teljes nyugalomban ültem tovább, nevettem a fiúk viccein, közben néztem a meseszép kilátást és végtelenül büszke voltam magamra, hogy feljöttem (ha úgy vesszük, a fiúkkal) és hogy innen, a biztonságos fedezékből részt vehetek a nyílvessző kilövésének szakrális eseményén.

A kilövés időpontja délután két órára volt tervezve és már javában három óra felé járt az idő. Sebaj, türelmesen várunk, hiszen mi már a helyünkön vagyunk.

Három óra után nem sokkal megcsörrent a telefon és a fiúk tettre készen ugrottak fel.  Alig lehetett érteni, mit mondanak fentről, de valahogy csak "átjött" az információ, amiből én csak egy-egy szófoszlányt értettem, hogy talán mégsem jó a helyünk, tovább kell menni, de hogy hová és meddig, azt nem hallottam és a fiúk sem értették. Azt viszont igen, hogy felfelé, tovább. Mire észbe kaptam és menetkészre formáztam magam, ők már ott sem voltak és mivel meredek hegyoldalban voltunk, nem is láttam őket.

A hangjukat sem hallottam.

Bottal üthettem a nyomukat. 

A túrabotommal.

De itt nem maradhatok, gondoltam egyre kétségbeesettebben.

Mit csináljak? Talán mégis itt maradjak a fedezékemben, a kis kalyiba kidőlt-bedőlt falai védelmében? Csakhogy így lemaradok a kilövésről, ráadásul innen egyedül vissza sem találnék a jelzett útra  és ekkor már szinte sírtam. 

Egyetlen út maradt előttem, előre, felfelé a fiúk után, akik közben úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna és úgy ott hagytak, mintha ott sem lettem volna.

A letaposott fű mutatta, merre indultak, és jobb ötlet híján el is indultam a nyomukban, de ez a nyom egyre ijesztőbb lett. Fel, fel, fel, de hova? És meddig? És ha közben kilövik a nyilat?  Winnetou módjára olvasom itt a nyomokat, levegőt alig kapok az erőteljes felfelé menetben, azt sem tudom, merre van az előre, közben egyre gyakrabban kell négykézláb másznom, mert különben nem tudom megtartani magam az ég és föld közötti meredekségen. De hová megyek?

Ha elveszítem az egyensúlyt, legurulok és ki tudja, hol állok meg, de hogy nem élem túl, az biztos.

Ha nem találom meg a fiúkat, fentről lenyilaznak és azt sem élem túl. 

A hátizsákomat ilyen derűs gondolatok mellett egy remek ötlettel gyorsan le is vettem a hátamról és előre a  mellkasomra tettem, hogy ezzel is nehezítsem az amúgy sem rózsás helyzetemet, de reméltem, így legalább a szívemet nem találják el. Hidd el, rendesen rettegtem ott a semmi közepén, de közben mennem kellett, haladnom felfelé, gyakorlatilag csak a letaposott füvet követve. De a szikláknál már fű sem volt.

És akkor meghallottam a fiúk hangját. Messziről jött, de legalább már nem "vakon" mentem. Új erőre kaptam, más választásom különben sem volt. Kapaszkodtam, másztam hát tovább felfelé, vissza se mertem nézni, közben egyre közelebbről hallottam őket és akkor már tudtam, vagy inkább erősen akartam tudni, hogy végre megálltak.  És tényleg, hamarosan meg is láttam őket. Valamilyen tüskés bokor alatt feküdtek a fűben és amikor odaértem hozzájuk, arrébb húzódtak, hogy nekem is jusson a másfél négyzetméter árnyékból valamennyi. 

Befogadtak.

A befogadásért hálásan meg is szólaltam végre és csak annyit mondtam, hogy nagy dolognak tartom, hogy idáig fel tudtam jönni. Biztos ők is így gondolták, de nem mondtak rá semmit. Mindenki feszültem várta a fenti csapat hívását.

Fél négy után a lenti fiúk közül az egyikük vaktában elindult a zászlóval tovább fel, mire jött a hívás a hegytetőről, hogy látják a zászlót, de forduljon azonnal vissza. Közben már egy másik fiú is elindult tovább fel, és innentől úgy felgyorsultak az események, hogy én már semmit nem értettem. Csak azt tudtam, hogy azonnal kilövik a nyilat. Úgy összehúztam magam a bokor tövében, ahogy csak tudtam és amikor négy órakor jött a hívás, hogy ellőtték és lehet menni megkeresni, én csendben ott maradtam, ugyanis sürgős rettegni valóm támadt.

