Katával június 10-ét előre beírtuk a naptárba és ezzel kőbe is véstük, hogy elmegyünk Szentendrére, mégpedig úgy, ahogy innen, az Alföld közepéről tudunk, vagyis vonattal, metróval és busszal. A mienk lesz az egész nap. Ez lesz az ajándékunk egymásnak, mert egyetértettünk abban, hogy a közösen megélt kalandok és élmények adják a legtöbbet, ami adható, márpedig mi a legtöbbet akartuk egymásnak adni.
A nap végén, amikor a fáradságtól szinte beestünk a hazafelé induló vonatba, azt mondtuk, hogy ezt a napot soha, de soha nem fogjuk elfelejteni, annyira jó volt. Azóta eltelt pontosan húsz nap és még emlékszünk majdnem mindenre, de reméljük, hogy húsz hét, sőt, húsz év múlva is így lesz.
Lássuk hát, hogy is volt.
Reggel a 7:20-kor induló pesti vonathoz indultunk, de a vasútállomáson azt láttuk kiírva az utastájékoztatón, hogy az a vonat nem közlekedik. Nem közlekedik - olvastuk értetlenül, de aztán láttuk azt a kiírást is, hogy az előző vonat, aminek már egy órája el kellett volna menni, éppen most fog beérkezni és arra felszállhatunk. Ha addig meg tudjuk venni a jegyünket.
Nem kis izgalom után sikerült a jegypénztárnál kiszolgálni bennünket és elértük a vonatot. Mi ez, ha nem szerencse? Ha nem értük volna el, ülhettünk volna a hátizsákunkon, ki tudja meddig. Ki tudja, mikor jött volna egy következő vonat, ugyanis valamilyen forgalmi ok miatt aznap reggel felborult a teljes menetrend. Megbeszéltük, hogy Pesten az első dolgunk a visszaútra való jegy megváltása lesz, mert returt akartunk venni, de a nagy sietségben csak oda szóló jegyet kaptunk, állítottuk ezt úgy, hogy meg se néztük a jegyeket. Örültünk, hogy egyáltalán meg tudtuk venni időben és jött egy vonat, amit éppen el tudtunk csípni.
Emeletes vonat jött, mi pedig lendületesen felmentünk a felső szintre, kényelmesen elhelyezkedtünk és nagyon lelkesek voltunk. Útközben az Omegától a Kiabálj, énekelj dalt tanultuk meg, ez lett a napunk indulója, napközben lépten-nyomon ezt dúdolgattuk, sőt, énekeltük is.
Késés nélkül megérkeztünk Pestre, el is indultunk rögtön a jegypénztárhoz, de az nem ott volt, ahol eddig. Átépítés miatt kitették valahová a külső vágányok mellé, de rajtunk nem fogtak ki, így is megtaláltuk, bár nem könnyen. A pénztáros megnézte a jegyeinket és közölte, hogy ez bizony retur, vagyis a visszaútra is érvényes, tehát feleslegesen kerültük meg a fél Nyugati pályaudvart. Csak legyintettünk egyet nevetve, mert akkor még frissek voltunk, bírtuk a gyaloglást, mit számított nekünk ez a pár száz méter kitérő.
Később aztán már számított, nagyon is.
Metrójegyek vásárlása következett. Azt a pénztárat se találtuk meg egykönnyen, meg kellett kérdeznünk, hogy hol van, mert az se ott volt, ahol eddig. Egy tündéri alkalmazott szolgált ki bennünket, kedves volt és segítőkész, ugyanis a kártyás fizetéssel is gondunk akadt, amit ő készségesen megoldott. Felszálltunk a metróra és a végállomásig mentünk. Az előtte lévő megálló gyanús volt egy kicsit, hiszen bemondták, hogy onnan indulnak a távolsági buszok, egy pillanatra el is bizonytalanodtunk, hogy talán ott kellene leszállni, de ez a gondolat, ahogy jött, úgy el is szállt és kitartóan ragaszkodva ahhoz, hogy mi nem tévedünk, elmentünk a végállomásig. Ott megkérdeztünk egy biztonsági őrt, hogy honnan indul a busz Szentendrére, legyen kedves bennünket útba igazítani, mire ő rámutatott a metróra, hogy menjünk vissza egy megállót, mert a távolsági buszok onnan indulnak.
