Eddig volt a Hetijó címen futó összefoglaló blogbejegyzésem, amihez olyankor - szerencsére ritkán -  folyamodtam, amikor nem volt időm külön-külön megírni, mi minden történt velem/velünk. A blogjaim történetében most először Kéthetijó-t kell írnom, mert már magam sem győzöm kivárni, hogy időm legyen naprakésznek lenni.

A majálist Siófokon éltük meg, erről már írtam (koncertek, Csicsergő-sziget Balatonberényben, hajózás, Tihany, fagyizások).

Anyák napja, május első vasárnapja, ez is Siófokon ért. Anyukámmal kapcsolatban könnyebb már...Sokkal kevesebbet sírdogálok, inkább mosolygok és jókat gondolok (sőt, mondok is neki), mert sok jó van és történik velünk, aminek örül ő is odaátról, amikor lenéz ránk. Biztos örül, hogy nem a könnyes szememet látja már folyton. Most ugyan éppen azt látja...Álmomban is elég gyakran meglátogat. Nem tudok múlt időben gondolni rá vagy  beszélni róla. Ő itt van, velem van, nem engedtem el és nem is akarom. Az életem része. 

Május 3-án 62 éves lettem, ezt is Siófokon ünnepeltük, pontosabban ezen a napon hajókáztunk át Tihanyba. A családom egyik felével a múlt hét vasárnap "ültük meg" egy fagyizóban és ajándékba egy gyönyörű kilátópontos sétát kaptam, a testvéremmel pedig tegnap, 14-én.  Nagyon örülök, hogy 62 lettem. Sokszor elmondom a családomnak és gyakran hangosan is kimondom magamnak, mennyire hálás vagyok az életemért, az egészségemért, a  családomért, az ő egészségükért, a megélhetésünkért, a szeretetükért. Szeretem az életemet, úgy, ahogyan volt eddig és ahogyan most van.

Május hetedikén színházba mentünk. Egy általam nagyon-nagyon várt vidám, habkönnyű musicalt néztünk meg, az olasz slágerekre épülő Anconai szerelmeseket. Annyira, de annyira jó volt, élveztük minden percét, teljesen át tudtam adni magam a hangulatnak, és a férjemnek is nagyon tetszett, ő is teljesen ki tudott kapcsolódni, úgy örültem neki. Két és fél óra felhőtlen szórakozás, nevetés, együtt éneklés, szenzációsan jó volt!

Május 10-én a férjemet kísértem el, egy munkája miatt Abádszalókon jártam a Sárga Csikó Lovardában és nagy örömömre eljött velünk a testvérem is. Nemcsak lovaglási lehetőséget biztosítanak ott, hanem hintózást is, sőt, gyermektáborokat és felnőtt elvonulásokat is szerveznek. A Lovarda új, nagyon szépek a lovak és a környezet is pihentető. Szívből ajánlom ezt a közeli lehetőséget mindenkinek, akit érdekel az ilyesmi. Az abádszalóki öböl már most is szép, a kikötőben is van már mozgolódás és mi lesz még itt nyáron!

Másnap, vasárnap szintén egy munka miatt mentem vele, de ezt most egybe tudtuk kötni a családunk egyik felének a meglátogatásával, a két kisebb unokánk megszeretgetésével. Délben, fél 12-kor derült ki, hogy indulunk hozzájuk, az út kétszáz kilométer, és este fél kilenckor már újra itthon voltunk. Villám munka, villám látogatás, gyors fagyizás és egy igazi nekem való szülinapi ajándék: felsétáltunk a Gödöllői-dombság Szada feletti kilátóhelyére, a természet virágoskertjébe, ahonnan egészen a Pilisig el lehet látni. Gyönyörű volt, egyszerűen alig győztem betelni vele!

És közben munka, munka, munka, határidős feladatok (szinte sehol nem tartok még velük), blogokat sem tudtam még visszaolvasni és hétvégén újra Siófokra megyünk. Itthon rendbe tettem a teraszt, hogy ki tudjunk ülni, ha akarunk, a kertben pedig megcsinálta a férjem a legsürgősebb metszeni valókat, hogy egyáltalán le tudjunk lépni a lépcsőről és például le tudjak menni teregetni és közben a virágokban-bokrokban, vagyis a dzsungelünkben gyönyörködhessek.