Hogyan fogok lejutni a hegyről?

Azt biztosan tudtam, hogy ahol egyedül csúsztam, másztam, kapaszkodtam felfelé, ott nem fogok tudni lemenni. Egyre nyugtalanabb lettem és nem tudtam empatikus lenni a fiúkkal, akik azon sajnálkoztak, hogy nem találták meg a nyílvesszőt.

Hát akkor nem. Nagy az a hegy.

Megkérdeztem, hogy merre fogunk lemenni.  A hegyoldalra mutattak és mondták, hogy átmegyünk a kaszálón (út nincs), majd rácsatlakozunk a kijelölt útra. Hát akkor gyerünk, gondoltam, lefelé csak könnyebb lesz tán.

És könnyebb is lett. Mindenkit magam elé engedtem és a jelzett úton már teljesen egyedül, a magam tempójában  jöttem le. Kényelmesen haladtam, megálltam fotózgatni, nézelődni, még énekeltem is stílusosan egy régi dalt (vagy kuplét) a lokálba járó tengerészekről, és nem számított, hogy olyan meleg volt, hogy szinte forrt a levegő.

De azért nagyon melegem volt, csak nem számított.

Magam is meglepődtem, milyen hamar leértem a faluba és előbb az első utamba eső boltban vettem egy jégkrémet, amit egy padra lerogyva gyakorlatilag három harapásra meg is ettem, aztán a szállásunkon egy könnyed zuhanyozással elviselhetőre emeltem a komfortomat. Gyógykrémmel bekentem a derekamat, a csípőmet és a térdeimet, majd lementem a fiúkhoz és lefekvésig ott ültem a táborban. Hallgattam őket, ahogy lelkesen mesélték az autós, a zászlós, a kilövéses és az egyéb kalandjaikat és nem emlékszem, hogy közben megszólaltam vagy  megmozdultam volna.

Hogy is mondjam? "Kivoltam". Vagyis (Fábry szavaival élve) erőmet és frissességemet tekintve erős kihívásokkal küzdöttem.

A teljesítményemre viszont nagyon büszke voltam és másnap a társaságnak szóba is hoztam. Lentről mutogattam, meddig is mentem fel, hol van a kalyiba és hol másztam egyedül és ezeket a pontokat ahányszor néztem, mindig egyre magasabban láttam. Végül már szinte úgy éreztem, hogy fent voltam a hegy tetején.

Elmondhatom hát, hogy én is jártam a Székelykőn és bár nem láttam a kilövés pillanatát, mégis ott voltam a szakrális eseményen. Köszönöm a hegynek, hogy felengedett.

Köszönöm anyukámnak, hogy velem volt ott is. Ő ugyanis mindig velem van.

Debreczeni Ferenc, a legendás Omega együttes dobosa Benkő László, Mihály Tamás és Kóbor János halála után Omega Testamentum néven zenekart alapított, hogy testamentumként tovább vigye az Omega dalokat azért, hogy ez az örökség ne merüljön feledésbe. Őrízzük a lángot címmel már saját daluk is van, amelyhez remek videoklipet  készítettek, ebből jól kiolvasható ez az ars poetica. A zenekar pár hónapja mutatkozott be a Barba Negrában, tegnap pedig eljöttek a közelünkbe, Szarvasra, ahol a Víziszínpadon adtak majdnem két órás koncertet.

Két hónappal ezelőtt jelent meg a Víziszínház nyári programja. Szarvas egy ugrás tőlünk, egy óra alatt oda lehet érni. Menjünk? 

Nem. 

Imádom az Omegát, az utóbbi tíz évben tíz koncertjüket láttam és miután elsirattam az eltávozottakat, nem akartam más hangján hallani a dalokat, mást látni a billentyűknél és a gitároknál. Nem akartam Nélkülük az Omegát. Nem hiszek a tribute zanekarokban.

 Nem rendeltük meg a jegyeket. 

Aztán két héttel ezelőtt mégis megvettük, de bizalmatlan maradtam és ez a bizalmatlanság az első három dal után kezdett csak felengedni bennem. Az Éjfélli koncerttel indítottak, majd néhány dal következett a Testamentum című utolsó Omega albumról kitünő hangzással, egyszerű látvánnyal, szimpla színpadfényekkel és szinte tökéletes énekesi teljesítménnyel, ez utóbbit Schrott Péter énekes-frontembernek köszönhetjük.

