Szabad-e örülni január utolsó előtti hétvégéjén a verőfényes napsütésben az erdei futópályán megtett négy kilométernyi gyaloglásnak ? 

Szabad-e kíváncsian és izgatottan megfigyelni a városközpontban azt az albinó fülesbaglyot, amiről már az egész ország tud és beszél?

Szabad-e örülni egy szombati színházi előadásnak?  Sütő András Balkáni gerle című darabja Erdélyben játszódik a Ceaușescu-éra idején és a témája: szökés az országból, politikai rendőrség, névházasság, falusi lakodalom, hagyományok és igaz szerelem. 

Szabad-e örülni egy vasárnapi színházi előadásnak?  Molnár Ferenc  Az ördög című darabja a szerelemről és főleg a kísértésről szól. Lehet-e, érdemes-e ellenállni neki? (Nem lehet és nem is érdemes.)

Szabad-e örülni egy fürdőszobafelújítás utáni nagytakarított tiszta háznak és egy tartalmas, élményekben gazdag, mégis pihentető hétvégének? 

Szabad-e örülni úgy, hogy tudom, mindezek nem történhettek volna meg, ha anyukámat a további otthongondozás helyett  nem "helyezem el" egy ápoló intézményben.

Így is szabad? 

(Nagyíts a képre és keresd meg az albinó fülesbaglyot! Én egy természetfotós teleobjektívén keresztül láttam.)

Tegnap, ha csak egy rövid ideig is, itt nálunk, az Alföld közepén esett egy kis hó.   Az egész napos szakadó esőt - amit okosan egy gyöngyvászon (értsd: be-és átázó) sportcipőben, vízben cuppogó lábakkal mászkáltam végig -, felváltotta a havaseső. Anyukámtól jöttem el éppen, sötét volt már. Gyalogoltam hazafelé és próbáltam az arcomat felfelé tartani, hogy ha már a lábam egészen a bokámig szépen ázik a vízben, legalább az arcom is kapjon belőle. Imádom a telet és a havat, a havasesőt is, a ködöt is és bármikor elköltöznék Skandináviába, vagy bolygónk más, legészakibb lakott vidékeire is, tehát élveztem a hazautat rendesen.

Itthon az első dolgom a forró vízben való lábmelegítés volt, aztán egy bögre forró gyömbérteával a kezemben leültem filmet nézni. Mivel egyedül voltam itthon, magamnak választottam filmet. Az ember, akit Ovénak hívnak, ezt választottam, mert emlékeztem, hogy olvastam már róla és talán még díjra is jelölték. Igen, két Oscar jelölést kapott, a legjobb idegen nyelvű filmre és a legjobb smink és maszkra. A történet szép és cseppet sem vidám, a film pedig kiváló, de nem is vártam mást egy skandináv filmtől. Ajánlom, keressétek, nézzétek!

Olyan nyugalomban néztem a filmet, mint akinek semmi más dolga nincs, pedig, dehogy, rengeteg lett volna. Miután elment a vízvezetékszerelő és a kőművesek is befejeztek mindent, neki lehetett ugrani a háznak és áttakarítani mindent, de tényleg mindent. El is kezdtem és szépen haladok is vele, ma délután pedig már segítségem is lesz hozzá, úgyhogy nem volt lelkifurdalásom, mert két órát a filmre szántam. 

A filmnézés közben ki-kipillantottam az ablakon és láttam, hogy a havasesőt felváltotta a hó. Máskor azonnal kabátot és sapkát vettem és mentem ki a kertbe a havas fáinkban és bokrainkban gyönyörködni és arcot mosni a hóban, de most a film elvonta a figyelmem. Ezt egyébként most már sajnálom, mert tudtam, hogy a hó el fog olvadni, a film viszont megvár. Ki kellett volna használnom az időt, hiszen ki tudja, lesz-e még az idén hóesés. Mindegy, ez van, lemaradtam róla, nem éltem meg a pillanatot. Mindfulnes, ugye. 

