Anyukámnak, aki a szívét osztotta szét.

"Nincs szó, nincs jel,
nincs rajzolt virág.
Nem szállhat az égen
szárnya tört madár.

Nincs jó, ami jó,
nincs már, aki felel.
Nincs hely, ahová visszatér,
ki útra indul el.

Hol az arc, hol a kéz ?
Akiért, s csak azért ?
Hol a tér, ahol a fény
hozzád még elér ?

Kell, te legyél,
ki Nap lesz Éj után,
te légy, aki megtalál
egy régi balladát.

Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény.
Ki szívét osztja szét,
az élet csak övé.
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.

Így légy te a jel,
ki új útra talál,
ki elmeséli valamikor
egy lázas éjszakán.

Ami volt (ami volt), s amiért (s amiért) :
- az minden a miénk ! -
de szava lesz a megbocsátás,
szava a szenvedély.

Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét."

(Koltay Gergely: Ki szívét osztja szét)

Szerettem volna...

...az első, anyukám nélkül eltöltött Anyák napjáról írni, de nem megy.

...vasárnap a Tápióságba kellett mennünk, onnan már csak egy fél órás út lett volna a család egyik feléhez beugrani, de késő végeztünk, így nem sikerült.

...megírni a  Magas-Tátrában tavaly gyűjtött élményeim negyedik részét a mostani esős, hideg, másra nem nagyon alkalmas időben, de még csak hozzá sem fogtam.

...ugyanez a székelyföldi emlékeimmel kapcsolatban is így van.

...felmérni, hogy mennyit felejtettem a nyolc hónapja felfüggesztett francia tanulmányaimból, de eddig nem mertem, mert félek, hogy kiábrándulnék magamból.

...sütni mézes-kókuszos süteményt, de elejtettem a tojásokat, mert álmatlanul forgolódtam az éjjel és egyszerűen kialvatlan vagyok.

...figyelmen kívül hagyni, vagy legalább fél vállról venni három, mostanában tudomásomra jutott dolgot, de annyira nem sikerül, hogy folyton ezen jár az eszem.

Nem szerettem volna, de...

...ki kell ásatnunk  a kerti csap környékét, mert valószínűleg csőrepedésünk van és csak remélni tudom, hogy ott és nem a házban.

...előtte le kell metszeni a hatalmas bokrunk jónéhány ágát, mert a kerti csaphoz nem lehet hozzáférni másképp.

...be kellett kapcsolni a fűtést, mert megfagyok.

...sokkal több pénzt kell ebben a hónapban átutalni, mint amennyit terveztem.

...a három, mostanában tudomásomra jutott dolog eléggé megvisel.

És ezek most csak így random. Mindig is éreztem, hogy nagy igazság van Murphy törvényeiben, pl. ebben: Ha javulni látod a dolgokat, valami fölött elsiklottál. 

Hát el.

A berekfürdői Nemzetközi Nagykun Művésztelep kiállításának megnyitóján jártam. Két polgármester és a kazah nagykövet is köszöntőt mondtak, volt egy kis gitármuzsika és néptáncosokat is láttunk. A szép galéria méltó helyet adott a festményeknek. A Művésztelep vezetője egy-két műértői mondatban minden festményt bemutatott, ezeket én, mint képzőművészethez nem értő abszolút laikus, nem értettem.

De azért persze magukat a képeket érteni vélem. Sz. Kovács Géza alkotását választottam a nekem leginkább tetszőnek, a címe: Hol nem sír a láncfűrész. 

2023. május 11. Kisújszállás, Vigadó Kulturális Központ, színházterem.

Életem második Zorán koncertje.

Az első koncerten négy éve voltam és akkor csak sejtettem, most viszont már tudtam, mire számíthatok: igényességre, meghittségre, sírásra és nevetésre, Zorán szerénységére, halk beszédhangjára, megfontolt, bölcs mondataira és senkivel össze nem téveszthető énekhangjára, kiváló zenésztársakra, tökéletes vokalistákra, érzékeny dalszövegekre, egyszóval egy tökéletes akusztikus koncertre. Mert az első ilyen volt.

Nos, a második is. 

Nem vagyok rá méltó, de méltó szavaim sincsenek arra, hogy leírjam, mennyire, de mennyire szép koncertet láttam újra. 

