A Tisza-tó szép példa arra, hogyan lehet természeti-turisztikai célponttá alakítani valamit, ami nem csak a természettől van, hiszen emberi kéz is kellett a létrejöttéhez, de amit aztán a természet befogadott, és most ezer kinccsel együtt adja vissza nekünk. A természet visszavette a vizet és az élővilágot, és tette ezt olyan teremtő erővel és olyan gyorsan, ami előtt mi, emberek csak meghajolhatunk. Az ember a természetes folyóvízből tavat épített, a természet élővé tette azt, az ember pedig brandet épített köré és belőle is, ha úgy tetszik. Így lett turisztika célpont, ami addig nem volt az. Az idén pedig 50 éves lett!

Hogyan kezdődött?

Adott a Közép -Tisza vidéke és adott a kiskörei vízlépcső. A végletekig leegyszerűsítve: Kisköre és Tiszavalk között kikotortak a folyó körül a korábbi ártérben néhány nagy medret és oda több csatornán keresztül kiengedték a Tisza vizét. Ezek a "kubikok" - ahogy a múltkor Tiszanánán hallottam a kikotort medreket nevezni -, összefüggő rendszert alkotnak, és ez a Tisza-tó. 

A Tisza-tó, amely a Balatonnál kisebb, a Velencei-tónál viszont jóval nagyobb, már csak miheztartás végett, hogy tisztában legyünk azzal, miről is beszélünk, mert bizony Magyarország második legnagyobb taváról, kérem szépen. Területe 127 km² - ebből 43 km²-nyi sziget -,  hossza (a Tisza folyása mentén mérve, vagyis nagyjából észak-déli irányban) 27 kilométer, átlagos mélysége csak 1,3 méter; de a legmélyebb pontján 15 méter mély is lehet. 

A Tisza-tó az én világom. Ott vagyok otthon, na meg persze "lenn az alföld tengersík vidékin", de a kettő mára összeért. Aki az Alföld közepén él, vagy idejön látogatóba, nemigen tudja a Tisza-tavat figyelmen kívül hagyni, hiszen a Füzesabony (M3) - Poroszló - Tiszafüred - Hortobágy, vagy a Szolnok (M4) - Fegyvernek - Abádszalók -  Kisköre - Jászság főutak nemcsak érintik, hanem gyakorlatilag átvezetnek rajta vagy mellette. 

Amikor a Tisza-tónál vagyok, nem érzem magam szegény rokonnak. Nem érzem azt az idegenséget, amit a Balatonnál nagyon is, hogy a tengerekről már ne is beszéljünk.

Ha állok a poroszlói kis kikötőben, ami a balatonfüredihez képest alig valami, és legyen mondjuk a monte-carloi kikötő a másik véglet, ahol volt szerencsém állni már és amelyhez képest meg a balatoni nemhogy alig valami, hanem egyenesen semmi, szóval ha állok Poroszlón, leginkább a gazda szemével mosolygok, mert ezt a helyet a magaménak érezhetem, itt nem vagyok idegen. Persze, nem hasonlítható össze egyik a másikkal, ahogy a Mátrát sem hasonlítjuk a Himalájához, de még a Tátrához sem, de azért na ... kacsintva csak összemérjük őket, és mosolygunk, mert ha a mienk kisebb is, de legalább a mienk.

A kenuzáson és a kilátók tetején kívül nem tudsz olyat mondani, ami  passzív pihenés vagy bármilyen aktivitás a tónál és én nemet mondanék rá. Szeretem a Tisza-tavat ezer kincsével együtt, szeretem partról, hídról és vízről nézni, gáton gyalogolva felfedezni, vízimadarakat megfigyelni, motorcsónakon bejárni. Mindent szeretek ott és mindent (is) szeretnék még.

A Pünkösd hétfőjével kezdődő héten úgy alakultak a munkák és az egyebek, hogy hét nap alatt négyszer jártam és elég sok időt el is tudtam tölteni ott. Összességében jó szívvel mondhatom, hogy a tó körüli települések meglátták a turisztikai lehetőséget és építik a brandet rendesen. Persze, épülhetne  még jobban, még gyorsabban, még szebbre és még népszerűbbre az egész, de én úgy látom, szépen alakul így is, azonban még egyetlen településre vagy turisztikai attrakcióra - kivétel a poroszlói Ökocentrum -, sem mondanám, hogy készen van. Még nem lehet hátra dőlni azzal, hogy jól van az úgy. Dolgozzanak tovább a szakemberek szorgalmasan, ahogy egyébként tényleg dolgoznak is, hogy a régió fejlődjön és gyarapodjon tovább. Én pedig a magam részéről 35 kilométernyi távolságból ugyan, mégis egy kicsit helybeliként, büszkén figyelem tovább az erőfeszítéseket és teljes szívemből szurkolok a Tisza-tónak. 

És akkor most lássuk, hol jártam a május 29. és a június 4. közötti héten.

Hétfőn például Tiszaderzsen a Kengurufarmon, ami egy darabka Ausztrália a nagy magyar Alföld közepén és ahol nem csak kenguruk, hanem emuk, lámák és furcsa majmok is élnek. A legnagyobb élményem az volt, hogy láttam kigurulni a pici kengurukat a mamájuk erszényéből, sőt, a mesterséges erszényből kíváncsian kikukucskáló két kis pici mentett kengurubabát egy kosárkában a kezemben is tarthattam.