Nos hát akkor irány visszafelé, de ugyanazzal a jeggyel ám, amivel eddig jöttünk, merthogy ugye, egyszer élünk. Tájékozódni és tömegközlekedni Pesten nem tudunk még jól, de bliccelni már igen. A Szentendre felé induló buszt rögtön megtaláltuk, el sem lehetett téveszteni, igaz, az indulásig várni kellett kb. húsz percet, de erre a húsz perces üldögélésre ekkor már rehabilitációs célból igencsak szükségünk volt.
És hol volt még Szentendre? És hol volt még a nap vége?
A busz a szentendrei autóbusz-állomásig vitt bennünket, ott újra tájékozódnunk kellett, hogy honnan indulunk majd vissza Pestre és hogy merre induljunk a városközpont felé. Miután minden egyértelművé vált, határozott léptekkel útra keltünk, hogy rögtön, az első Szentendre feliratnál meg is álljunk. Feltétlenül el kellett ugyanis készíteni az első szentendrei fotót magunkról, ezért aztán megkértünk egy férfit, hogy fényképezzen le bennünket, mire ő látványosan mellmagasságba helyezte a fókuszt, de ezen is csak nevettünk, mint tulajdonképpen eddig és ezután is szinte mindenen.
Jókedvünk volt, na.
Az autóbusz-állomástól egy kis aluljárón át érhetjük el az óváros főutcájára vezető utcát, amely már szép látnivalókat kínál. Előbb egy park szélén, majd régi házak, kapualjak, virágszigetek között mentünk és egy templom után hamarosan elértük a Bükkös patakot. Még otthon elterveztük, hogy lemegyünk a partjára, sőt, miután bebarangoljuk a szentendrei óvárost és elsétálunk a japánkertbe, az egész patak-parti tanösvényt, de legalább a Dunához közeli részét be fogjuk járni. Nagyívű tervek, ugye?
Most csak átsétáltunk a patak hídján és már el is értük a főutcát, ahol elkezdődött az igazi varázslat. Az utca mindkét oldalán szépséges épületek, sok virág, rengeteg turista-csalogató kirakat, üzlet, cukrászda és fagyizó van és a szombat délelőtt ellenére még nem volt sok járókelő. Nem volt tömeg, de bennünket az sem zavart volna. A főtéren megálltunk, megcsodáltuk a szines lampionokat és ott már láttuk, hogy az emberek egyre csak jönnek és jönnek. Lassú, sétáló, bámészkodó emberek szines kavalkádja volt ez és nagyon élveztük, hogy ennek a kavalkádnak mi is részesei lehettünk. Megtapasztaltuk a híres és bájos szentendrei hangulatot.
A főtértől alig húsz-harminc lépést tehettünk csak meg, és már ott álltunk a szines esernyők utcáján. Ez a hely volt a kirándulásunk egyik sikerkritériuma. Még itthon ugyanis mindketten választottunk egy-egy látnivalót, ahová mindenképpen el szerettünk volna jutni és ez az esernyős utca volt az egyik kívánság, a Katáé, a másik, az enyém pedig a japánkert. Ha csak ez a kettő sikerülne, már akkor is beteljesültnek fogjuk tekinteni a szentendrei álmunkat, a többi csak ráadás lesz.
Az első tehát teljesült.
Hát, megkönnyeztük az élményt. Álltunk, ültünk az esernyők alatt és természetesen végig sétáltunk az utcán mind az ötven esernyő alatt. Valahol az utca felénél láttuk meg a Dunát, a Duna-parti korzót a panorámával, ez volt az első extra, amit kaptunk ettől a naptól. Éttermek, kiülős teraszok, sétáló és napozó emberek mindenhol és persze a kék Duna. A vízparti lépcsőn leültünk és ettünk, énekeltünk, néztük a hajókat és egyszerűen boldogok voltunk, hogy itt lehetünk.
Olyan kevés kell a boldogsághoz. Mi ezt nagyon tudjuk és meg is becsüljük az ilyen pillanatokat.
A Duna-partról visszasétáltunk a főutcára az esernyők alatt és következett az első kör fagyizás a főtéren. A Centrum fagyizó teraszán ültünk le, szemben velünk a főtér és a főutca forgataga kínált látnivalót, akkor már elég sokan voltak. Jobbról az egyik étterem teraszán nótaszót húztak a zenészek a vendégek fülébe, előttünk a főtér, balra lent a Duna, amit onnan nem láttunk ugyan, de jó volt tudni, hogy ott folyik tőlünk alig kétszáz méterre. Ott, a fagyizás közben döntöttük el, hogy innen fel- és lesétálunk minden egyes utcán, ami a főutcától lefelé van és majd persze a főutcától felfelé is bejárunk mindent, meg aztán ott van a japánkert is valahol a kikötőn túl, úgyhogy volt még néznivalónk bőven, ezért sok időt nem is töltöttünk a fagyizásssal.