Természetesen reggelre elolvadt a hó. Ha megmaradt volna, kimentem volna az erdőbe, így viszont bekapcsoltam a sütőt. Mostanában, mióta nincs otthongondozás, elég gyakran sütök valami finomságot és a főzés sincs ellenemre. 

Tegnap végre befutott a régen várt telefonhívás is a boldogságos hírrel: a jövő héttől újra dolgozni fogok. Vár rám a csodás kis csapatom és tudom, hogy szuper lesz újra együtt. 

Ahogy Heltai Jenő írta: "Az élet szép, tenéked magyarázzam?" 

Családunk két héttel ezelőtt egy gyönyörű kislánnyal bővült, mi pedig négyunokás nagyszülőkké léptünk elő. Volt várakozás, volt izgalom és most persze hatalmas boldogság van. 

Az otthongondozást felváltotta az intézményi gondozás, erről most nem írok, mert én kezdeményeztem, én intéztem és van még magammal elszámolni valóm. Amit már most biztosan mondhatok: azzal, hogy a felelősséget átadtam az intézménynek, megkönnyebbültem. A  négy és fél hónap (és még előtte hét hónap) otthongondozás szomorúságát, nehézségét, bánatát, türelmetlenségét és ezek lelki terheit valószínűleg örökre tovább cipelem, és természetesen viszem a döntésem következményeit is, ami a szomorúság és a bánat, így, kéz a kézben.

Egy hét telt el az elhelyezés óta. A döntés nem jó, nem is lehet az, mert nincs jó döntés, de most is helyesnek tartom és nem bántam meg. Minden nap megyek látogatni és szeretgetni.

A szabaddá vált időm jó részét az elmaradt hivatalos ügyek intézése tölti ki. Ehhez a fürdőszoba felújítása is csatlakozott, ami persze a kőművesmunkák természeténél fogva nemcsak a fürdőszobát érinti, hanem gyakorlatilag az egész házat. A munkálatok jó ütemben haladnak, ma már végeznek is, és holnaptól el lehet kezdeni a mennyezettől a padlóig minden helyiséget áttakarítani, de erre a feladatra már segítséget hívtam. 

Hétvégén elutaztunk az unokákhoz, leírhatatlan boldogság volt találkozni velük. Mindenkit jól megölelgettünk és megpuszilgattunk, van, akit fél éve nem láttunk, ő egy picivel mindenből többet kapott.

Fizikailag sokkal jobban vagyok. Majdnem minden nap ki tudok menni a futópályára, nyugodtak és szabadok az estéim, sokat tornázom és jól alszom. Egyelőre ennyi. Jól vagyok.

A fatalizmus azt a hitet jelenti, hogy a jövőnk előre meghatározott és semmit nem tehetünk, hogy megváltoztassuk. Hiábavaló az ellenállás, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Ami eleve elrendeltetett, azt az akaratunkkal nem befolyásolhatjuk, ezért jobban tesszük, ha feltartott kézzel előre megadjuk magunkat.  Popper Péter egyik könyvében olvastam ezt a (latin) mondást: "Vezetik a végzetek az akarót, a nemakarót vonszolják!" Tehát csak egy út van, a nagybetűs Sors útja, amiről meg ugye tudjuk, hogy kifürkészhetetlen. Vagy magunktól megyünk rajta végig, vagy vonszolnak. 

Sosem hittem az irányíthatatlanságban. Abban hittem, hogy az ember a saját sorsának a kovácsa. Én alakítom az életemet, persze bizonyos korlátokat figyelembe kell venni, de alapvetően én döntök és ha néhány dologra nincs befolyásom, azt tudomásul veszem.  Csakhogy néhány hónapja szinte minden irányítás kiesett a kezemből. Gyakorlatilag csak sodor, vagy inkább vonszol az élet, én  meg tehetetlenül sodródok az árral, ha pedig megpróbálom a kezembe venni a kormányt, akkorát kapok, hogy a fal adja a másikat.