Aztán jöttek a nagy dalok: Csillagok útján, Fekete pillangó, Napot hoztam, Ezüst eső... Itt már a közönség is nagyon odatette magát velem együtt. A nagy dalok felemelték a koncertet és aztán végig a magasban tartották. A végén elénekelték a saját dalukat, az Őrízzük a lángot, aztán a medley-vel zártak (Mozgó világ és Metamorfózis, de hiányzott a finálé dala, a Keresztút vége) tehát majdnem úgy zártak, mint a nagy Omega. A ráadásban pedig jött természetesen a Gyöngyhajú lány, a Petróleumlámpa és végül a Léna.

Nem volt lézer, nem volt tűzijáték, de volt Omega-hangzás, remek zenészek, együtt éneklés és hálás közönség. 

Véleményem: megjelenésében a nagy Omegához képest meglehetősen szerény, de nagyon emberi tribute zenekart láttam. A koncert nem adta az Omega-koncertek illúzióját, de tisztelgéssel a Nagyok előtt szépen és alázattal lehozták a dalokat. Az énekesük is kitűnő választás.

Az egyetlen kritikámat vele kapcsolatban tudom mondani, bár ismétlem, kitűnő énekes és remekül passzol az Omegához, de még jobb lehetett volna:  ugyanis egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit megtolta a koncertet a dalok közötti egy-két mondatával, és ezek szerintem a "kevesebb az több" elve alapján elhagyhatók lettek volna. Egy beköszönés az elején, egy elköszönés a végén, a kettő között meg hadd szóljon. Szerintem iylen egy ideális koncert.

Még egy kritika eszembe jutott: jót tett volna a koncertnek, ha az elején nem a kevésbé ismert Testamentum-dalokkal indítanak, hanem egy-két régi nagy dallal, így a zenekar és a közönség még hamarabb egymásra talált volna. De végül is egymásra talált, és ez a lényeg.

Éjszaka, hazafelé tartva a villámlásokkal fényesített nyáréji égbolt alatt azt mondtam, hogy tíz pontból hetet-nyolcat adnék az Omega Testamentumnak és bármikor újra elmennék megnézni őket, de egy kb. 50 km-es sugarú körnél nem mennék már messzebb értük (sem). 

Éjjel háromkor kerültem ágyba és nem nagyon bírom már ezt.

De az Omega Testamentum egy jó formáció.

A forró nyári napok sorozata, az igazi, rekkenő hőség időszaka itt, a mi klímánkon egyre hosszabb és egyre nehezebben elviselhető.

Nem hiszem, hogy kisemberként okozója lennék az éghajlatunk átalakulásának (bár nyilván közöm van hozzá), és azt sem hiszem, hogy érdemi ráhatásom lenne a fejlődéssel elkerülhetetlennek tűnő klímakatasztrófára, de elszenvedője vagyok. A világ fejlődése persze jó. Remek, hogy - nagyon leegyszerűsítve - már nem lovon járunk és nem a szabad tűz mellett melegedünk. Nem biztos, hogy ha én lennék a döntéshozó, le tudnék mondani a pillanatnyi néhány emberöltőnyi kellemesről a jövőben bekövetkező rossz elkerülése érdekében, de a Földünkért valamit most már biztos tenni kell. Ha egyáltalán lehet még.

A klímaszorongás, mint a XXI. század "vívmánya", hozzám is elért és én is, mint minden gondolkodó embertársam szorongva, aggódva nézek bolygónkra, a Földre és közben egyelőre saját, komoly cselekvési terv nélkül egyre kétségbeesettebb vagyok.

A Föld nem érzi jól magát. 

A Föld, ami az én lakóhelyem és még a hetedízigleni utódaim számára is annak kellene maradnia, beteg egy ideje, egyre betegebb és gyógyulásért kiált.

Kik fogják meggyógyítani?