Földig hajlok Zorán előtt és mindazok előtt, akik a dalokat írták - Presser, Adamis Anna, Dusán -, és fejet hajtok a zenésztársak előtt is. Az élmény egy életre szólt. Hálás köszönetem érte!

Véget ért egy fejezet. Nyugdíjba mentem, meghalt az anyukám.

Új életszakaszba léptem. Dolgozom ugyan, tehát nem leszek főállású nagymama, de egyre jobban vágyom arra, hogy több időt töltsek a gyerekeimmel és az unokáimmal. Május 10-én például félre tettem minden kényelmességemet, vonatra szálltam és négy órás utazás után megérkeztem az egyikükhöz. Játszottunk, sétáltunk, fagyiztunk, toltam a babakocsit, három órát töltöttünk együtt és remek volt.

Aztán újra vonatra szálltam és hazajöttem. Lesz ez még így. 

A Tisza mindenhol, minden időben gyönyörű, pont mint egy időtlen, örök szerelem.  Ezek a képek most éppen Tiszaburánál készültek.  

Ezeket a szivecskéket  a kilenc éves csillagom festette nekem. Ez  a kép volt az egyik ajándék, amit Anyák napjára kaptam a születésnapom ünneplésekor.  

A másik képet a két és fél évestől kaptam, természetesen az ő tenyerecskéje van megörökítve rajta:

Volt persze nagy csokitorta tűzijátékkal, játék a kertben és séta az erdőben. A négy unokám  felváltva ült az ölemben, mindegyikük hagyta magát szeretgetni, puszilgatni. A két nagyobb kilenc és hat évesek, a kicsi két és fél éves, a legkisebb pedig négy hónapos. Ez volt az első alkalom, hogy mind a négyen egyszerre voltak velünk. Egészségesek, gyönyörűek és okosak. Gyönyörködhettem a gyerekeimben és az ő családjukban.

Hálás vagyok értük és büszke vagyok rájuk. Leírhatatlanul büszke és hálás.

Hogy is volt ez a nap?

Nem én találtam ki, hogy ünnepeljünk közösen, meglepetésemre pont a nagyfiamtól jött az ötlet. Két héttel ezelőtt vetette fel, hogy a 60 egy szép, kerek szám, legyünk együtt, ünnepeljünk együtt és hogy hol? Legyen a kisebbik fiaméknál, mert ott pici baba van, vele még nehézkes mozogni, inkább mi utazzunk oda, ne nekik kelljen kimozdulni.

Várni örömet maga is öröm, írta Kosztolányi és így voltam ezzel én is. Megrendeltem a tortát és megterveztem, mikor fogom a töltött káposztát elkészíteni. Az indulás napján becsúszott egy munka a Tisza mellett, egyáltalán nem örültem neki, féltettem a melegtől a tortát, de a falu útba esett és a torta hűtését is meg tudtuk oldani, és különben is, a munka lemondásáról szó sem lehetett. Az időt a Tisza-gáton, a vízparton és az ártéri erdőben terveztem eltölteni, de rengeteg volt a szúnyog és egyedül féltem is. Gyönyörű a környezet, a gát falu felőli oldalán áll a település temploma szemben a vízzel, a gát és a folyó között a hatalmas ősfákkal teli erdő, a Tisza pedig?

Az mindig meseszép. 

A munka után útra keltünk és már csak egyszer álltunk meg. Mit gondolsz hol? Hát persze, hogy ott, ahonnan jól látható a Mátra. Gyöngyös előtt hajtottunk fel az autópályára és bő fél óra múlva meg is érkeztünk a családunk egyik feléhez. Jól ki tudtam magam babázni a csodaszép négy hónaposunkkal és a tündéri, okos nővérkéjével, majd amíg a pici aludt, sétálni indultunk a közeli erdőbe, amiből végül majdnem 4 kilométeres gyaloglás lett. Mire visszaértünk, megérkezett a család másik fele is, és a két nagy unokánk birtokba vette a kicsiket, a kertet és bennünket.

És ezzel kezdetét vette a  csodálat, a gyönyörködés és a teljes boldogság.

Csodanap volt ez a csodás családommal. Leírhatatlan és elmondhatatlan büszkeség, boldogság és hála.  Köszönöm! 

