"Nyugdíjas napjaimra minden reggel úgy tekintek, mint akinek az élet ajándékozott egy újabb üres lapot, és várja, hogy valami új szín kerüljön rá. Ez aztán hol így, hol úgy sikerül, egy biztos, soha nem marad üres és színtelen egyetlen lap sem."

Ezt egy blogban olvastam és pontosan így gondolom én is. Május 3-án 60 éves lettem. Mostantól még inkább figyelek arra, hogy ne maradjon színtelen egyetlen lap sem. Persze, ez nem életkortól függ. 

Úgyhogy figyelj te is, akárhány éves is vagy!

Ez az első születésnapom anyukám nélkül és én reggel óta sírok. Nem emlékszem olyan évre, hogy ne ő lett volna az első, aki már reggel felköszönt. Általában még ágyban voltam, de már éppen ébren, ő pedig megérezte ezt és már hívott hívott is. Drága kicsi bogaram, édes kis kincsem, te vagy a világon a legédesebb, legszebb, legdrágább csillag, így kezdte és csak sorolta és sorolta a jókívánságait. Mindig sírtam, alig tudtam mondani bármit is a telefonba, ő pedig, hogy ne sírjak, inkább arról beszélt, hogy milyen legyen a torta és hogy mikor megyek hozzá. 

Ahogy elmúlt nyolcvan éves, valahogy megérintett mindkettőnket, hogy vajon lesz-e közös szülinapunk még, bár erről nem beszéltünk sosem. Van, amiről nem is kell beszélni. Egy anyuka nem gondolhat arra, hogy egyszer elmegy ebből a világból és nem lesz itt többé, hogy fogja imádott gyermekei kezét. Egy anyuka csak előre nézhet, előre az élet felé.

Szerencsés vagyok, mert 59 évig volt anyukám és 59 éves koromig ő mondhatta nekem minden május 3-án reggel, hogy Isten éltesse az ő egyetlen, drága kicsi lányát. Ma 60 éves lettem. Ma nem csörgött a telefon és már nem is fog soha többé.

Megszakad a szívem.

Mármint a fű.

Mármint körülöttem minden. 

Szép a világ, az élet is szép, vagyis hol ilyen, hol olyan, de legalább élünk és él, virul, ragyog körülöttünk a kert. Hirdeti, hogy előre nézzünk, mert az élet megy tovább. 

Sárga és zöld, ez a két szin az, amit magam körül  a legszívesebben látok, lakásban, ágyneműn, bögrén stb. Magamon a rózsaszínt szeretem. de két kedvenc dzsekim is zöld. A természetben nincs preferenciám, ott minden színben tudok gyönyörködni. Amikor kimegyek a kertünkbe, ott minden zöld és az erdőben szintén, szinte fürödni lehet a zöld szín ötvennél is több árnyalatában. Tele van a világ zölddel. Telezöld.

Azt mondják, a zöld szín megnyugtat és igen, szerintem is. Engem is megnyugtat.

Sokat sírdogálok anyukám miatt. Nagyon szerette a természetet és most úgy zöldül, nő és virul minden, hogy ő már nem láthatja. Képzeld, kezdek minden szépet az ő szemével látni és ez jó. Gondolatban beszélek is hozzá, mondom neki, hogy nézd csak anyukám, ez vagy az milyen szép.

Képzeld, nem hallom a fülemben a hangját. Látom őt magam előtt, fel tudom idézni a simogatását a kezemen, érezni tudom, milyen volt a bőre, amikor én simogattam őt, érzem a haja tapintását, de a hangját nem tudom felidézni.

Naponta többször hangosan kimondom, hogy anyukám. Szerinted hallja? 

A vándorcirkusz érkezése mindig nagy esemény volt a kicsi városkánkban és a mi életünkben. Gyerekként minden alkalommal elvittek a szüleink, de a testvéremmel sosem bírtuk kivárni az előadás kezdetét, ezért az épülő vagy már felállított óriási sátrakhoz órákkal korábban elbicikliztünk és izgatottan bóklásztunk körülötte, majd hazabicikliztünk és gyermeki túlzásokkal, lelkesen beszéltünk a látottakról. Mi a sátrat mindig óriásinak láttuk, és mindig sok-sok lakókocsit számoltunk körülötte, ami azt jelentette, hogy rengeteg artista érkezett, és bár nem láthattuk a vadállatokat, mégis rettenetes oroszlánokat, tigriseket és óriási elefántokat sejtettünk mindig az állatszállító kocsikban. Ezek után szóba sem jöhetett, hogy a szüleink esetleg meggondolják magukat. Minden cirkuszi előadásra úgy emlékszem vissza, hogy az maga volt a csoda, imádtam minden percét és talán én tapsoltam a leglelkesebben. 