Csütörtökön a tiszafüredi körforgalomtól kigyalogoltam az Albatrosz kikötőhöz, ahol három órát töltöttem és nem, nem untam egyetlen percét sem. Átsétáltam a kikötő új hídján, messze továbbgyalogoltam a gáton, megettek a szúnyogok, de naplemente után olyan békakoncertet hallgathattam, mintha egyszerre ott brekegett volna a fél világ békanépessége. 

Pénteken a nagykörüi cseresznyéskertbe látogattunk el. Ez a település ugyan nem a Tisza-tó partján van, hanem a Tisza folyónál, de az egyik helyen valaki emlegette a tavat, abban az értelemben, hogy megérné a tó körül egy, a jelenleginél nagyobb sugarú körben gondolkodni a turisztikai fejlesztéséről is. Nagykörü is brandet épít, de rendre kimarad a nagy Tisza-tavi - nevezzük nevén - pénzekből (legalábbis így mondta a főutcán egy néni nekem, nem tudom, valóban így van-e),  bár a tótól mindössze 34 km-re fekszik a gyönyörű, és itt már nem is duzzasztott, hanem csendesen ballagó Tisza partján. Szerintem 34 km az sok, azt már nem is mondanám Tisza-tavi vonzáskörzetnek. Én is ugyanannyira lakom tőle. Vagy ha mégis odatartozik, akkor is első a Tisza-tó, az a "márkanév" húzza majd a többi települést is maga után.

Fegyverneknél és Tiszaroffnál is lementünk a Tiszához, hogy komppal keljünk rajta át, de éppen akkor ez nem volt lehetséges a folyó által a felhajtókra lerakott sár miatt, így délelőtt nem járt a komp, ezért aztán végül a kiskörei közös vasúti- és országúti hídon tudtunk "által menni a Tiszán" és így tulajdonképpen a Tisza-tavon is. 

Szombaton a barátaimmal bejártuk Kiskörénél a Jóremény-stéget, ahol rókát láttunk, és a hallépcsőt, majd a vízlépcsőt is. Átautóztunk a gáton Abádszalókra (ezt a távolságot előtte néhány nappal gyalog küzdöttem le), bámészkodtunk a strandon, néztük a nagy szélben a hullámokat és a napfény csillogását a vizen, és persze ettünk és fagyiztunk is. Aztán az Abádszalók - Tiszaszőlős gátszakaszon - ahol nem találtuk meg a Pallóutat -, elmentünk Tiszaderzsre, ahol meg a tavaly felfedezett és bejárt levendulakertet nem találtuk meg, de ennek a napnak tulajdonképpen nem is ez volt a lényege. Ez a nap a barátságról és az összetartozásról szólt. 

Másnap lehetőségem volt újra Abádszalókra menni, ahol először elgyalogoltam a gáton és egy jó darabon a parton is az abádi kikötőig és vissza a strandig, aztán megint ettem és fagyiztam ugyanott, ahol az előző napon, és újra láthattam a pici tiszaderzsi Kárász-csónakkikötőt, majd újra kerestem, de megint nem találtam meg a levendulakertet. Azt egy héttel később láthattam, amikor előbb Tiszaszentimrén szagolgathattam a hatalmas, két méter átmérőjű levendulabokrok már kinyílt virágait a Református templom kertjében, majd Tiszaderzsen is  gyönyörködhettem a levendulamezőben, de ott még a teljes virágzásra várni kell.

Ma Tiszafüreden jártam a Morotva kerékpáros pihenő félszigeten, ahol a PET-kalózok között tölthettem az egész délelőttöt (róluk majd még fogok egyszer írni), aztán Tiszaörvénynél ültem a Tisza partján a Kormorán kikötőben elég sokáig és nem, ezt sem tudtam még megunni.

Természetesen tele vagyok nyári Tisza-tavi tervekkel is. Vár az ezer kincs. Felfedezésükre olyan sok dolgot találtam ki, hogy ha csak a negyede valósul meg csak, már attól boldog leszek. Vagyis nem. Inkább másképp mondom. Boldog vagyok, hogy karnyújtásnyira élek az ezer kincset rejtő tótól és boldog vagyok, hogy van lehetőségem terveket szőni, és ha meg is valósulnak, az már csak hab lesz a tortán. Mint a Tisza-tó vizén a visszatükröződő Nap.

Nagyon el vagyok maradva mindennel, nem csak a bloggal. Rengeteg a dolgom és mind a körmömre égett. Még egy-két nap türelmet kérek, aztán  jövök.

Presser Gábor - Sztevanovity Dusán - Horváth Péter A padlás című musical szerzői. Már ez is elég ahhoz, hogy a várakozás óriási legyen bennem, de hogy ráadásul a budapesti Vígszínházban, az ősbemutató helyszínén láthattam, erről még csak nem is álmodtam. Nagyon sok évvel ezelőtt láttam már Szolnokon a Szigligeti Színházban, van annak talán már harminc éve is, de nem emlékeztem szinte semmire sem az előadásból, sem a körülményekből, viszont abban biztos lehettem, hogy ha egy darabot harminc éve nem tudnak levenni a műsorról, akkor abban van valami,  akár értettem korábban, akár nem.