Négy napja újra fáj és dagad a térdem, azóta nem voltam a futópályán, de addig rendszeresen ki tudtam menni és a saját testsúlyos tornáimat is meg tudtam csinálni. Most pihentetem, csak az esti itthoni tornámat végzem el és a munkahelyemen a kis szüneteimben is tornázgatok. Bejelentkeztem ultrahangra, "természetesen" magánrendelésre, mert a tb-finanszírozottra csak augusztus közepére adnak időpontot, magánba viszont két hét múlva már mehetek. Elkezdtem szedni egy jó drága ízületvédő készítményt és közben felváltva lóbalzsammal és tehéntőgykrémmel kenegetem.

Gyönyörű zöld minden itthon, az erdőben is és úton-útfélen mindenfelé. Az időjárás a kedvemre való a maga esős hűvösével, élet van, egészség van, szeretet van, vagyis minden van!

Siófok városa újra kitett magáért: a majálist is több napos rendezvénysorozattal ünnepelhettük, csakúgy, mint az óév búcsúztatását vagy a húsvétot. 

Május elsején reggel összekészítettük a dolgokat, amiket el akartunk vinni itthonról "otthonra". Ez a majdnem kétlakiság mindig előkészületet igényel. Át kell gondolni és lehetőleg nem elfelejteni, mit akarunk vinni és amikor ott vagyunk, onnan mit kell elhozni. Hogy biztosra menjünk, mindent listázunk és előkészítünk, így aztán amikor indulunk, gyorsan össze tudunk pakolni.

Csak délután indultunk el, mert délelőtt még elmentünk Tiszaroffra a Kék és Narancssárga Produkció koncertjére. Ez a zenekar Republic-dalokat játszik a régi Republic-os Tóth Zoltán vezetésével. Ő hangszerelte majdnem az összes dalt, amelynek szövegét Bódy László Cipő írta. Cipő halála után Zoli (személyesen ismerjük őt, ezért nekünk csak Zoli) egyedül folytatta a zenélést, nem tartott a többiekkel - szerencsére. Mi nagyon szeretjük a munkássága és a szerénysége miatt, ezért inkább a Produkciót követjük, mintsem a másik, még mindig Republic néven futó társulást. 

A koncert után itthon egy kései ebéddel felkészítettük magunkat a négy és fél órás vonatozásra és este nyolckor meg is érkeztünk Siófokra. Szerettünk volna korábbi vonattal menni, de Zoliék később kezdtek, ezért csúszott a mi indulásunk is. Fóleg én szerettem volna korábban odaérni, mert a majális első koncertje Domján Ákos és a Jampi  Angyalok volt, Fenyő Miklós dalaival (rajongója vagyok). A Jampi Angyalok Fenyő táncos csapata. A koncert utolsó pár dalára értünk a Nagystrandra és megállapítottuk, hogy olyan sokat nem veszítettünk azzal, hogy a többit lekéstük. Hogyan is képzelhettem, hogy Domján Ákos pótolhatja Fenyő Miklóst? Ígéretes tehetség ugyan, egyszer majd ő is lehet a Nagy Csókkirály, de most még csak egy feltörekvő, jó hangú, kedves fiú. A mai zenei világban ez sem kevés.

Késő este értünk haza. Aludtunk egy jót és másnap reggel a LIDL-ben kezdtünk, fel kellett ugyanis tölteni a hűtőt arra a négy - őt napra napra, amit ott terveztünk tölteni. Korai ebéd után elvonatoztunk Balatonberénybe, ahol jó nagyot gyalogoltunk a Csicsergő-szigetre a kilátóig. Közben sokszor leültünk és csodáltuk a Balatont, ezt egyszerűen nem tudjuk megunni. Jól elfáradtunk, mire visszaértünk Siófokra, de még várt ránk az újabb koncert a Nagystrandon, amihez megint elég sokat kellett gyalogolnunk. Egy mindenféle slágert játszó zenekar lépett fel, hallgattuk egy darabig, de úgy, hogy háttal ültünk a színpadnak és az esti vagy inkább már éjszakai Balaton és a szemközti part fényeiben gyönyörködtünk.

És megint éjfél volt, mire ágyba kerültünk.

Május 3-án  62 éves lettem. Az ehhez kapcsolódó érzésekről és főleg az örömökről egy másik posztban írok majd. Most csak azt írom le, hogy mivel töltöttük a napot. Előzőleg azt terveztünk, hogy elmegyünk a szívünknek olyan kedves erdős, ligetes és patakos Belső-Somogyba, de az idő jó melegnek ígérkezett, így aztán a Balaton partján való heverészést és napozgatást választottunk, vagyis az édes semmittevést. Még aludtunk is egyet a parton, ránk is fért.