Rajongásom a cirkusz iránt később sem csillapodott. Amikor a gyerekeim elérték a cirkuszjáró kort, én is vittem őket és velük eljutottam a Fővárosi Nagycirkuszba is, ahová én vágytam jobban és ahhová azóta is visszavágyom. Pár éve az Arénában volt egy cirkuszfesztivál, oda is elmentem, nagyszerű volt az is, tavaly pedig Szarvason sikerült megnézni a Fővárosi Nagycirkusz főpróbáját ukrán és orosz artistákkal. Szóval a vágy a cirkusz iránt mindig is megvolt bennem és ezen nem segített az sem, hogy időközben benőtt a fejem lágya, már ha benőtt egyáltalán.

Nem emlékszem, hogy valaha is páholyból nézhettem volna az előadást, de képzeld, most igen. Történt ugyanis, hogy kicsi városunkba most is, mint minden évben, megérkezett a cirkusz. Láttam az utcán a plakátokat, hallottam a reklámautó hangosbemondóját, de kinőttem már az ilyet, gondoltam, ezért aztán meg sem említettem, hogy elmennék. Egy munka révén viszont kaptunk két tiszteletjegyet a páholyba és ezt nem akartam kihagyni. A férjem, ha csak teheti, távol tartja magát a cirkusz (szerinte hamisan) csillogó világától, így aztán boldogan lemondott a saját jegyéről és átadta a mindig lelkes Katának. 

És akkor Kata és én elmentünk a cirkuszba. A Magyar Vargas cirkuszba.

Volt szép nagy sátor, volt csillogás, és nem hamis. Volt parádé, és az sem hamis.

Szenzációs produkciók voltak egytől-egyig (de tényleg!) földön és a levegőben, volt lézerfény, transzformer autó egyenesen Amerikából (hát persze), tehetséges és a vastapsot mosolyogva fogadó artisták és nem túl sok néző, tulajdonképpen szinte csak gyerekek és az őket kísérő felnőttek. Mi ketten, Kata és én voltunk csak olyan felnőttek, akikkel nem volt gyerek, mi tehát, hogy úgy mondjam, öncélúan, csakis a magunk kedvéért mentünk. 

És milyen jól tettük! 

Végig szórakoztuk, nevettük és tapsoltuk az előadást a páholyból, pattogatott kukoricát ettünk és a szünetben lefotóztattuk magunkat a csillogó-villogó transzformerrel. Biztos vagyok benne, hogy a mi szemünk jobban csillogott, mint ennek a szupererős szupercsodagépnek az összes lámpája, sőt, az egész nézőtéren a mienk csillogott a legjobban.

Szupercsoda volt az egész Magyar Vargas Cirkusz, na. Jövőre is megyünk.

Geszti Péter idézte valakitől, hogy nem az a fontos, milyen hosszú az életút, hanem hogy milyen széles. Kerestem a neten, hogy kitől származik ez és pontosan hogyan is van, de nem találtam meg. Helyette viszont megtaláltam Popper Péter gondolatát: 

"A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik."

A lényeg ugyanaz: ne csak éljünk, hanem éljük is meg az életet. Az idősödést nem elszenvedni kell, hanem megélni, örülni annak, hogy fel tudunk kelni, tudunk tenni-venni és jönni-menni. Vigyázni kell az egészségünkre, mert anélkül tényleg nincs semmi. Minél egészségesebben, minél tudatosabban éljünk meg minden napot! Már reggel ébredjünk mosolyogva, hiszen előttünk van egy újabb nap, amit megélhetünk derűsen és jókedvvel, minél több jókedvvel! Mozogjunk, tornázzunk, nevessünk, énekeljünk és táncoljunk, gyönyörködjünk a természetben, egyszóval örüljünk az életünknek! 

A problémák közül oldjuk meg, amit tudunk, amit pedig nem, azt delegáljuk, szervezzük ki! Ne halogassunk! A terveinket, vágyainkat most valósítsuk meg, ne várjunk a holnapra vagy a jobb időkre! Ápoljuk kapcsolatainkat és műveljük kertjeinket!

Így gondolom, és törekszem is rá, hogy így legyen.