Most, a születésnapomra ajándékba kapott jegyeink oda szóltak, ahonnan a musical származik, a Vígszínházba.

Sosem jártam ott, csak az épület előtt mentem el persze jó pár alkalommal, de sosem jutott eszembe, hogy ott megnézzek bármit is. Innen, az Alföld közepéről nem egy nagy valami Pestre elmenni, két óra alatt kocsival és vonattal  is oda lehet érni, mégis, amikor színházra gondolunk, nem egy pesti színház jut elsőre (és másodikra sem) az eszünkbe. Láttunk azért néhány darabot már Pesten, de nem ez szokott lenni az első választásunk.

Most, a jegyekkel a kezemben először annak örültem, hogy a Vígszínházba mehetek, mert magára az épületre is kíváncsi voltam, aztán annak, hogy pont A padlást láthatom, a szerzők neve ugyanis garancia a kiválóra és a színészek is, szóval azért na. Nagy volt a várakozás bennem.

Az épület sokkal, de sokkal szebb, mint azt kívülről sejtettem. A kupola, a csillárok, az aranyszínű díszítések, minden, de minden olyan nagyon elegáns, hogy bizony eléggé oda nem illőnek éreztem magam és eleinte elég bátortalanul mozogtam bent. Aztán persze akklimatizálódtam. A karzatra szólt a jegyünk, azt hittem, ez egy oldalsó erkélyrészt jelent, meg is lepődtem, amikor közel nyolcvan (!) lépcsőn kellett felmennünk szinte egészen a kupola alá és túl azon, hogy a térdeim megköszönték, még azon is izgultam, hogy mit fogok én olyan magasról egyáltalán látni és hallani. Nos, a hangosítás tökéletes volt, de persze a karzat második sorából nem lehetett tökéletesen mindent látni, de azért majdnem, úgyhogy nem ezen múlt, hogy az előadás első felében csak néztem, néztem és a történetből alig értettem meg valamit. Azon múlt, hogy igazi meglepetést akartam magamnak (ha már nem emlékeztem, mi volt Szolnokon jó harminc évvel ezelőtt) és egy-két mondatnál többet nem olvastam el előre a darabról. Nos, el kellett volna és akkor már az első felvonást sem értetlenkedve ültem volna végig.

A második felvonás elejére viszont egyszer csak összeállt bennem sok minden. Nem mondom, hogy minden, mert ahhoz ezt a musicalt meg kellene néznem még egyszer, de a hangulata és az üzenete valahogy így is elért engem, és innentől kezdve nagyon élveztem az egészet.

Hazafelé a kocsiban elolvastam egy jó kis írást a darabról és bárcsak előbb elolvastam volna! 

https://revizoronline.com/hu/cikk/8761/presser-gabor-sztevanovity-dusan-horvath-peter-a-padlas-vigszinhaz

A musicalről már szerintem mindent leírtak, nem is érzem méltónak magam arra, hogy ezekhez bármit hozzátegyek vagy elvegyek. Remek, sőt kiváló előadást láttam, tökéletes színészi alakításokkal. Minden mozdulat és minden hang a helyén volt, ráadásul az egész előadás is a lehető legméltóbb helyen -nem győzöm hangsúlyozni -,  a Vígszínházban volt.

Május 26. 

Gyaloglás Abádszalókról Kiskörére a Tisza-tavi gáton, utána séta a tiszanánai strandon és a kikötőben.

Már délután fél négy van, amikor elhangzik a költői kérdés: elég volt mára és induljunk hazafelé vagy menjünk a Bükkbe, de ez persze nem is kérdés. 

A Bükkbe megyünk, még akkor is, ha öt óra után fogunk odaérni és csak másfél-két órát tudunk ott tölteni. 

A régóta tervezett bükki tanösvény három állomása mellett is elhaladunk, de bejárására most sincs időnk. Útközben lelkesen fogadkozom, hogy egyszer úgyis végig fogunk gyalogolni rajta, most viszont más dolgunk van: két édes csillag vár bennünket és amíg velük vagyunk, sem a bükki sziklakert, sem a tanösvény, sem semmi más nem érdekel bennünket, csak ők. 

2023. május 26. Kisújszállás, Vigadó Kulturális Központ színházterme.

Budapest Bár koncert.

Farkas Róbert, Farkas Richárd, Ökrös Károly, Ürmös Sándor, Kisvári Bence, ők a hangszeresek.

Behumi Dóri, Mező Misi, Szűcs Krisztián, ők pedig az énekesek. 

De micsoda hangszeresek! És micsoda énekesek!

A koncerten olyan fergeteges hangszer - és énektudást mutattak be, amely a legnagyobbak közé emeli őket.

A kisújszállási Vigadó munkatársairól példát lehet venni. Szívvel-lélekkel szervezik a kisváros kulturális életét, folyton törik a fejüket, milyen programokkal hívják a gyönyörűen felújított Vigadó épületébe vagy az előtte lévő pici, de nagyon hangulatos térre az érdeklődőket. Kedvesek, mosolygósak, figyelmesek, számukra tényleg első a vendég. Mi a szomszéd városból járunk át és hálásak vagyunk minden lehetőségért.