A születésnapomon, május 3-án újra színházba mentem. Bármennyire is szeretem a színházat (és hát tulajdonképpen a színpad se lenne ellenemre, ha nem is színészként, de előadóként bármikor), olyan azért ritkán adatik, hogy hat napon belül háromszor is eljutok nem is akármilyen előadásokra. Április 28-án A fösvény bemutatóját sikerült megnéznem Szolnokon, 30-án Abádszalókon Olt Tamás zenés Rejtő Jenő - estjét láttam, aztán jött a szülinapom, amikor a kisújszállási Vigadóban egy modern, kortárs darabra vettem meg a jegyeket. Eddig mindig a férjemmel voltam színházban, most viszont úgy alakult, hogy csak A fösvényt láttuk együtt (de nem egyedül, mert útitársaink is voltak), Abádszalókra egyedül mentem el, Kisújszállásra pedig a barátnőmet hívtam magammal.

Nos, akkor nézzük, mi is volt ez a kortárs darab.

Képzeld el magad, amikor balladát olvasol. Ülsz a kényelmes foteledben, kezedben a könyv.  Az első nekifutás után úgy nagyjából, nagyon nagyjából kialakul valami benned a szereplőket, a helyszínt és egy kicsit a történetet illetően is, de még nem mernéd azt mondani, hogy érted is, amit olvasol. Nekifutsz másodszor, átküzdöd magad a szimbólumokon, a tőmondatokon és az utalásokon, de még mindig több a bizonytalanság benned, mint a világosság. Ha szereted a kihívásokat és még mindig akarod tudni, hogy mi is akar ez az egész lenni, nekifogsz harmadszorra is, és végül vagy összeáll a kép, vagy marad a balladai (fél)homály, de elmondhatod, hogy legalább jól szórakoztál. Ha.

A színpadon szeretem az egyenes vonalú egyenletes haladást. Szeretem érteni, hogy ki kicsoda, és szeretem, ha a történetnek is megvan az érthető vonala, mert ezek nélkül csak sötétben tapogatózok. Persze megértem a szimbólumokat, az előre - és visszautalásokat, kihámozom a bonyodalmakat, de többnyire az ragad magával, ha, hogy úgy mondjam, a számba van rágva a lényeg.

A Szemet szemért nem ilyen darab. Az egy ballada-szerű történetmesélés, aminek a megértéséhez nagyon oda kell figyelni, és még így is előfordulhat, hogy a végén fejcsóválva állsz fel a székről, hogy mi is volt ez itt kérem szépen. A színdarab tulajdonképpen egy krimi, egy nyomozás története, némi misztikus szállal. Gyilkosság történt egy faluban, ahonnan elszármazott és országos hírnévre tett szert egy nyomozó, és most visszatér, hogy felgöngyölítse a szálakat és közben szembesül saját élete fel nem göngyölítettségével is. A falu ellenségesen fogadja a Nagy Fővárosi Nyomozót, de ő is tele van előítéletekkel. A nyomozás nem halad, előkerül a régi szerelem is, a nyomozó múltjáról is egyre többet megtudunk. A végén persze kiderül, ki volt a gyilkos és természetesen az, akire eddig nem is gondoltál. A nyomozónak álmában jelenik meg a megoldás.

Ahogy a történet megy előre, úgy lesz követhető egyre jobban, de végig nagy koncentrációt igényel, bár kicsit könnyebb megfejteni, mint egy balladát, de tényleg csak egy kicsit. A szöveg balladai, félmondatos, tele van képekkel és utalásokkal. Ahogy megyünk előre, a kockákon a szereplők egyre több égő gyertyát helyeznek el, mintha egyre világosabb lenne, ami eddig sötét vagy legalábbis homályos volt, és igen, valóban az lesz. 

A díszlet és az egész színpadra állítás viszont egyszerűen zseniális. Nagy méretű fekete-fehér kockákon zajlott minden, a párbeszédek, a mozgás és a tánc is. Minden szereplő fekete, fehér vagy szürke ruhát viselt, kivéve a nyomozó álmát, mert ott mindenki színesben jelent meg. A zene fokozta a feszültséget és hangos volt, néhol a szöveget is nehezen lehetett tőle érteni, pedig az első sorban ültünk. 

Véleményem? 

Jó, hogy láttam egy modern felfogásban színpadra állított kortárs darabot, de a magam részéről maradok inkább a klasszikusoknál. 

