Naplementét, hála a Jó Sorsomnak, sokat láttam már a Balatonon. Nem tudom megunni, mindig lenyűgöz,  borzongatóan szép. Ez az a jelenség, ami úgy jelenti az elmúlást, hogy benne van a holnap ígérete. Szép metaforákat - vagy közhelyeket - lehet gondolni, amikor nézzük a naplementét.

Napfelkeltét is láttam már, de azt csak egyszer, amikor utaztunk jó messze és megálltunk Keszthelynél a vízparton egy kicsit pihenni. Akkor kelt fel a nap. Tél volt és jó hideg, nem lehetett hosszan ott maradni, de metaforákat - vagy közhelyeket - ott is lehetett volna gondolni, például azt, hogy a napfelkeltével egy új nap új ígéretét is megkapjuk, de akkor nem erre gondoltam, az biztos.

Április első hetében két napot Siófokon töltöttünk. Hármat szerettünk volna, ki is vettem szerdától három nap szabadságot, de szerdán nem tudtunk elmenni, mert nem érkezett meg délig az a csomag, amit meg kellett várnunk, hogy magunkkal tudjuk vinni, aztán meg a délután közepén nem akartunk elindulni. Most kocsival mentünk, csütörtökön délben érkeztünk és csak a naplementére tudtunk lemenni a tópartra, mert elég sok dolgunk volt (vásároltunk az OBI-ban, IKEA bútort szerelt össze a férjem, én takarítottam ablaktisztítással együtt és pakolásztam), hét óra lett, mire kész lettünk. Ugyan pár percre lakunk csak a tótól, mégsem reméltem, hogy ennyi teendő után a férjemet rá tudom venni, hogy sétáljunk le és ne kocsival menjünk, de képzeljétek, kérnem sem kellett. 

Éppen naplementére értünk le, hosszan néztük, amíg csak teljesen el nem tűnt a látóhatáron. Gyönyörű volt, mint mindig. 

Menjünk egy pár napot vissza az időben. A múlt hét szombati produktív konyhai délelőttömet délután a szomszéd településen rendezett édességfesztiválon szerettük volna megkoronázni, de a koncert sem tetszett, árusok se nagyon voltak már, ezért aztán beértük egy fagyival (felejthető minőség) és inkább kimentünk a település határában található kiserdőbe, ahol tanösvényt alakítottak ki. Jó hideg volt (a fagyizás után meg pláne), fáztunk és mert a tavaszi szél itt az Alföldön is vizet áraszt és víz alá került az ösvény egy-egy része, vizesek is lettünk. A vízjárta részeket próbáltuk ugyan kikerülni, de körülötte is víz volt, nem is gondoltuk volna, hogy egy lapos alföldi kis erdő ennyire a víz alá tud kerülni, de tetszett a hely. Másodszor jártam itt, először késő ősszel voltam, akkor is szép volt minden, de hát mikor nem szép egy erdő?  Van gyurgyalag-leső torony és vadles is, pihenőhelyek és szabadtéri tornaeszközök is, úgyhogy szerintem egész jól kihasználták a tervezők az erdő adta lehetőségeket.

Szombaton Abádszalókon voltunk, ahol megnyílt a tulipánkert. A félmilliónyi tulipánnak alig tizede virágzik most csak, az igazi virágtengerre egy-két hetet még várni kell, de amit láttunk, az is csodaszép volt és a bimbós zöld mezőt látva, ebben is, mint a napfelkeltében, benne van az ígéret. 

Szombaton délután a testvéremmel elmentünk a szomszéd városba, ahol meghatóan szép és magas színvonalú jubileumi koncertet adott a Népi Műhely.

A héten négyszer voltam a futópályán, a három kilométert magabiztosan bírja a térdem és a szabadtéri saját testsúlyos gyakorlatokat is el tudtam végzeni. Úgy érzem, ezek tényleg erősítenek.  