Azt tapasztalom, hogy könnyű bekerülni egy negatív örvénybe és onnan nagyon nehéz visszajönni. Nagyon nehéz újra saját kézbe venni a dolgok alakítását, mert mindig történik valami, ami még mélyebbre lök vagy egyszerűen csak nem enged feljebb jönni. Nem a felszínre, nem a tiszta levegőre, áh, ilyesmire már nem is vágyom, hanem csak egy kicsit, egy icipicit feljebb. Vagy tudod mit? Elég lenne, ha nem zuhannék tovább.

Pár hónap alatt döntésképes, derűs és optimista tervező emberből fatalista lettem. Leszek-e még újra a régi? Igen, leszek, és ebben biztos vagyok. Meggyőződésem ugyanis, hogy a hónapok óta tartó "egyik rosszból esem a másik még rosszabba" széria annak köszönhető, hogy tisztességtelen okból próbáltam meg a Sors útját  kifürkészni és ezt nem teszem többé. Tisztességtelen okból biztos nem. 

Szeretem Geszti Péter sziporkáit, de most őszintén remélem, hogy téved, és az alább három sort  csak a poén kedvéért írta:

"Hé, soha ne félj, hogy odasodor a szél, ahol jó!
Hé, ha valami van, de nem az igazi még, ne remélj!
Lesz még rosszabb."

Van remény. És nem lesz rosszabb. 

Popper Péter nagyon érdekes írása sorsról és végzetről:

http://www.b612.hu/popper_peter_b612_070322.html

A mai ködös, szürke erdő sokkal inkább a kedvemre való, mint a tegnapi napos és fényes. Tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen az idő, a mozgás mindig majdnem tökéletes kikapcsolódás.

Majdnem mindig. Ma is és tegnap is csak közvetlenül ebéd után tudtam kimenni a futópályára és hát na. Úgy nem az igazi. Tegnap tudtam egy kis időt itthon az autogén tréningre is szánni, jól bele is aludtam. Ez nem csoda, mert az év első éjszakáján másfél óránál többet nem sikerült aludnom, hajnali fél négykor még ébren forgolódtam, utána viszont elaludtam és még álmodtam is. Hiába, a gondokat, bajokat  sikeresen átcibáltam az ó - és az újév határán, nem teljesen vám - és sallangmentesen és jutalmul az átcibált problémákhoz máris két újabb érkezett, pedig még csak január 3-a van. Várjanak szépen a sorukra, majd őket is megoldom, ha sorra kerülnek.

Ha meg tudom oldani. Ha nem, akkor mondok egy cifra útravalót és kivágom őket még a gondolatomból is.

Na persze.

Nézzünk vidámabb dolgokat inkább. Itt van mindjárt a házfelújításnak az a része, amikor hamarosan felvonul a kőműves és a vízvezetékszerelő a cementtel, a sóderrel, a szigetelőanyagokkal és a csempékkel, és rögtön mérhetetlen lelkesedéssel szétvernek mindent, majd közlik, hogy most elmennek, mert száradni - kötni - fényesedni ésatöbbi kell a padlónak - falnak - csempének ésatöbbi, és hogy majd jönnek. Én meg, mivel nincs elég bajom, beülök majd a romhalmaz közepébe és nagyon cifrákat fogok mondani, természetesen csak miután elmennek, nem kockáztatva, hogy vissza sem találnak jönni. 

Ha, mondom, ha, egyszer kész lesz a fürdőszoba és a járulékos helyiségek, lehet utána folytatni. Tetszőlegesen választhatunk majd, hogy a tíz éve halogatott lomtalanítást végezzük el a kamrában - amelynek mérete mindössze öt négyzetméter, de el sem tudod képzelni, mennyi minden elfér benne -, vagy a kerítést újítjuk meg. Egyik jobb, mint  a másik és a legjobb mégis az, hogy mindkettőt meg kell csinálni, döntési szabadságunk csak a sorrendben lehet.