Május 26-án a Budapest Bár koncertjére mentünk. Korábban érkeztünk, de ez nem volt véletlen. Nemcsak  a Vigadó cukrászda fagyija miatt igyekeztünk, hanem a koncert előtt találkozni akartunk Kackiással, a verklissel, aki a Vigadó előtt tekerte a verklit és énekelt hozzá olyan hangon, ami betöltötte a teret. Rézmozsarat vegyenek, Egy Duna-parti csónakházban, Tapsolj ma nevetve, ilyen és ezekhez hasonló régi dalokkal mosolyogtatta meg a közönséget. A kackiás bajszos Ring István honlapján minden fontos információ megtalálható róla és a műsoráról:

http://ringistvan.hu/kackias_verklis 

"Színvonalas szórakoztatás, látványos műsor, egyéni megjelenés, egyedi hangzás, különleges repertoár minden korosztálynak" - ezt olvastam az ajánlóban és pontosan ezt is tapasztaltam.

Nagy élmény, ne hagyjátok ki!

Még sosem jártam a Tisza-tó közeli tiszanánai strandon, pedig amióta a Tisza-tavat felfedeztük magunknak úgy bő tíz évvel ezelőtt, elég sok helyre eljutottunk és több helyen fürödtünk is már. A kedvenc helyünk a sarudi strand, de a poroszló, a tiszafüredi és az abádszalóki strandok is ott vannak elég szorosan mögötte. 

A május 20-i Abádszalók és Kisköre közötti gyaloglásom - amellyel remélem, bekerülök a Nagy Családi Legendáriumba -, nem fárasztott el eléggé, mert javasoltam, hogy talán néznénk meg végre a tiszanánai strandot is, hiszen most közel vagyunk hozzá, Kiskörétől mindössze tíz kilométerre. A térképen láttam, hogy a falu nem közvetlenül a Tisza-tónál van és olvastam, hogy a strandot Álompartnak nevezik - gondolom a siófoki Aranypart mintájára -, ezért aztán kíváncsi voltam, milyen lehet egy Álompart, ha az nem Sarudon van. Hát akkor lássuk.

Először is ez nem egy Tisza-tavi strand, hanem az élő Tiszánál van. Itt a víz duzzasztott, folyamatosan magasan van a vízszint, jó széles a Tisza és úgy alakítottak ki szuper biztonságos fürdési lehetőséget, hogy a gát és vízpart között "kotortak" egy medret, amit a folyó táplál. Nem közvetlenül a Tiszában fürödhetünk tehát, hanem egy mesterséges tóban, ami mégsem tekinthető teljesen tónak, hiszen egy csatornán keresztül össze van kötve a folyóval. Ezeket előre elolvastam, de teljesen megérteni csak ott, a helyszínen sikerült. 

Tehát képzeld el, Tiszanánától autózol az élő Tisza felé 5-6 km-t. Az út pont a strandhoz vezet. Leparkolsz az éttermeknél, majd felsétálsz a gátra, utadat levendulák szegélyezik. Tetszetős, csinos minden.  A gátról balra nézel, ott a strand, jobbra pedig a kis kikötő, a kettő között pedig egy sétány vezet kis parkkal és padokkal egészen az élő Tiszáig. A folyópartra egy kilátót is építettek, amire persze fel szerettem volna menni, de a felénél visszafordultam, pedig nem is volt annyira magas. Van ott még fedett piknikező hely is, elég tágas, egy nagyobb társaság is kényelmesen le tud ülni, és eszegethet, iszogathat a Tiszától öt lépésre. 

A kikötő pici, de a Tisza-tó legnagyobbjává szeretnék bővíteni. Nagyon teszik, hogy fürdés, napozás közben lehet nézni a kikötőt. Pont egy Rejtő-regény olvasásra való ez a hely, bár azt megtaláltam már Poroszlón és ebből a szempontból talán maradok is annál. 

És akkor a strand. Gyerek-és bababarát, teljesen biztonságos. A tavat körbeépítették járdával és a partra fákat ültettek, ettől az egész eléggé "megcsinált", tájidegen és az emberi beavatkozást lépten-nyomon magán viselő terület lett, úgyhogy én azt mondom, ez az Álompart egy mesterséges part és park a természetben. Ha érted, mire gondolok. Abádszalók is egy "megcsinált" strand, de ott valahogy ezen nem lepődtem meg, itt Tiszanána-Dinnyésháton viszont igen. Érdekes.

Véleményem egyszóval. Sarud.

Bővebben. Sarud maradt a kedvencem. 

Az Abádszalók és Kisköre közötti gátszakaszon nagyjából félúton látok majd egy zsilipet, ahonnan Kisköréig még  négy-öt kilométer az út a gáton, ezt mondták. Kár, sőt, egyenesen hiba, hogy egyrészt ezt nem hittem el, másrészt nem néztem meg a térképen. Ha az abádszalóki kikötőtől kezdek el gyalogolni, nem pedig a strandtól, nyerhettem volna egy-másfél kilométert, ezt ugyan térkép nélkül is tudtam, de hagytam magam  elbizonytalanítani. Ha megnyertem volna azt az egy-másfél kilométert, sokkal, de sokkal optimistábban néztem volna a zsilipnél az előttem álló végeláthatatlan gátra. 