A szénanáthám tombol, sem a szél, sem a felmelegedés, sem a lehűlés nem tesz jót neki, vagyis ebből a szempontból mindegy, milyen az idő, tüsszögök, folyik az orrom és viszket a szemem, de ez minden évben így van márciustól október végéig. Nem is csoda, hogy míg mások az igazi tavaszt, addig én már a telet várom.

Most vasárnap délután van, megjöttem az erdőből. Minden zöld és még a nap is kisütött. Megcselekedtem a három kilométeremet és boldogabban jöttem haza, mint ahogy kimentem. A mozgást receptre írnám fel mindenkinek. Mindegy mennyit mozgunk, jobb lesz az egészségünk és jobb lesz a kedvünk tőle. Hiszem és vallom, hogy így van. 

Jó kis hét volt ez (is). 

Miután ma a beígért hétvégi esőzés (aminek már nyoma sincs) miatt itthon maradtunk és megint nem mentünk a Balatonhoz, a reggeli után a konyhában maradtam. Eltüntettem a reggeli nyomait és kitaláltam, hogy süteményt sütök. Gyors, egyszerű süteményt, amihez csak össze kellett mérni zabpelyhet, kókuszreszeléket és kókuszolajat, ízesíteni fahéjjal, mazsolával, napraforgómaggal, lenmaggal, pici sóval, és ezt a száraz keveréket össze kellett állítani reszelt almával, reszelt céklával és kicsi darabokra szedett naranccsal. Vagyis megmostam, lereszeltem, kifacsartam stb. és mire az utolsó cseppel is összedolgoztam, úszott a konyhaasztal és hát tulajdonképpen az egész konyha. 

Betettem a tepsit a sütőbe, majd kimentem a konyhából, be a hálóba. Beágyaztam.

Éppen elállt az eső, gondoltam, beindítok egy mosást, talán ki tudok majd teregetni az udvaron.

Tettem-vettem, pakolásztam.

Kisült a sütemény. 

A jól végzett munka örömével elpakoltam mindent és rendbe tettem a konyhát.

A férjem a boltba készült, ám időközben úgy ítélte meg, hogy tarthatatlan a sütő üvegének a "tisztasága" és elérkezettnek, mi több, alkalmasnak tartotta az időt (és önmagát) az üvegfelület zsíroldó tisztítására és legott hozzá is fogott, majd darabidő múltán gyakorlatilag látható eredmény nélkül abba is hagyta.

Nem részletezem. A lényeg, hogy ismét úszott a konyha.

Elment a boltba, én pedig ismét rendbe tettem a konyhát. Befejeztem a sütő üvegének a tisztítását (szintén látható eredmény nélkül), majd észleltem, hogy egy csomó vizet befolyattam a tűzhely melletti konyhaszekrény-elem alá. Nem lábakon álló konyhaszekrényről beszélünk, hanem olyanról, ami teljes terjedelmében a konyhakövön áll (vagyis inkább fekszik). 

Miután kitaláltam, hogy a segítő szándékért megjutalmazom a férjemet, aki a zabpelyhes süteményt megkóstolni sem hajlandó, nekiláttam kókuszkockát sütni és innentől felgyorsultak az események.

Ha négy kezem lett volna, mind a négynek tudtam volna feladatot adni, de mert magam voltam, a felgyorsulást kizárólag az eseményekre, nem a saját munkavégzésemre értem. 

Összeállítottam a süteményt: vajat kevertem habosra cukorral, olvasztott mézzel és tojásokkal, majd hozzáadtam a lisztet és vártam a férjemet, aki a tejet hozta volna.  Addig sem ültem tétlenül a telepakolt asztal mellett az úszó konyhában, hanem aggodalmaskodva nézegettem-méregettem a konyhaszekrényt, remélve talán, hogy rosszul láttam és nincs is ott víz, de persze jól láttam én azt. Egész tekintélyes víz folyt oda, aminek a nagyját feltöröltem, de láttam, hogy nem fogom megúszni a a jól tele- és rápakolt szekrényke kihúzását sem. Ehhez nem foghattam rögtön hozzá, mert nem volt hova ki-és lepakolni róla, az asztal például tele volt a leendő - és egyelőre félbehagyott - kókuszkocka dolgaival, a mosogató is tele volt már, a konyhaszekrény többi része meg úgy általában mindig tele van. 