Késő délután újra cukrászdába mentünk, fagyiztunk és paleo kókuszos süteményt ettünk. Azért újra, mert előző nap is ott voltunk és nagyon finom volt a fagyi és a paleo sütemény is. Este pedig elmentünk az általam nagyon várt Marót Viki és a Nova Kultúrzenekar koncertjére. Na, annak már nem háttal ültünk! Nagyon élveztük mindketten, pedig igazán csak én szeretem őket, de olyan remek hangulatot csináltak, hogy még az én kritikus férjem is jól tudta érezni magát.

A koncert után üldögéltünk még egy darabig a késő esti Balatont nézve, majd újra éjfél körül kerültünk ágyba.

Negyedikén vasárnap,  Anyák-napján, kell-e mondanom, hogy szinte folyton anyukámra gondoltam?

Délelőtt kisétáltunk a kikötőbe, és tulajdonképpen hirtelen támadt ötlettől vezetve felültünk arra a hajóra, ami a legközelebb indult és áthajóztunk Tihanyba. Jártunk már ott kétszer is, akkor gyalog bejártuk csaknem a fél félszigetet, láttuk a Belső-tavat, az öreg levendulást és a szőlőket is, ezért most csak az ófalut barangoltuk körbe és persze a panoráma-teraszon üldögéltünk. Mire visszagyalogoltunk a hajóállomásra, hirtelen nagyot hűlt a levegő és jó nagy szél is lett. Nagyon fáztam és ahogyan a nagy hullámok megringatták a hajónkat, féltem is. Mire Siófokra értünk, leszakadt az ég. A szakadó esőt a cukrászdában vészeltük át.

Hétfő reggelre sem lett jobb idő, így aztán délben elindultunk haza. 

Íme hát a soknapos majálisunk vázlatos története. Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, de a lábunkat most is sikerült lejárni!

. 

Tavaly volt az első családi találkozó az Aggteleki Nemzeti Park területén, a hegyekkel körülzárt és patakokkal szabdalt Szögliget nevű falucska határától jó két kilométerre, bent az erdőben egy vendégházban. Az egyik gyermekem a munkája miatt évente egy alkalommal ott tölt pár napot és tavaly felvetette, mi lenne, ha mindannyian mennénk. Örömmel mentünk és mert akkor jól sikerült a találkozó, az idén is nagyon vártuk.

Ismertük már a körülményeket, tudtuk, mire számíthatunk. Önellátásra és fagyoskodásra kellett berendezkednünk. Előre megfőztem a töltött káposztát, három adag birkapörköltet is becsomagoltunk, és elvittük a húsvéti sonkát a tojásokkal együtt meg még egy csomó mindent. Tavaly a vendégházban folyton fáztam, most sem hittem, hogy ez másképp lesz. Az, hogy fűteni fognak, eszembe sem jutott. Nos, most fűtöttek és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Nappal sütött a nap, szinte égetett, éjszakánként pedig résnyire nyitott ablaknál aludtunk.

Húsvét hétfőjén kora délelőtt indultunk itthonról, előtte szombaton jöttünk haza Siófokról.

A kocsit jól telepakoltuk. Minden ottalvós útra viszem a matracomat, a párnámat, a polifoomokat, most a várható hideg miatt két takarót, vastag pulóvereket és több dzsekit is bekészítettem, aztán a hűtőtáskát az ennivalókkal, a gyümölcsöket, a kenyereket, az ásványvizeket meg már nem is tudom, mi mindent még. Úgy tele lett a kocsi, hogy a nagy lábos töltött káposzta már csak a hátsó ülésen fért el, de ott is alig. Szögliget határában megálltunk egy percre és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy kivegyek valamit a kocsiból és képzeljétek, kiesett a lábos, le az országút szélére, a fűbe. Hihetetlen szerencsénkre nem borult ki, talpára esett.

A vendégházba mi érkeztünk elsőnek, két órával utánunk az egyik család a kicsi unokáinkkal, másnap pedig a másik család a nagy unokákkal. Mivel mindkét család távol él tőlünk, havonta vagy két havonta találkozunk csak, kellett hát egy kis idő most is, ugyanúgy, mint tavaly, az egymásra hangolódásra, de persze ment az gyorsan. Tavaly mindig ült egy gyerek az ölemben vagy csak fogta a kezem, de szinte mindig körülöttem voltak. Az idén a legnagyobb már kinőtt az ölemből, ő már a maga majdnem tizenkét évével kiskamaszként nem nagyon viseli az ölelgetést sem (mások előtt meg pláne nem), de azért belőle is sikerült kapnunk, ha nem is eleget, de jó sokat. A kicsik meg? Hát ők aztán tényleg puszilgathatók, ölelgethetők, ölemben üldögélősök voltak. 