Először az volt biztos, hogy látni akarom Olt Tamás egyszemélyes darabját, mert imádom Rejtő Jenő regényeit. Aztán olvastam, hogy Rejtő életéről lesz inkább szó, nem pedig Piszkos Fredről, Fülig Jimmyről és a többi híres és hírhedt kikötői és légiós legényről, akkor egy kicsit elbizonytalanodtam. Mégis felhívtam a szervezőt, hogy jegyet rendeljek, de nehezen értettük egymást a telefonban, éppen kint volt a Tisza-tavon vagy az autójában ült, és ő nem értette, mit akarok és meg nem értettem, hogy ő mit nem ért, le is tettük hát hamar a telefont.

Nem is akarok elmenni, gondoltam, hiszen nem láttam még jó Rejtő-feldolgozást A szőke ciklon című musicalen kívül és úgyis csak csalódnék, de azért az előadás előtt két nappal újra felhívtam a szervezőt, hogy érdeklődjek, mire számíthatok és van-e még hely az első sorban. 

Akkor már megint úgy volt, hogy el akarok menni, de kiderült, hogy csak busszal mehetek és hát tulajdonképpen úgy oldom meg, ahogy akarom, mert egyedül kell mennem és kocsi nincs. Legalábbis az odautat nekem kell kitalálnom. Google a barátom, mindössze néhány kattintás és már látom is, hogy majdnem tökéletes  a buszjárat. Előadás előtt egy órával oda fogok érni Abádszalókra, lesz időm még a Tisza-tóhoz is lesétálni, viszont a hazaút csakis kocsival képzelhető el, mert se busz, se vonat akkor már nem lesz.

Megoldható így? Meg hát.

Buszra szálltam és egy óra múlva megérkeztem a festői Abádszalók főterére. A művelődési háznál úgy tűnt, én leszek az egyetlen vendég, gyorsan le is szerveztem magamnak a helyet az első sorban, majd leballagtam a tóhoz. Mire visszaértem, még mindig nem volt senki rajtam kívül, csak a személyzet és a színpadépítők. Kicsit később érkeztek még néhányan, de húsznál többen nemigen voltunk. családias volt  a légkör, bár én voltam az egyetlen idegen, aki más városból érkezett, de nem éreztették velem a kívülállóságot.

Az előadás plakátján ez áll:

"Olt Tamás Rejtő Jenős, sanzonos, kalandos, légiós, fordulatos, tizennégy karátos estje, zenékkel és minden bizonnyal!" 

Korábban nem láttam, de még csak nem is hallottam Olt Tamásról, pedig nagyszerű színész. Ő írta és játszotta a  Rejtő Jenő életéről szóló darabot. Zenével, dalokkal, érdekes díszletekkel, gyakran váltott jelmezekkel és zseniális áthallásokkal idézte meg, ahogy mondta, a barátját, vagyis azt az embert, akit olvasmányélményein keresztül a barátjának tekintett és akit minden bizonnyal én is annak tekintek.

A Szájon lőtt tigris után meg pláne. Ha lehet a Rejtő Jenő iránti rajongásomat egyáltalán fokozni. 

Előadás után értem jött a férjem kocsival és együtt is lementünk a Tisza-tóhoz, megnéztük a naplementét. Az i-re a pontot ez a látvány tette fel:

A Nemzeti Színház honlapján találtam Olt Tamás írását, érdemes elolvasni: https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/szajon-lott-tigris/kapcsolodo-tartalmak)

Moliére műveit nagyon szerettem már a gimnáziumban is, később is vissza-visszatértem hozzájuk, hogy néhányat újra elolvassak. A fösvénnyel kötelező olvasmányként találkoztam. Akkor olyan alaposan feldolgoztuk az irodalom órákon, hogy nem akartam még egyszer elolvasni, és talán még érettségi tétel is volt, de erre nem emlékszem már. Arra viszont igen, hogy milyen régi vágyam volt egy Moliére-színművet színpadon látni.