Így viszont nem voltam annyira optimista.

Az idővel jól álltam, még csak éppen elmúlt dél, de az nagyon rossz volt, hogy nem tudtam, mennyit kell még mennem. Nem láttam a kiskörei víztornyot sem, csak a hosszú, végtelen hosszú gát volt előttem, ami valahol a végtelenben elkanyarodik majd, és  nem tudhattam, hogy a kanyar után Kisköre van már, vagy még tovább folytatódik az út.

Három dologban viszont szerencsém volt, ezeket, mint a hamuban sült pogácsákat, bepakoltam a hátizsákomba és gyakran emlékeztettem magam útközben, hogy ezek az én igazán komoly erőforrásaim. Az egyik, hogy alig múlt el dél, és abban biztos lehettem, hogy legrosszabb esetben is sötétedésig odaérek, tehát van időm. Az idő nagy kincs. A másik, hogy nem fog szénné égetni a nap és melegem sem volt úgy igazán, kifejezetten kellemes, gyaloglásra alkalmas volt az időjárás. A harmadik, hogy nem féltem, mert bár egyedül csak én gyalogoltam, de rengeteg volt a biciklis, így abszolút biztonságban érezhettem magam. 

Gyalogoltam hát tovább a zsilip és Kisköre között, de egyre gyakrabban pillantottam hátra, jön-e már a szekér.

Hát nem jött.

És akkor, egyszer csak előttem kb. egy kilométerre megláttam két autót, lehúzódva álltak, hogy ne akadályozzák a bicikliseket. Horgászok, gondoltam. Hátha lesz olyan szerencsém, hogy éppen készülődnek  haza és bevisznek vagy Kiskörére vagy vissza Abádszalókra, mindegy is már. Ez a remény új erőt adott, meg is szaporáztam a lépéseimet, el ne menjenek, amíg odaérek. Két békésen horgászó embert láttam a vízparton, láthatóan nem készültek sehová, üldögéltek a nyugodt csendben, amit tudtam, hogy nem zavarhatok meg. Megvárjam, míg befejezik a horgászatot? És ha estig itt ülnek?

Mentem hát tovább és még mindig nem láttam Kisköréből semmit, se víztornyot, se templomtornyot, semmit. Egyre jobban éreztem, hogy igaz lehet, amit a távolságról mondtak. Még három-négy kilométer biztos van előttem, gondoltam egyre inkább én is, mögöttem meg már öt-hat is lehet, és az erőtartalékom erősen megcsappant. Ennek ellenére még mindig nem álltam meg pihenni, nem ültem le megcsodálni, hogy a kék ég összeér a kék vízzel, csak mentem, gyalogoltam előre, tényleg, mint egy elszánt és kissé kétségbeesett zarándok.

Darabidő múltán Abádszalók felől autót láttam közeledni. Leintem, gondoltam, de a kezem csak bizonytalanul emeltem a stopra.

Annyi eszem nekem is van, hogy tudjam,  nem a magamfajta, már javában a B oldalon sétáló nőszemély az autósok - hogy is mondjam -, álma vagy stoppos zsákmánya, természetesen nem is vágytam erre, de hogy úgy hajt el mellettem a sofőr, hogy rám se néz, hát azt nem gondoltam volna.

Mindenesetre az első kudarcot ráfogtam a bizonytalan kézmozdulatomra és nem adtam fel. Első kudarcom, amiről azt hittem akkor, hogy az utolsó is (ó, mekkorát tévedtem!)  daccal vértezett fel, felszegett állal mentem tovább, kitartás, előbb-utóbb csak felvesz valaki. De azért annyira nem hagyatkoztam erre, szárazon tartottam a puskaport is, vagyis építettem a saját maradék erőmre és gyalogoltam tovább. Az, hogy a kék ég összeér a kék vízzel, hidd el, ott már nemigen érdekelt engem.

Még négy-öt autó ment el mellettem és annak ellenére, hogy stoppoló szándékomat nem bizonytalanul, hanem  egyre erőteljesebben jeleztem, nem álltak meg. A karma visszaüt, ugyanis én sem állok meg soha senkinek, integethet bármilyen bőszen, de én nem rosszindulatból nem veszek fel stoppost, hanem félelemből, vagy mondjuk úgy, óvatosságból. De tőlem ugyan ki félne? 

Sóhajtottam egyet (kettőt) és gyalogoltam tovább. Már biztos voltam abban is, hogy a szekér sem fog jönni. Mi lesz még itt?

Még a végén tényleg el fogok gyalogolni Kisköréig.