A kocsi karosszériamunkára vár (belénk tolattak), és ha már karosszéria, akkor lesz festés is, de hogy a munkálatok idejére hogyan fogjuk nélkülözni az egyetlen autónkat, arról elképzelésem sincs.

Micsoda csodálatos, nagyívű projektek, ugye?

A költségekről még csak elképzeléseim vannak, de tudom, hogy a valóság bőven felül fogja írni és időnk sincs sosem szinte semmire, úgyhogy igen izgalmas kihívások elé nézünk. Amiről viszont van: ha túl leszünk a jelenlegi, ismert problémáink megoldásán, felszámolásán vagy ignorálásán és egy darabig nem jönnének újabbak (hahaha), utazni szeretnénk Székelyföldre, messzi hegyek-völgyek felé és még talán a tengerhez is. 

De ne rohanjunk a dolgok elé, a dolgok úgyis megállíthatatlanul robognak felénk és nem tudunk  mindegyik elől elugrani, pedig lenne rá igény.

Olvasom, hogy érdemes mottót választani az új évre. Ezen ne múljon, választottam egy klasszikus (kamionos) mondást: "úgy akarom, ahogy lesz". Vagyis jöjjön, aminek jönnie kell, decensebben: bárhogy lesz, úgy lesz, vagy még egyszerűbben: majd lesz valahogy. 

Mert valahogy tényleg lesz és én úgy érzem, nincs befolyásom a dolgok alakulására. Tervezhetek bármit, aztán vagy úgy lesz, vagy nem. Ezért aztán tényleg úgy akarom, ahogy lesz, csak legyen jól. Hát nem?

Nos hát.

Repülőrajtot nem vettem így január elsején, az "új év, új remény, új kezdet" csodálatos napján, nem is vártam ezt magamtól, azt viszont, hogy a három (két kimondott és egy ki nem mondott) fogadalmamat meg tudjam tartani legalább január végéig, azt viszont nagyonis elvártam volna. Most plussz háromból minusz három az eredmény, vagyis mindhármat sikerült az év első napjának déli 12 órájáig megszegnem, és ez egyenesen skandallum, kérem szépen.  A háromból egyet már valamennyire jóvá is tudtam tenni, egy másiké még folyamatban van. A  harmadik? Az már tényleg veszett fejsze. De legalább ma legyek irgalmas magamhoz, ezen a nagyszerű évindító napon.

Délelőtt lecseréltem a kék pulóveremet és egy sárgát vettem fel, hogy legalább a szinek szimbolikáján keresztül érezzek napsugaras jókedvet. Nem segített. Ma kétszer sírtam az anyukám miatt, egyszer vele együtt, egyszer pedig a barátnőmnek elmesélve a helyzetünket. Délután tudtam egy kicsit aludni, ez jó volt, aztán sétáltam egyet és most, ha egyedül lennék itthon, biztos, hogy valami rettenetes sötét filmet néznék, de hála az égnek, nem vagyok egyedül, így aztán valami könnyedebbet fogunk választani. Ma már főznöm is kell és lehet, hogy sütök is valamit. 

A karácsonyfánk tényleg gyönyörű, de őszintén örülök, hogy túl vagyunk az ünnepeken. Szó sincs tehát repülőrajtról, sőt, olyan nagyon rajtról sem. Valahogy elindult ez az év és valahogy lassan majdcsak elindulok én is. 

Mit hozott a 2022?

Félelmet. Közeli háborút, inflációt, rekkenő hőséget, aszályt. Hazámban újabb kibékíthetetlen (vagy annak látszó) ellentéteket és ráadásul az egész világ is olyan, amilyen.