Nem rajtam múlik. Amit eddig megtehettem, azt megtettem, de mindez saját magamra, a háztartásomra és a  környezetemre vonatkoztatva is elégtelen és eredménytelen. Mert mit is teszek például én? Szelektíven gyűjtöm a hulladékot akkor is, ha tudom (mert néhány helyen láttam), hogy a végén összeöntik. Fákat, bokrokat ültettem az icipici kertbe, igazi kis mikroklímát teremtettem a ház körül, védem a növényeimet, gondoskodom a kertemben élőhelyre talált állatokról. Húsz éve komposztálok. Amit tudok, helyi kistermelőktől veszek meg.

És nagyjából ennyi, nem is jut több az eszembe. Mit tehetnék még? 

Ha nagyon önző lennék, azt mondanám, hogy szükséghelyzetben a saját klímaszorongásomat úgy oldanám meg, hogy felköltöznék valahová északra és ha nem is lovon járnék vagy a szabad tűzön főznék, de a jelenleginél jóval egyszerűbb életet élnék. Én még éltem otthon a szülői házban olyan háztartásban, ahol minden egyszerű volt. Amit lehetett, megtermeltünk, nem is emlékszem, hogy tejen, kenyéren, liszten és cukron  kívül vettünk volna mást is a boltban. Nyilván igen, de nem emlékszem telepakolt "teszkós" kosarakra. Igen, tudom, Tesco sem volt, de biztos érted, mit akarok ezzel mondani. Hűtőszekrény helyett a fúrt kútban hűtöttünk és pincénk is volt. Állatokat tartottunk, mindig volt hús, zsír, kolbász és szalonna, a kertben pedig ezerféle zöldség és gyümölcs.

Cserébe nem volt olyan, hogy szabadidő, vagy hogy "unatkozom".  Így aztán azon sem kellett gondolkozni, hová utazzunk nyaralni.

Nem volt autónk, gyalog jártunk és biciklivel. És mégis jó volt. Nagyon jó. Képzeld, medencénk és telefonunk sem volt, de még fűnyírónk sem. Gyerekkoromban a közkútról hordtam a vizet és azt a szót, hogy klímaváltozás, nem is hallottam. Rendje volt az évszakoknak, a nyár meleg volt, a tél hideg, és volt igazi ősz és a tavasz.

Mégsem mondom most a gyerekeimnek vagy az unokáimnak, hogy bezzeg az én időmben. Nem mondom, mert a fejlődés jó dolog és nem tudom, én például hogyan tudnék lemondani a modern kor vívmányairól. 

Felgyorsult a világ, és a fejlődés az én életem alatt hatalmas változásokat hozott. Utazhatok, repülhetek, ha akarok, az veszek meg, amit akarok, mert minden, de minden megvehető, nem kell állatokat gondoznom és krumplit kapálnom, hogy legyen mit ennem. Megnyitom a csapot és folyik a víz, bekapcsolom a mosogatógépet és egy óra múlva kiveszem a megszáradt tiszta edényeket és egy gombnyomásra lehűtöm a házat ilyen hőségben is 24 fokra.

De mindennek ára van. A Föld benyújtotta a számlát és most fizetni kell.

Nem költözhetek északra és ki kell bírnom, hogy felborult az évszakok rendje. Ki kell bírnom a tűzforró nyarakat. Viszont a forró nyári éjszakákon legalább álmodozhatok arról, hogy mit tennék, ha én lennék a döntéshozó, hogy meggyógyuljon a Föld.

Mert kisemberként nem tudom.

Oka volt annak, hogy  a Székelykőre indulás időpontját a csapat a hőség ellenére déli 12 órára tette.

A fiúk a tábor ideje alatt a Torockón gyűjtött vasércből a honfoglalás korát idéző korhű kohóban, korhű módon és eszközökkel Szent Iván éjszakáján vasbucát állítottak elő, majd abból nyílhegyeket kovácsoltak. Tették ezt úgy, ahogyan Árpád vezér fegyverkovácsai tehették ugyanezt bő ezer évvel ezelőtt.

Ez így leírva egyszerűnek tűnhet, de végig nézve, követve a munkafolyamatot, bizony tisztelettel megsüvegelendő az a verejtékes, fáradságos, kemény munka, amit öt napon át ezek a fiatalok Torockón, a hegy alján végeztek. Meg is érdemelték, hogy az így elkészített nyílhegyek valamilyen különleges eseményen kerüljenek bemutatásra. Kitalálták, hogy meghívják Mónus Józsefet (Fehér Farkas), aki többszörös világbajnok tradicionális távlövő íjászként a Székelykő tetejéről fogja a nyílvesszőket kilőni június 22-én szombaton, pontban délután 2 órakor.