Széles úton élni, minél hosszabban, egészségesen, minél több élményt megélve. Életem mottóját Solymos Tóni dalából választottam. Neki a nagypapája, nekem pedig az anyukám volt egy erősen életigenlő, örülni tudó, a dolgok jó oldalát néző és abba megkapaszkodó vidám ember, aki folyton dúdolt, énekelt és mindig megtalálta a nevetésre az okot. Solymos Tóni szövegén ezért egy picit módosítottam, csak annyit, hogy ez a dal az én drága anyukámról szóljon.

"Drága édes anyukám vidám ember volt,
Ha rossz kedvem volt kis koromban, mindig így dalolt:

Tapsolj ma nevetve, a bánat mit sem ér!
Jó kedvvel, vídáman, az élet csak így szép!"

Április 24-ét, az előre szabaddá szervezett munkaszüneti hétfőnket családlátogatással szerettük volna eltölteni, de csak a családunk egyik felét sikerült meglátogatni. Amikor kiderült, hogy a másik feléhez most nem tudunk mégsem elmenni, már elhagytuk a Mátrát. Ha hamarabb telefonálok, hamarabb derül ki, és akkor talán kirándultunk volna egyet a hegyek között. Szerintem.

Vagyis nem. Egész nap szakadt az eső. Így aztán, jobb híján, elintéztünk útközben két vásárlást, ráadásul vettem magamnak egy cipőt is. Ó, és persze ráérősen fagyiztunk egyet (kettőt) Poroszlón. Igen, a szakadó esőben. De mindezek cseppet sem kárpótoltak bennünket az elmaradt családlátogatásért.

Két éve nyílt meg a tulipánkert Abádszalók közelében. Az elsők között mentünk el megnézni és nem is csalódtunk. Rengeteg tulipán nyílt akkor, ötvenezer pompás holland tulipán, el tudod képzelni, milyen impozáns volt a látvány? A lelkes tulajdonoson és az egész csapaton látszott, hogy szívügyüknek tekintik a franchise rendszerben kialakított és működtetett kertet. 

Az idén, bár nem terveztük, de mert útba esett, újra megnéztük és még szebbnek találtuk, mint két éve. Képzeld, most 155 ezer tulipán nyílik egyszerre, három hatalmas tábla tulipánmezőn és van egy bemutatókert is, ahol 32 fajtát ültettek el csinos kis négyzetekbe rendezve. A bemutatókert egy kis részletét láthatod a következő fotón. 

Gyermekprogramok, tulipánszüret, étel-ital, játszótér, kulturált kiszolgálóhelyiségek és több, mit 150 ezer nyíló tulipán, mindössze ötszáz forintos belépőért. Mit szólsz? Szerintem igazán családbarát és persze gyönyörű.

Érdekes, fekete tulipán nem volt. Az nekünk van itthon, pontosan tíz tő és nagyon büszkék vagyunk rá. Feketének nevezzük, mert az volt a csomagolására ráírva, de mostanra inkább már bordó lett a színe. Tulipánkertünkbe tíz évvel ezelőtt kerültek a hagymák, úgy emlékszem, hogy összesen ötöt vagy hatot kaptunk, a drága nagyfiunk hozta nekünk ajándékba Hollandiából. Most a tíz feketén kívül négy piros és egy vaníliaszínű virágzik. Itt a feketénk:

A Tulipgarden egy újabb kis gyöngyszem a Tisza-tónál. Örülök, hogy van ilyen a közelünkben és örülök, hogy a mi kertünkben is nyílnak tulipánok. 

Április 23-án vasárnap, a Föld napja utáni napon Kiskörére vitt az utunk, pontosabban a munka. Két hete is ott jártunk, csak akkor szakadó esőben, most viszont szép napsütésben, kora nyári időben, ami ugyan nem a kedvencem, de most kifejezetten jól jött. Nagy terveim voltak ugyanis. Amíg a munka tart, én szabad leszek és tudtam, hogy ez most elég sok időt jelent.

Előbb a híres közúti és egyben vasúti hídon, majd a vízlépcső hosszú hídján suhantunk át és közben kész is volt a tervem.

A kalandot a hallépcsőnél kezdtem. Kiskörénél a Tisza nagyot zuhan a vízerőmű miatt és meg kellett oldani, hogy ezt a halak is kibírják valahogy. Meg is oldották.  A felső vízszakaszról elterelik őket egy kis folyócskába, egy mesterséges mederbe, ezen szépen, fokozatosan, egyre lejjebb kerülnek, majd kb. másfél kilométer után sérülésmentesen beleúsznak a nagy Tiszába, vagyis annak a vízlépcső alatti alsó szakaszába. Az egyik leglátványosabb résznél kémlelőablakot alakítottak ki, itt lehet a "vándorló" halakat megnézni, de útközben is több helyen fel-felcsobbannak. 