Egyébként a sok öröm mellett ez a folyamatos elfoglaltság a gyerekekkel nekem elég fárasztó is volt. Az a szerencse, hogy a fizikai ellátásuk a szülők feladata maradt, abban nem vagyok ugyanis nagyon erős: a gondoskodás, az etetés, a fürdetés... hát az nem az én világom, viszont remekül tudom szórakoztatni őket. Mesélek, történeteket találok ki róluk, mondókázok velük, énekelek nekik, dicsérem és persze  szeretgetem és puszilgatom őket, amíg csak engedik.

Együtt is kirándultunk és külön is, csak mi ketten a férjemmel és nem mondom, hogy nem esett jól kicsit letenni az édes terheket, mert dehogyisnem, de azért az utolsó napon, az elinduláskor bizony mindegyikük ölelését és integetését megpityeregtem.

No és akkor hol is jártunk? 

Jósvafő:

A felvidéki Szádelő-szurdok:

A Szádelő-szurdok a Felvidék egyik keleti kapuja. Meseszép. Az égig érő sziklák között vízesésekkel lezúduló dübörgő patak mentén fel-fel, egyre feljebb vezet az út. Most "csak" végig mentünk majdnem a menedékházig a szurdokon, nem kapaszkodtunk fel a fennsíkra. Én megtettem tavaly a család néhány tagjával és évekkel korábban két barátnőmmel is, szerintem nagyon megéri felmenni, mégha nem is könnyű, mert fentről lenézni a sziklaóriásokra hatalmas élmény, de most a férjemmel ketten voltunk és ő azt mondta, hogy elhiszi, hogy gyönyörű lenne, de a maga részéről inkább kihagyja és hát tulajdonképpen én sem akartam a térdemet még jobban provokálni.

Az Esztramos:

Aggtelek után Balaton, most értünk haza. A Balatonon négy napot töltöttünk, koncerteken voltunk, jó kis  - és nagy - programokat szerveztünk magunknak. Holnap még szabadságon leszek, szeretném megírni az eddigieket és persze a blogtársak bejegyzéseit is elolvasnám már. Szóval sokkal jövök, remélem, holnap lesz időm mindenre.

Most értünk haza, szalad a ház, rengeteg a mosni való, üres a hűtő és holnaptól dolgozunk. Semmire nem érek rá, de amint tehetem, megírom ennek a csodahétnek a történetét.

Életemben egyszer jártam a Balatonvilágos és Balatonaliga közötti Magasparton. Nagyon régen volt az már, de emlékszem, hogy tényleg jó magasról le lehetett lelátni a tóra és padok is voltak, ahol üldögélve sokáig lehetett csodálni a Balaton keleti medencéjének panorámáját. Akkor ugyan biztos nem volt időnk hosszas nézelődésre, mert két kicsi gyerekkel voltunk.

Most csak ketten mentünk el és bőven volt időnk mindenre, bár nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük, de ez nem baj, mert azt már így hatvan pluszosan végre megtanultam, hogy máshogy is lehet jó. Vagy még jobb.

Balatonvilágosi kilátó. Így találtam meg a neten a helyet, ahová mindenképpen szerettem volna most húsvét előtt  elmenni. Ez volt az egyik kilátó, a másik pedig a balatonberényi Csicsergő-kilátó. Nézegettem képeket mindkettőről és panorámafotókat is, és nagyon akartam, hogy menjünk. A férjem elé tártam a kívánságomat, de ó  nem volt ennyire lelkes, ezért csak az egyik hely jöhetett szóba, ő pedig a gyalogolandó távolság szerint döntött. Elmondtam neki, hogy a balatonvilágosi kilátóhoz a vonattól mindössze hatszáz métert kell menni, a Csicsergőhöz kb. másfél kilométert, így aztán gyorsan el is dőlt, hogy a Csicsergőt majd máskor nézzük meg, amikor nagyobb kedve lesz többet gyalogolni.

Majd máskor. Majd egyszer. Ismerve a gyaloglási hajlandóságát, valamikor a távoli, de egyelőre a ködbe vesző jövőben.