És akkor jött egy autó, ketten ültek benne, két férfi. Megálltak. A fiatalabb, ő volt a sofőr, kérdezte, hogy meddig vihet. A Jóremény-stégig, feleltem, magam sem értettem akkor még, hogy miért ezt mondtam és miért nem a Hallépcsőt, az eredeti úti célomat. Beültem a hátsó ülésre. A másik férfi idősebb volt, még nekem is inkább bácsi-korú, apa-fia lehettek és jól elbeszélgettünk azon a - most figyelj! - két kilométernyi, igen, jól olvastad, szűk két kilométernyi úton, amíg odaértünk a Jóremény-stég útjelző táblájáig. Ennyit már tulajdonképpen fél lábon is kibírtam volna, ha előre tudom, hogy csak ennyi. 

Na mindegy, hálásan megköszöntem, hogy elhoztak a stégig, majd jó utat kívántam nekik, ők meg nekem és abban a pillanatban megértettem valamit. Megértettem, miért pont eddig kértem, hogy hozzanak el és nem tovább. 

Mert innen már csak pár száz méter a kiskörei Hallépcső, és így gyalog vonulhatok be Kiskörére, mint valami győzedelmes hadvezér. Gyalog,büszkén, felszegett állal, úgy, ahogy elindultam Abádszalókról. Felejtsük is hát el, hogy a hosszú útból valamennyit autóval tettem meg, nem számít az már. Emlékezzen az utókor inkább arra, hogy én, kérem szépen, május 20-án elgyalogoltam a gáton az abádszalóki strandtól a kiskörei Hallépcsőig. 

Azt hiszed, úgy vánszorogtam be Kiskörére, mint egy megtört és megfáradt zarándok?

Ugyan már. Mint győzedelmes hadvezér, úgy ám, mondom.

Utóhang: Ülök a Hallépcsőnél  egy padon. Még a cipőmet is levettem és úgy véltem, vissza sem tudom majd húzni, mert nem bírja el a lábam. Masszírozgattam a térdemet, megettem a csokimat, megittam a vizemet és közben leírhatatlan büszkeséggel az arcomon, gondolatban lelkesen ünnepeltem magam. Nagy dolgot tettem, na. És akkor telefonáltam.

- Mit gondolsz, hol vagyok?

- Ne viccelj, csak nem átmentél Kiskörére?

- De bizony ám!

- Hova menjek érted?

- A Hallépcsőhöz. Itt ülök egy padon és innen nem megyek már egy métert sem tovább. Várlak.

(...)

Kis idő múlva, olyan tíz percnyi pihenő után úgy éreztem, ki kell köszörülnöm az apró csorbát és le kell gyalogolnom azt a távot, amit kocsival tettem meg, hogy kerek egész legyen a teljesítményem, de természetesen nem visszafelé a gáton, hanem előre, át a vízlépcső hídján. Így is lett. Vagyis a Hallépcsőtől még kb. egy kilométert gyalogoltam. Újabb telefon:

- Eljöttem a Hallépcsőtől, átjöttem a vízlépcsőn is. A hídon túl várlak. 

- Még mindig nem volt elég? Állj már meg!

És akkor végre úgy igazán megálltam. Leültem a Tisza-parton, néztem, ahogy a kék ég összeér a kék vízzel, és élveztem, tiszta szívemből élveztem, hogy végre megérkeztem. És képzeld, éppen arról  a helyről nézve volt a legkékebb az ég, legkékebb a víz, és a kettő ott ért össze a legkékebben. 

 (Megjegyzés: Itthon a Google térképen pontosan le tudtam mérni az abádszalóki yacht kikötő és a kiskörei Hallépcső távolságát. 5,8 km. Megáll az eszem. Ugye, hogy nekem volt igazam? A gyaloglás meg lesz ismételve. Pont.)

Néhány éve Abádszalók és Kisköre között kocsival közlekedtünk a gáton, gátjárási engedélyt kellett hozzá váltani. Lehet, hogy nem is mentünk ezen a szakaszon végig, nem emlékszem már, de arra nagyon is, hogy arról a gátszakaszról nézve láttam igazán nagynak a vizet. Mintha a tengert láttam volna, ahol a kék víz összeér a kék éggel.  Hatalmas volt, végtelen és gyönyörű. 

A Tisza-tó, mint aktivitási lehetőség, napirenden van mostanában nálunk, mert a családban vannak, akik rendszeresen odajárnak kerékpározni és evezni. Nagy távokat tesznek meg, végig biciklizik például a déli-kört Poroszlótól Kiskörén, Abádszalókon és Tiszafüreden át vissza Poroszlóig, vagy az északi-kört Tiszacsegén és Ároktőn át Tiszafüred-Poroszlóig, de kenuval se nagyon adják alább és egész napos evezéseket teljesítenek. 

Ami nekem a Tisza-tavi aktivitások közül elérhető, az a gáton való gyaloglás és pont erre készültem május 20-án szombaton. Hogy én is tegyek valamit.

Ezen a napon a munka Abádszalókra szólított bennünket és útközben találtam ki, hogy amíg a munka tart, nem fogok tétlenül várakozni és pláne nem fogok unatkozni, hanem átgyalogolok a gáton Kiskörére. Az első hibát azzal követtem el, hogy elmondtam a tervet a  férjemnek, aki rögtön hülyeségnek minősítette az egészet, és nehogy elinduljak egyedül, ő meg majd keresgéljen munka után, hogy ugyan merre járok, vagy éppen hol bolyongok és ki tudja, hol talál végül majd meg.