Ehhez délben el kell indulni a hegyre.

A csapat egyik része az íjásszal (és az én operatőr férjemmel) autóval egy jó órás úton megkerülték a hegyet és valamilyen lehetetlen úton tovább is tudtak menni felfelé, valameddig fel is jutottak, közben elakadtak és majdnem felborultak. Csak az utolsó kis szakaszt kellett gyalog megtenniük, de az is éppen elég volt nekik: kamerával, kameraállvánnyal, zászlókat, íjakat cipelve jóval később értek fel, mint tervezték. 

A csapat másik felének, amelynek végül (hívatlanul) a tagjává neveztem ki magam, a székely zászlót kellett felvinni a hegyre, de nem a tetejére, hanem a csúcs alá, és ott úgy kellett elhelyezni, hogy az íjász fentről jól láthassa majd, hiszen számára a  zászló volt a tájékozódási pont (vagy célpont, ezt nem tudom). 

Nos hát.

Reggel időben ki lett osztva mindenkinek a feladat, készen állt a zászló, előállt az autó, bepakolták a nagy íjakat és a torockói vasércből kovácsolt nyílhegyekkel felszerelt nyílvesszőket, beállították az adó-vevőket, hogy a fentiek a lentiekkel kommunikálni tudjanak, a telefon ugyanis nem elég, az csak esetlegesen működik ilyen környezetben, vagy lesz térerő ugyanis fent, vagy nem. Megbeszéltek mindent, mindenki tudta a dolgát és hogy mikor mi fog történni.

Csak én tébláboltam körülöttük.

Csak én tébláboltam egyre elszántabban és ezzel együtt egyre reményvesztettebben.

Egyfelől elszánt voltam, mert már a faluba való megérkezésünk pillanatában eldöntöttem, hogy én is fel fogok menni a Székelykőre, hogy lássam a kilövés pillanatát, másfelől meg egyre fogyott a reményem, hogy bárki is segíteni fog nekem feljutni vagy egyáltalán kitalálni, hogy mit csináljak. Az a falubeli néni, akinek  elmondtam, hogy felmennék, lebeszélt róla azzal, hogy nehéz lesz az nekem és ilyen forróságban ne is induljak el, de beszéltem egy edzett, fitt túrázó lánnyal is, aki előző nap mászta meg a hegyet és ő is határozottan lebeszélt. A férjem volt a leghatározottabb: maradjak lenn, ne menjek sehová. Mutatott egy padot, ahová üljek le és nézzem onnan az egészet, látok, amit látok.

Én meg mégiscsak úgy voltam vele, hogy elindulok, aztán jutok, ameddig jutok. 

A csapat egyik fele időben elindult az autóval, a másik fele pedig már gyülekezett a gyalogos menethez. A gyalogosokhoz csatlakozhattam volna, bár nem hívtak, de mondhattam volna, hogy szívesen velük tartanék, csakhogy jól tudtam, nem tudnék lépést tartani velük és csak púp lennék a hátukon. Bekentem hát magam (egyáltalán nem korhű módon) az 50 faktoros naptejemmel, kendőt kötöttem a vállamra-hátamra a napsütés ellen, felvettem a napszemüvegemet, a hátizsákomba vizet és csokit tettem, majd (azt nem mondom, hogy hetykén), de fejemre csaptam a szalmakalapomat. Csendben eloldalogtam az indulásra váró gyalogos csapat  mellett, mire utánam szólt az egyikük (és nem hallottam rémületet a hangjában): velünk tetszik jönni? 

Nem, mert nem akarom őket lassítani, mondtam, inkább megyek a magam tempójában. 

Jó, mondta (és nem hallottam megkönnyebbülést a hangjában).

Gondoltam, azzal, hogy előbb indulok, szert teszek egy kis előnyre, hiszen úgyis utól fognak érni. Hogy én ezt milyen jól gondoltam!

Elszántan elindultam és már egyáltalán nem voltam reményvesztett. Megyek, amíg tudok. Alig tértem le a főutcáról, egy túrabotot találtam egy villanyoszlopnak támasztva, és mintha azt mondta  volna, hogy vigyem magammal, segít  majd nekem. Így is lett, magammal vittem és hát nem is tudom, mi lett volna velem nélküle. Haza is hoztam, azóta itthon van velem, az előszobában várja a következő közös kalandunkat.