Gyerünk tovább! Nem siettünk ugyan, csak mindent látni akartunk.
Felfelé indultunk egy olyan utcán, ahol a fejünk fölött most nem lampionok és esernyők lógtak, hanem fakanalak és konyhai vágódeszkák. Nagyon hangulatos volt az is. A Virágok és kívánságok terére értünk, aminek az igazi neve Templom tér. Itt is minden csupa virág volt. Ide bárki hozhat is egy cseréppel és elhelyezheti a többi közé, de hogy a kívánságokhoz mi köze van, arra már nem emlékszem pontosan. Talán le kell írni egy cetlire, mit kívánunk és beletenni a virágcserépbe? Mindegy is. Megbeszéltük, hogy legközelebb mi is hozunk ide virágot, kívánságaink ugyanis nekünk is lennének, nem sok, mert mindketten kevéssel is beérjük, de azért na. Erről a picike térről a Váralja lépcsőn ballagtunk le a főutcára. Ez egy sikátor-szerű nagyon szűk lejáró, mindkét oldalán nagy cserepekbe ültetett virágokkal. Nagyon szép volt ez is, és jó példa arra, hogy bármilyen pici a hely, a virág csodát tud tenni vele. Mi szeretjük a virágokat és ugye, aki a virágot szereti...
Újra lesétáltunk az esernyők alatt a Duna-partra, majd vissza egy másik utcán, aztán egy következőn újra le és újra fel, végül leültünk a Duna-parti korzó támfalára. Néztük, ahogy gyülekeznek az esőfelhők és örültünk, hogy eddig megúsztuk. Bejártuk, amit szerettünk volna, most már akár eshet is, majd eláll és megyünk tovább. Ja, a japánkert? Hát, legfeljebb most kihagyjuk, mondtuk egymásnak, majd bepótoljuk máskor (mintha olyan sűrűn járnánk Szentendrére).
És akkor elkezdett esni az eső. Beálltunk egy fa alá és minden esőcseppel valahogy egyre távolabb éreztük magunkat a japánkerttől, mint ahogy tényleg távol is voltunk, bár nem tudtuk, pontosan hol van, csak azt, hogy innen még elég messze lehet. Ekkorra már jól el voltunk fáradva a sok gyaloglástól és persze számolnunk kellett azzal is, hogy a buszállomásig vissza kell még gyalogolnunk, no meg a főtértől felfelé lévő kis utcákat se láttuk még. Igaz, időnk van bőven, de fáradunk, határozottan fáradunk.
Az eső, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is állt, mi pedig azt találtuk ki, hogy elsétálunk a kikötőhöz, megnézzük a hajókat. Arra van a japánkert is valahol, de arról itt már nem beszéltünk.
A kikötőt körbe kerítették, csak a hajók tulajdonosainak lehetett bemenni, mi pedig nem vagyunk azok (sem). De sebaj, ha már eddig eljöttünk, talán menjünk még egy kicsit tovább, hátha megtaláljuk azt a japánkertet, ami a szentendrei napunk második sikerkritériuma lett volna és ami talán, nagyon reméltük, hogy nem is lehet olyan messze, hiszen már szinte kigyalogoltunk a városból.
És akkor újra elkezdett esni az eső. Nem, nem is esett. Ömlött.
Behúzódtunk egy elhagyatott épület fedett teraszára (legyünk nagyvonalúak és nevezzük így), ahol rajtunk kívül még négyen várták, hogy elálljon a szakadó eső. Egyikük felfigyelt arra, hogy a japánkertről beszélünk és hogy most már tényleg lemondunk róla, és örüljünk, ha eláll az eső és innen a város egyik szélétől egyáltalán lesz még erőnk visszagyalogolni a másik széléig, a buszállomásig, és majd máskor eljövünk és megnézzük. Ez az ismeretlen biciklis matatott a telefonján egy kicsit, majd ezt mondta: "az a japánkert itt van háromszáz méterre", és mutatta is hozzá az irányt.
Tulajdonképpen éppen az orrunk előtt volt, mert mi az a háromszáz méter ahhoz a millióhoz, amit eddig már megtettünk (és még meg fogunk tenni)? De én akkor úgy éreztem, az a háromszáz méter rengeteg. Nem bírok már odáig elmenni, inkább feladom az álmomat és kész.