Erre, életemben először, most volt alkalmam. A fösvényt a szolnoki Szigligeti Színház tűzte műsorára és mikor a színlapon láttam, hogy Mucsi Zoltán játsza Harpagont, duplán is örülhettem, hiszen végre láthatok egy Moliére - darabot, ráadásul Mucsival, akinek nagy rajongója vagyok.Nem is volt semmiféle további kérdésem. Sikerült megrendelnem a jegyeket a bemutatóra, és attól kezdve annyira vártam az előadást, hogy azt el sem tudom mondani. Előkészületként újraolvastam a művet és büszkén állapítottam meg, hogy jól megtanulhattam annak idején, mert szinte semmi lényegeset nem felejtettem el a történetből. Most még alá is húztam azokat a mondatokat, amelyeket örök érvényűnek tartok és vártam, hogy majd visszahallhatom őket az előadáson.

Beültünk a nézőtérre, én ragyogtam. Ilyen a boldogság, amit akkor érez az ember, ha egy álma valóra válik. Egyszerűen előre el voltam ragadtatva. Vártam, hogy a korhű jelmezbe öltözött rizsparókás színészek megjelenjenek a színpadon, élükön a rizsparókás Mucsi Zoltánnal és vártam a történetet az újraolvasott, már ismerős mondatokkal és szófordulatokkal. 

És akkor, a még összehúzott függönyök előtt megláttam a színpadon egy nagy műanyag kukát. Igen, egy kukát. Egy olyan jó nagy szemétgyűjtő alkalmatosságot, amiben a háztartási szemetet gyűjtjük és amit hetente egyszer rendre kihúzunk a házunk elé, hogy a szemetünket elszállítsák, majd üresen visszahúzunk az udvarra. Még nem kezdődött el az előadás, odaszóltam hát a férjemnek, hogy ott egy kuka és vajon miért, de nem tudtunk erről  beszélni semmit, mert abban a pillanatban felment a függöny és belépett a színpadra Mucsi Zoltán alias Harpagon farmerben és fekete pólóban.

Képzeld csak el Harpagont a színpadon farmerben és fekete pólóban. A hóna alatt szorongatja a kincsesládáját és rémülten keresi a helyet, ahová elrejthetné és ezt a helyet egy toi-toi wc-ben találja meg. Jól olvastad, ott. 

Na.

Azt a csalódást, ami ott és akkor az arcomra ült, nehezen tudtam volna leplezni, de szerencsére nem is kellett, hiszen sötét volt a nézőtér és természetesen nem felém fordult a közönség, hanem előre nézett a színpad felé. Hamarosan színre lépett a többi szereplő is, egytől egyig divatos ruhában, mai korra jellemző kellékekkel, mai szlengben beszélve és képzeld, euroban számolták a vagyont, vagyis nekem is egyértelművé vált, hogy itt nem lesz rizsporos paróka és Moliére szófordulatait sem fogom hallani.

Tíz perc telhetett el az előadásból úgy, hogy én gyakorlatilag duzzogva ültem a helyemen. Becsapottnak éreztem magam, merthogy tőlem, kérem szépen, elvették Moliére-t és ez megbocsáthatatlan, ez skandallum.

Aztán hirtelen nevetségesnek éreztem magam. Mi bajom van tulajdonképpen? Az örök érvényű igazságok örökre érvényesek, nem? A történetet és a szereplőket helyezhetik bármilyen korba és időbe, akármilyen díszletek, jelmezek és kellékek közé, azok elhordozzák a mondanivalót, nem? Hát persze.

És akkor azt mondtam magamnak, hogy tessék megnyílni az újnak. Tessék befogadónak lenni, tessék megnyílni annak, hogy valami máshogyan is lehet jó, mint azt előre elvárnánk. Tessék kíváncsian figyelni, mi fog ebből az egész előadásból kisülni. A gyönyörűen felújított szolnoki Szigligeti Színházban vagyunk (és olyan csokitortát ettünk előadás előtt a színház melletti LIliomfi étteremben, hogy hét nyelven beszélt és nem tagadom, ez jelentősen emelte az este hangulatát), híres színművet látunk, Mucsi Zoltán ott áll a színpadon és attól, mert valami formabontó, még lehet jó.

És akkor hátradőltem és attól kezdve élveztem az egészet. Mucsi remekelt, főszereplőhöz méltón elvitte a hátán a történet, amely egyébként hűségesen követte az eredetit és rendesen pörgött. A szlengbe átírt szófordulatok mulatságosak voltak, a szöveg illett a jelmezhez, a jelmez illett a díszlethez és a darab tökéletesen illett hozzám. 

Örülök, hogy láttam.