Mert kalandos utunk kerekedett ebből az elszántságból, az biztos. 

Alig hagytam el a falu utolsó házát, utólért a csapat. Utólértek és megelőztek. Nincs mit szépíteni, otthagytak a falu szélén. Ott maradtam az út elején, a hegy alján, egyedül. 

Vagyis nem. A túrabotommal.

(Folytatom.)

„Mindenkinek adott a lehetősége, hogy hozzájáruljon a világ szépségéhez és harmóniájához azzal, hogy kedvességgel fordul minden élőhöz. Amit az életnek vagy a másik embernek önként és fenntartások nélkül adunk, az visszatér hozzánk, mivel valamennyien egyenlő mértékben vagyunk részesei ennek az életnek. Mint a víz tovagyűrűző fodrai, minden ajándék visszatér az ajándékozóhoz. Amit megerősítünk másokban, azt valójában magunkban erősítjük meg.”
 (David R. Hawkins)

Jó lenne, ha ez akkor is igaz lenne, amikor azért adok, hogy visszakapjak. De nem, akkor nem igaz. Önzetlenül,  érdek nélkül adni, az lenne az igazi. 

Egy számodra ismeretlen helyen a kötelező turistalátványosságok mellett mindig ismerkedj a környezettel is! Térj le a főutcáról és kukkants be a kis mellékutcákba!  Nézd meg, milyen az utcakép, milyenek a házak, milyen kertet gondoznak, vannak-e háziállatok? Sétálj a házak között és a kertek alján! Figyeld meg, hogyan élnek a helyiek! Milyen az iskolájuk, a játszóterük, a temetőjük, a kultúrházuk? Mit lehet venni a kisboltban? Tölts időt  az emberek között, ülj le melléjük és beszélgess velük! Így szerezhetsz az általánosnál szélesebb, kiterjedtebb képet arról a  helyről, amit ők a szülőföldjüknek hívnak.

Torockó központjában van egy információs tábla a falu nevezetességeiről térképpel, házszámokkal, ennek az értelmezése után bátran elindulhatunk felfedezni a kötelezőket. Van több tematikus útvonal-javaslat is, amelyet követve biztosan nem hagyunk ki semmi fontosat, de a legfontosabbak a szubjektív felfedezéseket, azokra valahogy jobban fogunk majd később emlékezni is. 

Megnéztem én is a tájékoztató táblát az érkezésünk után egy-két nappal, amikor már volt egy kis tapasztalatom a falu szerkezetéről. Persze még ekkor is térkép volt a táj, de már nem mozogtam teljesen idegenként, ráadásul addigra már jó sok mindent megtudtam Torockóról a csapat helytörténészétől is.

Neki elmondtam, mi mindent szeretnék megnézni, ő meg elmondta, hogy szerinte mit érdemes, ebből a kettőből álltak össze a terveim. Két kirándulást gondoltam, az egyik a falu Székelykő felé eső részén, a másik pont ellenkező irányban, a Székelykővel szembeni felső falurészre. Torockónak a felső része - nagyon leegyszerűsítve - a bányászoké volt, a lenti részen pedig a kovácsok éltek. 

Úgy terveztem, hogy először a központból a Torockószentgyörgy felé vezető úton indulok el kifelé, így láthatom a sárkányos kilincset és a gerendás házat, majd felmehetek a temetőhöz. Az egyedülálló szikla-kriptás temetkezési módot csak akkor láthatnám, ha éppen temetés lenne, mondta a helytörténész, de ha nem, akkor is érdemes a sikátoron át felkapaszkodni a sírokhoz, nemcsak a Székelykő felé nyitott teljes panoráma miatt, hanem mert egy temető mindig mesél magáról a településről és annak a (volt) lakóiról is. Ez az útvonal volt tehát az első falufelfedező tervem. 

Ezt tökéletesen teljesítettem. Majdnem kisétáltam Torockóról, mert nem vettem észre a temetőhöz vezető feljárót, amit nem neveznék sikátornak, annál ugyanis szélesebb volt, cserébe viszont meredekebb, mint gondoltam.  Fantasztikus volt fentről a panoráma, és a helytörténész szerint feljebbről még szebb lett volna, de a temető szélénél nem merészkedtem feljebb és nem kezdtem el a sírköveket sem "faggatni", mert térdig érő fű és bozót volt mindenfelé. Féltem a medvéktől és mint később megtudtam, nem alaptalanul, mert láttak már ott alkonyatkor medvét, én pedig éppen alkonyatkor jártam arra és rajtam kívül nem volt ott senki.