Siófoktól vonattal mindössze tíz perc az út Balatonvilágosig. Szóba elegyedtem az egyik utassal, aki szintén Világosig utazott, évek óta ott él. Elmondtam neki, hogy felmegyünk a kilátóhoz, mire ő bizonytalanul azt felelte, hogy az valahol Aliga felé lehet. Csodálkoztam, hogy egy ilyen híres helyet csak így, szinte találomra azonosít be, gondoltam is, hogy világosi lakosként nem mesél a település büszkeségéről, a kilátóból feltáruló gyönyörű panorámáról, de úgy voltam vele, már biztosan megszokta, neki ez már mindennapos élmény, vagy nem is élmény, inkább már fel sem tűnik neki az óriási kilátó.

Merthogy én egy óriási kilátótornyot kerestem, azt véltem látni a képeken és akkor ebben még megkérdőjelezhetetlenül biztos is voltam.

Találtunk egy tájékoztató térképvázlatot a település vasúti megállóhelyén, de éppen csak rápillantottunk, mert én annyira tudtam, hová megyünk, hogy szinte láttam magam előtt. Nem az utat, hanem magát a kilátót.

Panoráma-kilátó a hely neve.

Csak az irányt kellett picit pontosítani és már mentünk is. Egy nagyon rövid, száz méternyi emelkedő után felértünk a Magaspartra, ahonnan elénk tárult az általam eddig látott balatoni panorámák legszebbje. Tényleg fantasztikus a kilátás a tó teljes keleti medencéjére, ráadásul szép időnk volt, szépen elláttunk egészen  a bakonyi hegyekig. Fotózgattunk, sűrűn leültünk és hosszan üldögéltünk hol az egyik, hol a másik padon és csak csodáltuk a gyönyörű kékes-zöld Balatont. Olyan öt-hatszáz métert sétáltunk a csodaszép magasparti teraszon. 

A férjem szerint megérkeztünk: itt van a csodás panoráma előttünk.

Én meg azt mondtam, hogy nem-nem, menni kell tovább, mert ez nem a kilátó, ezek itt csak kilátópontok, de tulajdonképpen "csak" nélkül, mert ha nem találnám meg a kilátót (ami lehetetlen), akkor is teljesen elégedett lennék ezzel a panorámával. De menjünk csak tovább a Magasparton.

Meddig? Már látszik Aliga!

Még egy kicsit.

Meg még egy picit.

Na még egy kicsit.

Innen meg már nem is érdemes visszafordulni, közelebb vagyunk Aligához, mint Világoshoz.

Most már mindegy.

Hoppá. Átértünk Aligába. 

A  kilátó meg sehol. 

És akkor, de csakis akkor megértettem, hogy amit kerestem, az nincs is. Nincs toronymagas kilátó. Van viszont egy több kilométer hosszan elterülő kilátóterasz páratlan panorámával, amit mi, akik a kilátótornyot kerestük, a keresés közben az elsőtől az utolsó méterig ki is élveztünk.

Így esett hát, hogy Nagypénteken átsétáltunk Balatonvilágosból Balatonaligába.

Aligánál egy sorompós beléptetőkapun keresztül egy erdőn át - a Magaspartról a vízpartig meredeken lefelé vezető úton - lementünk a kikötőbe, a Yacht Club kikötőjébe. Igen erősen zártkörú társaságról van szó, több sorompóval védik az elkülönülésüket, de a nézelődőket beengedik. Lehet, hogy csak most, szezon előtt, nem tudom, mi mindenesetre zavartalanul fotózgathattunk, de nem maradtunk sokáig. Idegenek voltunk egy idegen világban.

A vízpartról a jó meredek erdei úton visszakapaszkodtunk a Magaspartra és éppen időben értünk fel, mert jó nagy esőt kaptunk volna a nyakunkba, ha egy-két perccel tovább bámészkodunk lent. A beléptetőkapunál kialakított recepció teraszán megvártuk, míg elállt a jégeső és felsétáltunk a vasúti megállóhoz. Ez  ötven lépcsőfokot is jelentett (megszámoltam), de a térdeim csodálatosan viselték. 

Így lett a másfél kilométeres sétából hét kilométeres. Minden lépésért megérte.

De volt más is azalatt a három nap alatt, amit Siófokon töltöttünk. Nagypénteken este Balázs Fecó - Korál emlékkoncertre mentünk. Ha találkoztok ezzel a lehetőséggel, ne hagyjátok ki. Gyönyörű, méltó és megható koncert volt, ahol jelen volt hangban és képben óriáskivetítőn ugyan, de a szívekben is feltétlenül, a drága Balázs Fecó. Az Anyám, vigasztalj engem és a Kergesd el a felhőt a házadról dalok alatt pedig nem is voltam ott, az anyukámmal voltam. Ő is nagyon szerette Fecót.