És akkor Kata azt mondta, hogy nem. Nem adjuk fel. Elmegyünk. Csak nem fordulunk a cél előtt vissza? Nem olyan fából faragtak bennünket, gyerünk hát tovább.
Amikor beléptünk a japánkert kapuján, az a szó, hogy meghatottság, nem írja le az érzést rendesen. Boldogság? Elégedettség? Büszkeség, mert eljöttünk Szentendrére és beteljesítettük az álmunkat? Ezek mind és még ezeknél is több. A kert élménye leírhatatlan, azt egyszerűen át kell élni. Végig néztünk mindent, az öreg, szinte kortalan fákat, a mohás fatörzseket, a zöld bokrokat, a köveket, a kis vízfolyásokat, átsétáltunk a hidakon, leültünk a pagodában, hallgattuk a csendet és igen, ennyi szépségtől egyszerűen túlcsordult a szívünk.
Mi ketten nagyon hasonlítunk abban is, hogy kevés kell ahhoz, hogy örüljünk, hogy boldogságot érezzünk és elégedettek legyünk. Meg tudjuk becsülni azt, amit az élettől kapunk, elérünk, és átélhetünk. Nagyon meg tudjuk becsülni. Az esernyős utca és a japánkert - ez volt, és nem több, a szentendrei vágyunk. Mindkettő beteljesült, mert beteljesítettük.
És még mindig rengeteg időnk volt a hazaindulásig, erőnk viszont már annál kevesebb és azt már a visszafelé gyaloglásra kellett szánnunk.
A Duna-parti felső sétányon mentünk vissza a teraszos éttermekig, az a rész a szentendrei Duna-part központja. A parti éttermek teraszai addigra már jól megteltek és jó sokat jöttek-mentek a Duna-korzón is. Egy utcazenész párra lettünk figyelmesek, megálltunk és hallgattuk, ahogy a férfi gitározott (de még hogy!) és a nő énekelt (de még hogy). Szép, igényes zene töltötte be a teret, mi pedig tőlük néhány méterre le is ültünk és olyan fél órán át átadtuk magunkat a zenének és a Duna-parti forgatagnak, vagyis hát inkább az egész életérzésnak. Ez a kis koncert volt a második extra, ha nem számolom a virágok terét és a virágos lépcsőt is ide, meg persze az étteremből kiszűrődő cigányzenét is. De számolhatnám nyugodtan, mert azok is extrák voltak nekünk.
A Duna-parti kis koncert közben megint eleredt egy kicsit az eső, de ehhez elég védelmet adott a fa koronája, ami alá be tudtunk állni. Innen újra az esernyők utcáján sétáltunk vissza a főtérre, ahol megint fagyiztunk, de ezt már nem kellett volna. Ami sok, az sok, tudjuk, de mindig csak utólag tudjuk. Akkor és ott a csábítás nagyobb volt, mint a fegyelem.
Fegyelem? Tulajdonképpen azt csináltunk egész nap, amit csak akartunk, milyen fegyelemről legyen hát szó? Ha úgy tetszett, mentünk, ha úgy tetszett, leültünk. Ha úgy tetszett, márpedig úgy tetszett, a Duna-parti lépcsőn ettünk, elénekeltük a Klárikát, mert az is pontosan úgy tetszett, és ragyogtunk, nevettünk egész nap. Tetszettünk még magunknak is. Ez tehát nem a fegyelem napja volt. Például négy gömb fagyi? Akkor négy. Jóvanazúgy. Sőt, úgy van a legjobban.
A főutca jobb oldaláról nyíló utcákkal tartoztunk még magunknak, na meg a Bükkös-pataki tanösvénnyel, de arról már nem is beszéltünk. Arra már végképp nem is lett volna erőnk. A felső utcák is nagyon bájosak voltak, virágosak, tiszták és hangulatosak. Alig járt arra ember, a szombat délutáni sokaság a főutcát, a főteret és a Duna-korzót lepte el inkább. Mi pedig, ahogy gyalogoltunk, egyszer csak azt vettük észre, hogy szépen, lassan visszaértünk belvárosi-óvárosi sétánk kiindulási pontjához, a Bükkös-patak hídjához. A híd előtt pici terecskét alakítottak ki, oda ültünk (rogytunk) le, de előbb még megnéztük a makettasztalon, hogy merre jártunk és akkor csodálkoztunk rá igazán, hogy mennyit, de mennyit gyalogoltunk, keresztül-kasul az óvároson egészen a japánkertig és vissza.