Minden mindegy alapon előbb a süteményt akartam végre tepsiben tudni, addig szó sem lehetett a konyha kármentesítéséről, ezért inkább  kiporszívóztam minden helységet, közben vártam a férjemet a tejjel. 
Jó soká jött meg, és azzal a csodálatos hírrel (meg a tejjel) lépett be a konyhába, hogy a bankkártyámat beszippantotta az automata és ezt azonnal intéznem kell.

Nosza. Felhívtam az ügyfélszolgálatot és mire letiltattam a kártyámat, majd e-bankon keresztül újat igényeltem, nemhogy a konyhát rendbe tenni, de a süteményt befejezni se volt kedvem. Közben persze ebédidő is lett, krumplit kellett főzni és melegíteni is kellett az ételt, ezekkel párhuzamosan a zöldségeimet (brokkoli, cékla, saláta és spárga) mosni, vágni és párolni, és még a süteményt is összeállítani a tejjel. 

Összeállítottam. Betettem a sütőbe.

Leültünk ebédelni. Igen, a rendetlen konyhában.

Ebéd után a férjem úgy vélte, helyesen teszi, ha alszik egyet. 

Én nem véltem úgy.

A konyhában maradtam és hozzákezdtem a konyhaszekrény kihúzásához. Ez ugye, tudjátok mivel jár?

Igen. Pontosan.

Lepakolni a tetejéről és kipakolni belőle, egyúttal áttörölni mindent. A szekrény mögötti falat (és csempét és gázcsōvet) pókhálótlanítani és  lemosni, a szekrény helyét feltörölni, a gáztűzhely oldalait lemosni, áttörölni. A szekrényt a helyére húzni és mindent visszapakolni. 

A sütés-főzés-ebédelés nyomait elrakodni, mosogatót kimosni,  konyhaasztalt lepakolni, lemosni. Az egész konyhát felmosni.

Ez bizony nem megy csendben. A férjem mély álomba nemigen tudott merülni. 

Mire kész lettem mindennel, megsült a sütemény tésztája, lehetett a mártogatós vajas-tejes-kakaós-cukros masszát elkészíteni, tányérba kókuszreszeléket előkészíteni. Vártam, hogy kihűljön a tészta.

Amíg hűlt, kiteregettem.

Aztán felvágtam a tésztát és beleforgattam a kis kockákat előbb a  kakaós masszába, majd a kókuszreszelékbe és már csak az asztalt kellett újra lepakolnom és lemosnom és kész lettem.

Mondom, kész lettem.

Produktív fél nap van mögöttem.

...csak a beojtott virággal. Mint József Attila.

Az a baj, hogy éppen ellenkezőleg: szinte minden mással törődök, csak a kertet nem gondozom méltó aprólékossággal, hanem csak úgy nagyjából.

A kertbe gyönyörködni járok és csak évszakonként egyszer-kėtszer csinálok benne valami kertészkedés-szerűt. Megtehetem, mert a növényeink gyakorlatilag nem is igényelnek gondozást. Időnként egy metszőollóval némi rendet vágok köztük, de ez inkább csak jelzése annak, hogy az elvarázsolt dzsungel mellett emberek is élnek itt.

Viszont naponta kisétálok a kertünkbe, vagyis lelépek a teraszról három lépcsőfokot, majd lépek kettőt a járdán és már kint is vagyok. A kb. harminc négyzetméternyi kert közepén megállok, elnézek jobbra és balra, egy szempillantással körbefogom az egész kertet, és azt hiszem, már láttam is mindent.

Rosszul hiszem.

Ha közelebb lépek az egyes növénykékhez, látom a részleteket. A lényeg sokszor éppen a részletekben van és én szeretek gyönyörködni bennük, mégis, legjobban az egész tetszik. Az egész kis kertecskénk tetszik, abból a látószögből, ahogy állok a közepén és belátom az egészet. 

A képen mégis most csak egy részletet mutatok meg. Ez a sárga szín ilyenkor tavasszal beragyogja az egész kertet. Imádjuk.