Tegyen ki engem az abádszalóki kikötőnél és majd Kiskörén, a vízlépcsőnél találkozunk, mondtam elszántan, de ő csak hitetlenkedve csóválta a fejét. 

Újabb hiba, hogy nem néztem meg térképen a távolságot, hanem csak a biztosnak hitt memóriámra hagyatkoztam, vagyis arra, hogy egyszer kocsival jártam már ott és akkor nagyon közelinek tűnt egymáshoz a két település. Legyen öt kilométer, de akkor sokat mondok.

Hát nem annyi.

Megálltunk tankolni az abádszalóki benzinkúton. A kutasnak előadtam nagyívű gyaloglási tervemet és érdeklődtem a távolságról, mire ő is megcsóválta a fejét és mondta, majd a társával meg is erősíttette, hogy nem annyi az, hanem sokkal több, megvan az akár 8-10 km is. 

Á, dehogy van, gondoltam, de mondani nem mertem. Már hogy is lehetne annyi, még a felét is sokallom, de azért most már én is csóváltam a fejem, és mégsem szálltam ki a kocsiból a kikötőnél, hanem csak a strandnál. 

A strandnál felmentem a gátra és lenéztem a hatalmas abádszalóki öbölre. Felmértem, hogy legalább két szabad órám van, de lehet akár három is, így aztán bőven belefér, hogy kényelmesen elsétáljak legalább a kikötőig, aztán vissza. Ragyogóan sütött a nap, nem volt nagyon meleg, a szél is kellemesen fújdogált. Szemben a kiskörei víztorony glóbusza is látszott és hirtelen biztosan tudtam, hogy mégis nekivágok Kiskörének és átmegyek oda, át én! Volt nálam ivóvíz és egy kis csoki is, fejembe húztam a sildes piros sapkámat, felvettem a hátizsákomat és a napszemüvegemet, alaposan bekentem magam az ötven faktoros fényvédőmmel, a napkendőmmel beterítettem a fedetlen karjaimat, majd határozott léptekkel elindultam a gáton Kisköre felé. 

Úgy gondoltam, a  kikötőnél azért majd leülök egy kicsit és majd véglegesen ott döntök, hogy mi legyen, megyek-e tovább vagy visszafordulok, de képzeld, meg sem álltam, csak integettem a hajóknak és mire úgy igazán engedett a szorításából az adrenalin, vagy nevezzük egyszerűen elszántságnak, már olyan messze jártam, hogy nem érte volna meg visszafordulni.

Illetve azt hittem, hogy messze járok, de mikor visszanéztem, akkor láttam csak, hogy bár már úgy éreztem, lassan lemegyek a térképről, még mindig közelebb vagyok Abádszalókhoz, mint Kisköréhez, amit egyébként a hidroglóbuszával együtt onnan éppen nem is láttam. Láttam viszont a kék éggel összeérő kék vizet, de nem mentem le a vízpartra, mert akkor már erősen takarékoskodtam a plussz lépésekkel. 

Még a kikötőnél két szekér jött velem szemben Kisköre felől, az elsőt meg is szólítottam, hogy ugyan mondja már meg, milyen messze van ide Kisköre. Hát az elég messze, mondta, olyan 8 km, de lehet, hogy még annál is több és tán gyalog akarok-e odáig menni. Bizony gyalog, feleltem és hozzátettem, hogy kevesebbet gondoltam, ő meg erre azt válaszolta, hogy inkább több az, mint kevesebb, de nemsoká jön majd  visszafelé Kiskörének és szívesen felvesz a szekerére.

Hát hogyne. Mire te megfordulsz, én már régen Kiskörén leszek, gondoltam.

A következő hibám ez a kissé nagyképű hozzáállásom volt, mert mi tagadás, eléggé elvoltam magamtól, hogy milyen bátor vagyok és milyen jó az állóképességem is, meglátszik, hogy otthon naponta edzésben tartom magam, van is mire büszkének lennem így hatvan évesen. Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben és bár kezdtem fáradni, rendületlenül mosolyogtam magamra meg persze a biciklisekre is. Rengeteg biciklis volt a gáton, de gyalogos csak egyedül én voltam és Fábry szavaival élve zavarba ejtően egy elszánt (és kivénhedt) zarándok benyomását keltettem. 

Egy, csak egy gyalogló volt a gáton, és az én voltam. Ez azért már valami! Ezért még a biciklisek is elismerően előre köszön(hetné)nek nekem. Mert ugye biciklivel mennyivel könnyebb!

Ez a nagyképűség vitte a lábaimat előre, pedig meg kellett volna állnom, hogy pihenjek, nem is egyszer, többször is. De én csak mentem, mentem és mentem. Így értem el a zsilipig, amit a benzinkutas szerint kb. félútnak lehet tekinteni és innen még legalább 5 km, ha nem több az út, de neki ugye nem hittem, ahogy a szekeresnek sem. Én, kérem szépen, csak magamnak hittem és azt hiszem, ez volt a legnagyobb hibám.

A zsilipnél viszont már magamnak sem. Hirtelen úgy éreztem ugyanis, hogy egy lépést sem fogok tudni tovább menni, mert bejelzett a csípőm és a térdem is.