Aztán.

Rétest ettünk és fagyiztunk a Víztoronynál a Fő téren. Sétáltunk a Jókai-parkban, nagyon szép most is. Hattyúkat néztünk és napoztunk a Rózsakertnél a parton, megnéztük az induló hajókat a kikötőnél, az Ezüstparton pedig a horgászokat néztük.

Hát így vártuk a húsvétot a Balatonnál. Ma húsvét vasárnapja van, már itthon vagyunk. A férjem délelőtt dolgozott, én megfőztem a sonkát és a tojást, megebédeltünk. Délután kimegyünk a temetőbe a drága szüleinkhez. Anyukám két éve Nagypénteken ment át a másik világba. Nekem a húsvét - Balaton ide vagy oda - két éve nem jelent mást. A koncert óta egy Balázs Fecó - dalt dúdolok, nem megy ki a fejemből:

"Legszebb éveimben, míg gyermek voltam én,
Azt hittem, hogy mindig kék az ég.
Anyám minden éjjel megfogta kezem,
És az életről mesélt.

Lassanként felnőttem és más ember lettem.
Eltévedt az égen a csillagom.
Elzárták a napot súlyos ködök mögé,
Fáj és bánt minden nagyon.

Befalazott engem a sűrű, sűrű csönd,
Könnyek között rejtem arcomat.
Anyám lenn a földben földdé változott,
Így talán boldogabb. (...)

Anyám, anyám ébredj, és vigasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben."

Amikor a siófoki lakás fő színein gondolkodtam, először a zöld jutott eszembe, de hamar el is vetettem, mert a  "Balaton, nyár, víz" inkább a tengerészkékre asszociál. Maradjon csak a zöld szín az itthon színe.

Olyan zöld most az erdőnk, hogy ennél zöldebb csak akkor lesz, ha a fák koronája is kizöldül. 

"A Tisza-tó Magyarország második legnagyobb tava, amely az Alföld északi részén terül el. 127 km2-én számtalan sziget, holtág és sekély kis csatorna váltja egymást a hatalmas, nyílt vízterületekkel, jellegzetes, úgynevezett mozaikos tájat formálva. A Tisza-tó a Hortobágyi Nemzeti Park negyedik bemutató területe, így 1999 óta az UNESCO Világörökség része." (https://tiszataviokocentrum.hu/hu/tisza-to/altalanos)

Mindez itt van, a közelünkben, alig harminc kilométerre tőlünk. A miénk. 

Az óriási vízfelületen többször jártam már motorcsónakkal, de még mindig csak tippelni tudnék, hogy éppen a nyílt vízfelület valamelyik öblében, vagy az öblítőcsatornák egyikén vagy valamelyik holtágon vagyok-e. A  tó Tiszafüred - Poroszló tengelyétől délre eső parti részein (de csak a parton) már nem tévednék el, viszont az egyébként jóval kisebb északi részt még nem nagyon ismerem, bár ha mondasz egy települést, tudom, hogy merre kell indulni.

A nyári főszezontól eltekintve, ha a Tisza-tónál vagyok, csak csend beszél, kivéve, amikor a halak csobbannak, susog és zizeg a nádas, a madarak csapkodják a szárnyukat és vijjognak, vagy amikor a békák kuruttyolnak. Ez a természetes zene a természethez tartozik, annak elválaszthatatlan része, de élvezni csak a kora ősztől tavasz végéig tartó embermentes csendben lehet. 

Gyakran járok a Tisza-tónál. Általában a Poroszlói - öböl partján a pici Piszkos Fred-es kikötőnél szoktam üldögélni. Élvezem a csendet és nem tudom megunni. 

2023. április 7.

" Úgy mentél el anyám,

Hogy ne fájjon látnom,

Mint emelkedsz magasba

Könnyű pilleszárnyon,

És mint gördül le arcodon

Néhány bágyadt könnycsepp,

Mikor láthatatlan nyomaid

A végtelenbe vesznek.

Úgy hagytál itt anyám,

Hogy nem mondhattam el:

Mindaddig míg létezem,

Te is létezel.

Mert nem engedem emléked,

Nem engedlek téged,

Hisz hozzád köt a vér anyám,

S hozzád köt az élet."

(Kun Magdolna)