Az erdő kezd zöldülni. A fák koronaszintjén még semmi jele a tavasznak, már ami magát a növényt illeti, de az ágakon azért már van tavaszi mozgolódás, látok és főleg hallok madarakat tevékenykedni. A héten eddig négyszer voltam az erdőben és végtelen örömmel tölt el, hogy a térdem nagyon jól funkcionál, terhelésre sem dagad. Valamelyik nap gyalog jöttem haza a munkahelyemről, jó távolság az is, de szépen bírtam. Némi feszülést érzek még esténként, de ez már ha így maradna is, elégedett vagyok. A fotó életlen, mint a tavaszi időjárásunk. Süt a nap, de nem az igazi még, zöldülget a természet, de az sem az igazi kipattanó - kicsattanó tavasz még. A hagymásaink éppen csak mutatják magukat, nem nyílnak, bimbókat sem látok rajtuk.

Nekem ezekkel egyébként  egyáltalán nem esik rosszul szembesülni, nem vagyok egy tavaszváró ember. Ha tehetném, maradnék a télnél, helyesebben visszatérnék a télhez, de erről most nem írok, mert már sokszor írtam. Ha esetleg nem olvastátok volna, a lényeg az, hogy amikor mindenki elkezd a tavasz első halvány jeleinek örülni, akkor én  legszívesebben visszatekerném az időt november közepére és kezdeném a telet elölről. Igen, tudom, ez nem normális, de mi a normális ebben a mi furcsa, eszement világunkban, vagy ne menjünk olyan messzire, a hazánkban? Időjárási értelemben én egy kisebbséghez tartozom, egy télimádó kisebbség vagyok, egy (az évszakokról) másként gondolkodó ember és ezt büszkeséggel (angolul: pride) vállalom. Jogomban áll a tavaszról másként érezni és gondolkodni, mint a fősodor. Kéretik tiszteletben tartani. 

Az áthallás nem a véletlen műve. 

Mára szabadtéri programot terveztünk, a Tisza-tóhoz mennénk, ennénk és fagyiznánk is, de valószínű, hogy a délutántól ígért eső és a hideg itthon maradásra késztet majd bennünket, de én bizony azt sem bánom. Itthon ebéd után egy kis alvás, aztán a szokásos (Istenem, de jó ezt így írni) három kilométerem az erdei futópályán. Utána választunk valami jó kis filmet, például a Mamma Mia-t már kb. tizedszer, aztán tornázom és pihenünk. Nagyon jó lesz így is.

Ha pedig elmegyünk?

A Hortobágy-széli Patkós Csárdában süllőt fogok enni, aztán átmegyünk Poroszlóra, ahol a Tisza-tó legjobb fagyiját mérik, már egy hete nyitva vannak és skandalum, de azóta nem voltunk ott. Szerdán ugyan jártunk arra,  Egerben és a Bükkben voltunk, de nem volt alkalmunk megállni fagyizni, pedig, ahogy mondani szokták, igény lett volna rá, nagyon is. 

A múltkor Siófokra mentünk volna, de elriasztott bennünket a - mint később kiderült, téves - időjárási előrejelzés. Akkor azt mondtam, ez volt az utolsó, hogy az Időképtől (Kiderült-től, met.hu-tól, Köpönyegtől) teszem függővé, hogy milyen programra mondok igent vagy nemet.  Most viszont úgy tűnik, tényleg jön az eső és hát meleg sincs, viszont vonz a süllő és főleg a poroszlói fagyi.

Óhh, mekkora dilemma ez. Soha nagyobbat.

"Bármit is teszel, ha neked is eljön majd az időd, odaát ugyanolyan megértéssel és szeretettel fognak téged is fogadni, mint bárki mást. Nyilván, ahogy éltél, az mérlegre kerül, s a következményeit vállalnod kell, de nem büntetésként, hanem szerető, tanító céllal." (MedekTamás)

Egyszer egy szívemnek nagyok kedves munkatársam az édesapja halála után ezt mondta "neki": Hát apukám, ez az élet így sikerült. Majd odaát, amikor találkozunk, megbeszéljük, mit kellett volna másképp csinálni.