Megálltam hát, és a nagyképű mosoly lehervadt a megizzadt és kipirult arcomról. Előttem a végeláthatatlan gátút, Kisköre meg sehol.  Ahány izület van bennem, az mind szúrt és égett. Jaj. Aggodalmasan forgattam a fejem vissza Abádszalók felé, hogy ugyan jön-e már a szekér, de azt se bántam volna, ha egy teve hátára kell felülnöm, csak kerüljem el, hogy fel kelljen hívnom a férjemet, megadva az ismeretlen koordinátáimat és kérni, hogy jöjjön értem. Mert mit is mondhattam volna? Itt vagyok valahol Abádszalók és Kisköre között a gáton, valami zsilip előtt állok, nem tudok tovább menni, gyere és ments meg? 

Két nő álldogált biciklijére támaszkodva a zsilipnél, megkérdeztem őket, messze van-e még Kisköre.

Messze.

De mennyire?

Hát eléggé. Olyan négy-öt kilométerre. De lehet, hogy több is van az.

Nem létezik, mondtam. Lehetetlen.

Erre a másik nő felnevetett és azt mondta, hogy ő  mondhatná, hogy egy kilométer, csak az nem lenne igaz. De menjek bátran, ők Abádszalókra tartanak, már alig várják, hogy odaérjenek, olyan régóta jönnek.

Honnan, kérdeztem.

Hát Kisköréről. 

Jaj.

És ők biciklivel vannak.

És akkor tudtam, hogy nincs mese. Mennem kell tovább. Mennem kell.  És ha nem jön a szekér, márpedig az nem jön, akkor bizony gyalog.

(folyt. köv.)

Mondd, te ki tudnád kapcsolni a fejedben állandóan kattogó problémákat, a rágódást és a gondolkodást ilyen környezetben?

Én csak ilyenben tudom. A szinte érintetlen természetben. Például a városszéli kiserdőben.

Ez az a hely, ami gyakorlatilag érintetlen, mégis élet van benne a talaj szintjétől a lombkoronákig és még azokon is túl, fel az égig, ahol a madarak repülnek. Ez az a hely, "ahol szárnyalhat a szabad szél", ahogy Zorán énekli. A gondolat is szárnyalhatna, de nekem éppen hogy itt pihen meg.

Mit kezdjünk a stresszel? Ez volt a témája annak az előadásnak, amelyre pszichológus ismerősöm hívott meg, ő volt az előadó, én pedig örömmel elmentem. A jó humorral átszőtt, okosan felépített, lendületes másfél órában gyakran elmosolyodtam, mert magamra ismertem, vagy éppen megcsóváltam a fejem, mert szintén magamra ismertem. Az előadás alatt végig figyeltem és nagyon élveztem, hogy minden részéhez, akár saját élménnyel is, kapcsolódni tudtam. A - feltételezem - nem szakértő hallgatósághoz igazítva a több praktikum és a kevesebb elmélet követhetővé, érthetővé és élvezhetővé tette a tudásmegosztást. 

A tudásmegosztás nagy dolog ám a mai világban és egyáltalán nem magától értetődő. Én tudok valamit, mert időt, pénzt, fáradtságot nem kímélve  megtanultam és megszenvedtem érte, meg is tartom hát magamnak, küzdj meg te is érte, ha akarod tudni - ez elég gyakori hozzáállás. És van olyan hozzáállás is szerencsére, mint a kedves pszichológus ismerősömé, aki megtanulta, megszenvedte a tudását, folyamatosan csiszolja és gyarapítja az ismereteit és meg is osztja az érdeklődőkkel. Alaposan felkészül, kiválasztja a tudáshalmazból azt, amit a hallgatósággal meg szeretne ismertetni, gondolkodik, hogyan fogalmazza meg a mondanivalóját úgy, hogy szakmailag is rendben legyen és közérthető is legyen. Az pedig, hogy az előadásmódja közvetlen, barátságos és elfogadó, a személyiségéből fakad. Mert ő ilyen. Ó, és van humora, nem is akármilyen.

A sok-sok átadott ismeret között elhangzott, hogy a nevetés, a mozgás, az éneklés, a kapcsolatok, a hobbi stb. milyen jó hatással vannak ránk egyébként is, de stresszes helyzetekben főleg. Ez bizony így van, én is tapasztalom. 

A rendszeres mozgás tíz éve része az életemnek. Előtte is folyton próbálkoztam ilyen-olyan mozgásokkal, de semmiben nem voltam kitartó, mert alapvetően lusta vagyok, mint egy jól megtermett macska. Ötven éves koromban azonban valami megváltozott. Egyszerűen tényleg akartam, hogy a mozgás része legyen a mindennapjaimnak és láss csodát, az is lett.

Öt kilométert teszek meg az erdőben, szinte minden nap. Ez ötven perc gondolat - és rágódásmentes időt jelent, amit tavasztól őszig madárcsicsergés kísér, télen meg a jeges szél hangja vagy a néma csend. Azt hiszem, az egészségem záloga ez a napi ötven perc. Ezzel válik kibírhatóvá az összes többi.

A stressztűrő képességem pedig? Köszöni, jól van. Az ilyen szuper előadások után meg különösen.