Az un. ökológiai folyosót  37 darab, egyenként  20 cm-es lépcső alkotja és három kisebb és egy nagyobb pihenő tavat is kialakítottak.

Úgy terveztem, hogy lesétálok egészen a mesterséges meder és a Tisza torkolatáig, mert a múltkor az eső miatt nem sikerült és két éve sem, amikor először jártam itt. Bizonytalanul indultam el a meder partján, mert nem tudtam, milyen hosszan kell menni, nem láttam ugyanis a torkolatot, és sejtettem, hogy most sem tudok egészen a folyóig lemenni. Pár száz méter után meg is álltam egy kilátónál, vagy inkább vadlesnél, felmentem a tetejére, de onnan sem láttam el a Tiszáig. Tulajdonképpen csak az irány volt egyértelmű, a halfolyosó medrét kell követni, mert az biztos a Tiszába torkollik, de hogy mennyit kell gyalogolni, azt nem lehetett látni. A vadlesnél ért utól a telefon, hogy menjek vissza, itt ugyanis végeztünk, megyünk tovább a kikötőhöz. Újra le kellett hát mondanom a torkolatról, de ígéretet kaptam, hogy később még visszajövünk ide. 

A kiskörei kikötő pici, eddig ez a legkisebb azok közül, amelyeket a Tisza-tónál láttam. Pici, de kikötő, hajókkal, motorcsónakokkal. Órákig el tudnám nézni a mozgolódásokat, az  érkező és induló csónakokat, halászokat, horgászokat, mindegyikük egy-egy Fülig Jimmy, Tüskés Vanek vagy éppen Piszkos Fred, Leültem a fűbe és fél órán keresztül csak nézelődtem. A Monte Carlo-i vagy a Saint Tropez-i kikötő yahtjai után jókat mosolyogtam az itteni kis lélekvesztőkön, de míg a francia Riviérán idegen voltam, ezeket a kiskörei hajócskákat legalább a magaménak érezhettem. Itthon vagyok, gondoltam.

A kikötő mellett magasodik a Lábasház-kilátó a maga 19 méteres magasságával. Kétszer "futottam " már neki, hogy felmegyek, de mindkétszer visszafordultam. Na majd most, gondoltam, most aztán már tényleg felmegyek, de persze megint nem. A felénél, hajszálpontosan ott, ahol a múltkor, megint feladtam az erőfeszítést. Az a baj, hogy a kilátó lépcsői fémrácsból vannak és a lyukakon le lehet látni a mélységbe. Ne nézz le, szinte hallom, ahogy ezt mondod, de hidd el, nem lehet nem lenézni. A képen a kilátó köré épített öt lábasház közül kettő látható, ezek a vízben és a nádasban "lábakon" álló épületek.

Ha fából építették volna masszív falépcsőkkel, biztos felmentem volna, na de ezeken?

A kilátó után a strandra is elmentünk. Szépen kialakított, rendezett kis strandot találtunk, közben persze eszünkbe jutott, hogy huszonvalahány éve jártunk már ott és fürödtünk is. Jó hely, de a magunk részéről maradunk a sarudi strandnál. Hogy miért? Mert ott hatalmas fák vannak a vízparton és azok egész délután árnyékot adnak a vízre. 

Elég sok időt eltöltöttünk a kikötőnél, a kilátónál és a strandnál, de az ígéret szép szó, így aztán visszamentünk a hallépcsőhöz. Tudtam, hogy kb. fél órám lesz, nekivágtam hát az útnak azzal a szándékkal, hogy most tényleg lemegyek a Tiszához, ennyi időnek elég kell lenni hozzá.

És tényleg. Végig a meder mellett, a szépen kialakított környezetben kényelmesen le lehet sétálni egészen a vízpartig, ahol a Tisza éppen kanyart vesz.

Le is értem és vártam, hogy megpillantsam azt a helyet, ahol a halak belecsobbannak a folyóba, merthogy éppen ott álltam, ahol ezt kellett volna látnom, de képzeld, a meder véget ért, mielőtt a Tiszába ért volna. Ez persze lehetetlen és biztos van is rá magyarázat, hogy én miért nem láttam azt, aminek a szemem előtt kellett volna lenni, de megkérdezni szégyelltem, pedig lett volna kitől, horgásztak ott néhányan. Csak álltam ott, mint az a bizonyos szamár a hegyen és pont annak is éreztem magam. Fürkésztem a vizet, a partot és a gátat, aztán lemondóan elindultam visszafelé, mert az idő közben jól eltelt. 