Olyan bölcs ez a mondat és olyan bölcs Medek Tamásé is. Benne van a hit, hogy találkozunk majd odaát, benne van a remény, hogy van-lesz megbocsátás, és benne van a bennünket összekötő, soha el nem múló szeretet biztonsága. 

Remélem, így van. Remélem, így lesz.

Engem az anyukán szeretett a világon a legjobban. A mindene voltam. Elfogultan csak a jót látta bennem, engem látott a világon a legjobbnak, a legokosabbnak, a legszebbnek és a legtökéletesebbnek.  Elringatóan édes volt ebben a puha, ölelő szeretetben felnőni és ezt az imádatot megadta nekem egészen a haláláig.

Nem múló bűntudatom van az élete utolsó négy hónapja miatt. Nem voltam jó és tökéletes, dehogy voltam, de ő az utolsó pillanatáig annak látott. Egy héttel a halála előtt még az ágyán ültem, őt is felültettem, átöleltük egymást és ringatóztunk, mint régen. Én sírtam, és ezt kérdeztem tőle, választ nem várva: anyucikám, hogyan tudsz ennyire szeretni?

Mert tudtam, nem vagyok rá méltó. Ő viszont az utolsó leheletéig méltónak tartott. Ez az igazi szeretet.

Ugye, megbocsátott nekem? Ugye tudja, hogy nagyon-nagyon szeretem? Ugye, lesz egyszer vigaszom? 

Istenem, de nehéz ez.

De nehéz viselni a lelkiismeret terhét. 

Az emberek lemerítenek, akár a társaságukban vagyok, akár csak nézem, hallgatom és érzem őket. A természet viszont feltölt, akár aktívan vagyok jelen benne, akár csak nézem, hallgatom és érzem a természeti környezetet magam körül.

A természet az a hely, ahol megnyugszom ebben az eszét vesztett világban és minél inkább telik velem az idő, ez annál inkább így van. 

Szerintem az élet célja az élet maga.

Mert mi az élet? A fiziológiai létezés szintjén a légzés, a táplálkozás és a mozgás, vagyis a testi szükségletek kielégítése kell az életben maradáshoz. Jó, ha a világot meg tudjuk tapasztalni az érzékszerveinkkel és fel tudjuk fogni az agyunkkal. Alkalmazkodnunk kell a fizikai változásokhoz, védeni kell magunkat például a hideg ellen, a forróság ellen. Biztonságban akarunk élni. Ne lőjenek ránk, ne legyen az életünk külső veszélyektől fenyegetett.  Éljünk viszonzott szeretetkapcsolatban, tartozzunk valahová. Tartozzunk valakihez, akit szeretünk és aki viszont szeret. Tapasztaljuk meg az elismerést, legyen önbecsülésünk, ismerjenek el mások és ne legyünk kirekesztve.

Tekintsük ezeket alap- vagy elsődleges szükségleteknek, ahogy Maslow írta (Abraham Maslow amerikai pszichológus, 1908-1970). Ha ezek bármelyike hiányzik vagy nem jól működik, attól még életben lehet (valameddig) maradni, de a hiányalapú szükségletek szintjén az nem lesz egy teljes élet, nem lesz egy könnyen és jól élhető élet. Ha van egyáltalán ilyen.

Ha az alapszükségleteink rendben vannak, akkor figyelhetünk a többire, az un. növekedésalapú szükségleteinkre. Tudni, érteni, megismerni szeretnénk a világot. Törekszünk a szimmetriára, a rendre, a szépségre, az esztétikumra. Felismerjük és szeretnénk kibontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket, vagy ahogy mostanában mondják, megvalósítjuk önmagunkat. És végül talán eljuthatunk a legmagasabb szintre, az önmeghaladásra is, amikor többek leszünk annál, mint amire születtünk.  Amikor messzebbre tudunk látni és jutni, mint azt a fizikai korlátaink engednék. Amikor messzebbre tudunk érezni, akár át egy világon.