Nem csoda, hogy ezek után már fel sem merült, hogy sétáljunk le a patak partjára és a talán még menjünk el a tanösvényen legalább a Duna-torkolatig. Nem, nem, fel sem merült. A kis terecskéről még várt ránk egy jó kis táv az autóbusz-állomásig, elég lesz az még nekünk.
A tömegközlekedés a hazaúton már rutinosan ment. Busz, metró és már ott is voltunk a Nyugati-pályaudvaron. A vonatunk indulásáig volt még kb. ötven percünk és mi milyenek vagyunk? Olyanok, akik a végsőkig feszítik a húrt és elmennek a lehetőségek határáig, mert mindent akarnak, amit csak lehet. Van még ötven percünk? Akkor gyerünk! És ahelyett, hogy szép, nyugodtan kivártuk volna a vonatunkat, sürgősen újabb látnivaló után néztünk.
Elmenjünk a Vígszínházhoz? Csak pár száz méter.
El hát!
Miután megcsodáltuk a színház tényleg nagyon szép épületét, jött az újabb kérdés. Lemenjünk a Margit-hídig?
Le hát!
A hídról körbeájultuk a panorámát: Parlament, Budai Vár, Halászbástya, Margitsziget, mind szinte karnyújtásnyira előttünk. Ez a lerohanásunk a Margit-hídig és a visszarohanásunk a Nyugati-pályaudvarig, csodaszép panoráma ide vagy oda, az erőnk utolsó morzsáját is kivette belőlünk. A vonat lépcsőjére már úgy léptünk fel, hogy ...nem is tudom, hogy. Az biztos, hogy a vonatba szinte beestünk. Annyira elfáradtunk, hogy eszünkbe sem jutott, hogy az emeletes vonat felső szintjén keressünk helyet magunknak, az ugyanis még plusz öt lépcső lett volna. Jó lesz az itt lent is, mondtuk, és lerogytunk az első szabad helyre, majd lábmasszírozás, derék-és térdkenegetés és ásványvizes hidratálás következett.
A hazaút két órás rehabilitációs üldögélése és az élményfelidézések után úgy szálltunk le a vonatról itthon, hogy örökre emlékezni fogunk erre napra. Mert elhatároztuk és meg is csináltuk. Az elhatározásunkat maximálisan teljesítettük! Ennek a napnak minden perce és minden másodperce értünk volt, rólunk szólt és minden perce, minden másodperce ezerszeresen megérte.
Mert együtt lenni jó és mindketten hisszük az Omegával együtt, hogy " Csakis az nem boldog, aki nem akar!"
"Kiabálj, énekelj! Bárki szól, így felelj:
Minden ember, ó, csak egyszer fiatal!
Ne legyél túl komoly, szomorú kőszobor!
Legyél inkább forró tűz vagy zivatar!
Légy vidám, énekelj! Hogyha kell, átölelj!
Csakis az nem boldog, aki nem akar!"
És mi akarunk és tudunk is boldogok lenni, pedig mindkettőnk cipel nehéz batyukat, de talán éppen ezért nagyon tudunk örülni mindennek. Túráztunk már együtt a Felvidéken a Szádelői-völgyben, Felsőtárkány fölött a Bükkben, kirándultunk a Mátrában kétszer is, megmásztuk a Sas-követ és a Disznó-követ Kékestetőtől Parádsasvárig, jártunk a Tisza-tónál - és ezek csak a kirándulásos közös élményeink. Láttuk együtt Csernus doktor előadását, ettünk a Csendülő nevű éttermében Noszvajon, nevettünk Hadházy László műsorán, énekeltünk és tapsoltunk Szarvason a Szép nyári nap musical közben és...
... és természetesen fokozzuk még a fokozhatatlant: újabb terveink vannak!
A mezőny az egyik öblítőcsatornán keresztül Tiszaörvény felé tartott. Az örvényi Kormorán kikötő mellett elhaladva érték el az élő Tiszát, mi pedig eléjük kerültünk, persze már kocsival és a kikötőn túl, a szépséges Tisza partján vártuk őket. Nem hittem, hogy eljutnak odáig a meglehetősen komolytalannak tűnő lélekvesztőkön, de nem csak eljutottak, hanem ki is eveztek az élő Tiszára, majd nagyon lassan el is tűntek a látótérből.