Nem láttam a torkolatot, mondtam a férjemnek, aki a munka végeztével - nagyon-nagyon meglepő módon - hajlandó lett volna elgyalogolni velem a Tiszáig, de most én - nagyon-nagyon meglepő módon - azt mondtam, hogy nem megyek vissza, mert túl messze van, pedig csak három kilométer oda-vissza, de hát ugye én pont most gyalogoltam le ennyit  és el is fáradtam. 

Nem csak elfáradtam, hanem a napsütésben jól megpirult az arcom hófehér és meglehetősen érzékeny bőre is. (Három napig fújtam Panthenol habbal, mire elmúlt.)

Természetesen nem zártam le a kiskörei hallépcső - kanosszát, készülünk ugyanis vissza, hogy együtt lemenjünk a Tisza és a hallépcső torkolatához, aztán átsétálunk még a Jóremény-stéghez is, ahová a múltkor egyedül mentem a szakadó esőben és csupa sár lettem, de azt legalább megtaláltam. 

Kiskörén el tudnánk tölteni egy egész napot. A távcsövünkkel az ártéri erdő madarait figyelnénk, aztán felmennénk a kilátó tejébe, ahonnan ellátni az abádszalóki öbölig is. Fürödnénk a strandon és lángost ennénk. Lesétálnánk a torkolathoz. Vinnénk egy plédet és időnként leheverednénk.A kikötőben néznénk a hajókat és biztos találnánk valami motorcsónakost is, aki bevinne bennünket a tóra vagy kivinne a Tiszára.

Jó hely ez a Kisköre a Tisza-tó partján na. Nem is hinnéd, milyen jó.

Badár Sándort háromszor láttam színpadon, mindháromszor sikerült az első sorból nézni. Először a városunkban találkoztam vele, akkor az afrikai kalandjairól mesélt, zseniális volt. A műsor részeként a Bamako-rally élményeiről készült filmet is levetítették, majd a film után visszajött a színpadra és tovább mesélt. 

Mint aki nem tudja abbahagyni. Csak mondta, mondta, én pedig ámulattal figyeltem őt. 

Másodszor már 80 kilométert utaztunk érte, akkor egy pici kerti színpadon állt és ott is legalább két-két és fél órán át beszélt. Az egész műsor alatt folyamatosan könnyesre nevettem magam, fantasztikus volt. Harmadszor 100 km-t utaztunk, akkor Hadházi László is fellépett, ő kezdett, majd Badár folytatta.

Most negyedszer is el tudtunk csípni egy előadást, ezt viszont a közelünkben, mindössze egy szűk órás autóútra tőlünk. Az ázsiai kalandjait mesélte el, egy szünetet közbeiktatva két és fél órán át. Most is az első sorban ültem, tőle két méterre. Úgy mesélt, mintha a barátainak mesélne egy üveg bor mellett, csak úgy lazán sztorizgatva, de olyan szenzációs humorral, hogy reggelig hallgattam volna. Badár Sándorból egyszerűen nem elég két és fél óra. 

Az előadás végén megvártam. Tulajdonképpen nem akartam, már ki is jöttem az épületből, amikor a férjemtől megkérdeztem, hogy szerinte visszamenjek-e. Persze, mondta, mert gondolom, nem akarta napokig hallgatni, hogy ezen sóhajtozom. Azt a nélkülözhetetlen információt akartam ugyanis mindenáron közölni a kedvencemmel, hogy örök rajongója vagyok.

Visszamentem az épületbe, odaléptem hozzá. Úgy szorongattam a hirdetőtábláról sebtében lekapott plakátot az autogramért, mint egy tinilány, és megszólítottam. Most beszéltem vele - vagyis inkább csak hozzá - harmadszor, és reméltem, hogy emlékszik rám, de persze nem. Rajongóhoz méltó ámulattal és bámulattal elmondtam, hogy honnan jöttem, több fellépését láttam már és hogy örökös rajongója vagyok. Mosolyogva meghallgatott, mint eddig mindig, kedvesen megköszönte, mint eddig mindig, én pedig hazáig áradoztam róla, mint eddig mindig, és remélem, hogy fogok is még nagyon sokszor.

Itt írtam a korábbi találkozásokról:

https://choix.cafeblog.hu/2018/11/30/a-nap-amikor-badar-sandornak/

https://choix.cafeblog.hu/2020/08/18/a-nap-amikor-nezopontot-tanultam-badar-sandortol/