Mire ezeket a szükségleteinket az alapoktól kezdve megteremtjük, kiépítjük és megéljük, el is telik az élet.  Érezze nagyon szerencsésnek magát az, aki ezeket a lépcsőket be tudta járni, mert akkor valóban nem csak leélte, hanem megélte és átélte az életét a maga teljességében. Születésünkkel a lépcső alján csak egy esélyt kaptunk az elindulásra, a többi nagyrészt rajtunk áll. Igen, a külső körülményeket is tekintetbe kell venni, persze. Tekintetbe vesszük és alkalmazkodunk.

Vagyis élünk.

Kérdezhetnétek, vajon tényleg ennyi lenne az élet? Nem tudom. Mindenesetre szerintem az élet dolgai beleférnek Maslow piramisszerű lépcsőibe. Néha érdemes megállni és szétnézni, vajon hol járunk, hol tartunk, de bárhol is tartunk, szabad elégedettnek lenni, szabad  a vállunkat megveregetni, hiszen egyik lépcsőfokról a másikra mi magunk, a magunk erejéből kapaszkodunk fel. Már többnyire. 

Talán nem is érdemes ennél jobban bonyolítani a "Mivégre vagyunk a Földön, mivégre élünk?" kérdést. 

(Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kiváló aspiránsunk akadémiai székfoglalóját hallották.)

A mai napon befejeződött a manuálterápia és elmondhatom, hogy sikeres volt. Innentől kezdve csak emlékeztető kezelésre kell járnom havonta egyszer.

A térdem szempontjából nagy hullámvasút volt a mögöttem hagyott öt hét (illetve öt hónapot is nyugodtan írhatnék). A második manuálterápiás alkalom után nagyon jó lett a térdem, de a harmadik után újra fájt, viszont a negyedik alkalom után szinte napról napra egyre jobb lett és ma már azt mondhattam a doktornak, hogy teljesen meggyógyultnak tekinthetem. Ma a kezelés előtt még a futópályára is kimentem és remekül teljesítettem, nagyon elégedett vagyok magammal és persze nagyon hálás vagyok a doktornak is, akitől nemcsak manuálterápiát kaptam, hanem sokkal többet. Minden alkalommal fél órát beszélgettünk, csak aztán következett a fél órás kezelés.

És hogy miről beszélgettünk? Majd elmesélem, de nem most, egy kicsit még hagyom ülepedni a dolgokat, de azt már most állítom, hogy minden tekintetben gyógyítás volt.

Ma az erdőben előbb éreztem az ibolyák illatát és csak utána láttam meg őket. Nem is tudom, miért lepődtem meg rajtuk, hiszen itthon már napok óta nyílnak. Érdekes, most az erdőben eszembe sem jutott figyelni őket, pedig semmi nem vonta el a figyelmem, mert semmire sem gondoltam, teljes csendben és "kiürített" fejjel haladtam. Ez egy nagyon pihentető, majdhogynem relaxált  állapot: a tudat pihen, a lélek pihen, a test pedig egészségesen és jólesően elfárad.

A tavaszi fáradtságot nagyon érzem, napközben majd' elalszom, pedig este a szokott időben fél 11 körül lefekszem és egy szempillantás alatt el is alszom és végig alszom az éjszakát, reggel viszont aludhatnék akár hét óráig is, de napok óta hatkor kipattan a szemem és bár kipihenten, élénken ébredek, késő délelőttől mormotának érzem magam, akit nem hagynak aludni.

A manuálterapeuta azt mondta, hogy ez a tavaszi fáradtság. Én meg hozzáteszem, hogy a tavasz meghozta a szénanáthámat, ami szintén kimerít. Holnap és holnapután szabadságon leszek, megyünk Siófokra, korán kelés, utazás, nem éppen mormota üzemmód. De tulajdonképpen egy dolog számít: meggyógyult a térdem.

Kérem szépen, a  mormotának meggyógyult a térde.

Kérem szépen, a mormotának nem fáj a térde. 

Nem fáj a térdem.

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.