Kényelmesen nézelődve visszatértem a Duna-házhoz. Volt még bőven időm, így aztán bővítettem a tervemet és felsétáltam a Felső Piac-sor házai között a sikátoron át az Új utcába, ahol meg kellett kérdeznem, a sok régi ház közül melyik az a legrégebbi ház, amelyet a helytörténész is ajánlott és a tájékoztató táblán is rajta volt. A ház az utca végén található és tényleg jó régi, 1668-ban építették. Meghatottam álltam meg előtte és gondolatban fejet hajtottam a régi lakói előtt.  

Váltottam pár szót egy bácsival, aki hallott az őskohászunkról és az íjászokról, de beszéltem másokkal is útbaigazítást kérve. Bármennyire egyértelműnek is tűnt ugyanis a térkép alapján felkeresni a látnivalókat, egy kicsit el tudtam tévelyegni, bár az irányt tartottam végig, hiszen a mindenhonnan látszó és mindent uraló Székelykő jó iránytűm volt.

Újra elmentem a kis vajorhoz, aztán még feljebb, már az ismerős úton vissza a központba. Sokat fotóztam, álmélkodtam, nézelődtem a magam kedvére, a magam tempójában. Jó volt, igazán élveztem.

A bázisra visszaérve csatlakoztam a csapathoz. A helytörténésznek beszámoltam az utamról, már amennyire szóhoz jutottam tőle, ő ugyanis minden látnivalóról sok-sok ismeretet mesélt... és mesélt... és csak mesélt.  Késő éjjelig üldögéltem aztán az őskohó és a kovácstűz mellett, ahol a csapatvezető anyukájaként okos emberek okos beszélgetését hallgattam, kicsattanó büszkeséggel. 

A következő napon a falu Székelykő felőli részére mentem el, ahol a kerteket és a "kertekaljákat" csodálhattam meg, Kertszerető és kertészkedő emberként ez mindenhol nagyon érdekel. Itt is megérte kimenni majdnem a falu széléig a hegyalján, mert a fantasztikus panoráma mellett dolgos kezek által művelt és rendben tartott kerteket találtam, ahol láthatóan minden talpalattnyi földet kihasználtak és művelésbe vontak, ahogy azt kell és ahogy azt az édesapámtól én is láttam és tanultam.

Este megint a tűz körül ültem. Késő éjszakába nyúlóan büszkén néztem a szorgos-dolgos mesteremet és a segédeit, közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy másnap indul a csapat a Székelykőre és vajon én hogyan tudnék úgy velük tartani, hogy ne legyek púp a hátukon. Egy dolog biztos volt, ebben elszánt voltam: elindulok, aztán jutok, ameddig jutok.  Veled Uram, vagy nélküled. 

De inkább Veled.

Folytatom.

Kép: www.viziszinhaz.hu

A szarvasi Víziszínházban évek óta óriási sikerrel játszák a Monte Cristo grófja című musicalt, én pedig évek óta járok a nyári előadásokra, de ezt a musicalt sosem választottam, mert csak a történetet ismertem valamennyire, a zenét egyáltalán nem. Szeretem együtt dúdolni a dalokat az énekesekkel.

Tegnap végül én is megnéztem és megértettem, miért lett ekkora siker. 

Aki nem olvasta Dumas regényét vagy nem látta a regényből készült filmet, a musicalből nem biztos, hogy megértette a történetet, enélkül pedig csak a remek énekesi teljesítmények, az élő zenekar varázsa, a remek kosztümök, az okosan kitalált és mozgatott díszletek ejtik ámulatba a nézőt (szép nyári estéken ennyi is elég szokott lenni a színházi élményhez), na és persze a végén a meglepetés tűzijáték, hogy a parádés musical még parádésabb legyen. 

A történet ismerete segít, hogy az élmény több legyen ennél. Meg lehet érteni a bosszú éltető és mindent elsöprő erejét, de szerintem morálisan nem indokolható, hogy Edmond Dantes szabadulás utáni élete szinte csak a bosszúról szól. De ezt Dumas nyilván jobban tudta.

Barátaimmal voltam, szép esténk volt.