Búcsút. Elköszöntem az aktív munka világától. Kiteljesedett, szép pályaívet futottam be, nagyon büszke vagyok magamra. Szakterületemen elismert ember vagyok, a rám bízott kis csapatot szeretettel és sikeresen vezettem. Fantasztikus, világra szóló búcsúztatót kaptam ajándékba a munkatársaimtól. Visszatérek, mondtam akkor, de (egyenlőre) nem így lett. El kellett búcsúznom attól az igen naív világlátásomtól, hogy a dolgokat egyszerűen eltervezzük és megvalósítjuk. Meg kellett értenem végre, hogy a dolgokat eltervezhetjük ugyan, de nem, vagy nem úgy valósulnak meg, ahogy képzeltük. Persze tervezni nem hiábavaló, mert kell egy irány, viszont nem árt felkészülni arra, hogy a dolgok általában nem jobban, hanem inkább rosszabbul sülnek el. Murphy-nek igaza van. 

Az énképem sérülését. Azt képzeltem, hogy jobb ember vagyok. Ezt nem magyarázom most, mert erről szól a blogom szinte minden bejegyzése szeptember óta és nagyon rosszul esik ezzel állandóan szembesülnöm, márpedig állandóan szembesülök. Szembesülök magammal.

Kudarcot. Több is van, de mindennél súlyosabb kudarcom az otthonápolás, amit a saját kudarcomként kell hordoznom, míg élek. 

Sikertelenséget. Ezzel ugyan még nem nagyon tudok szembe nézni, de tény, hogy az idén sem tanultam meg franciául, négy hónapja a nyelvkönyvet sem vettem elő  és nem fogytam le tíz kilót, sőt, igazából egyet sem. Rajtam kívül álló okokkal magyarázhatnám ugyan, de természetesen a valódi okok nem rajtam kívül állnak. 

Az idén is megőríztem viszont a mozgás szeretetét, lelkiismeretesen járok a futópályára és kivétel nélkül minden nap tornázom. Két gyönyörű utazás van mögöttünk, Székelyföldön és a Magas-Tátrában is felejthetetlen napokat töltöttünk. Szeptemberig többször is sikerült színházba és koncertekre eljutnunk, addig minden lehetőséget ki tudtunk használni.

Szeptembertől új időszámítás kezdődött nálunk, mindent, de tényleg mindent az otthonápolás alá kellett rendelnünk. Elkezdődött és tart egy nehéz és nagyon sok szomorúsággal és sírással járó időszak, aminek minden egyes napja, órája és perce szinte csak lázadásból, bánatból és keserűségből áll és ezeket mind visszük tovább a következő évre is.

Így hát nehezen tudnám most a poharam a boldog új évre emelni, nem is teszem. Nem hiszem, hogy béke lesz körülöttünk, mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy a világ bajai sem fognak elmúlni. De őszintén hiszem, hogy "lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér" és ennyi talán elég is. Ha pedig még utazni is tudunk, ha eljutunk színházi előadásokra, koncertekre és kirándulásokra, őszinte lesz a mosolyom is. Továbbra is őrzöm az otthon melegét, ápolom a kapcsolataimat, élvezem a barátságaimat és készülök vissza dolgozni a drága kis csapatomba. Nem várok boldogságot, de hiszem, hogy jövőre is lesz sok boldog pillanatom. Milyen igaz, hogy csak egészség legyen, a többit megoldjuk.

Tudod mit? Mégis emelem poharam! Koccintsunk az új évre, hozzon egészséget, a békét és reménységet mindenkinek!

Tolcsvay László: Békét és reménységet

Nézem a tó vizét,
hallom a halk zenét,
és látom az égbolt hulló csillagát.

Mint közönyös idegent,
úgy érzem a végtelent.
Valahol egy gyermek sír,
és semmi se jó, ami hír.

Oly sok a szenvedés,
a jóindulat kevés,
az ostobasággal szemben védtelen.

Világra jövünk valahol,
és az élet néha pokol.
Ha valahol létezel,
mondd, miért tűröd el?

Békét adj, Uram, kérlek,
a háborgó szívemnek!
Békét és reménységet
a megszületendő gyereknek!

Hallom a híreket.
nézem a képeket,
mért kell, hogy így legyen, óh Istenem.

Annyi a szenvedés,
és a segítség kevés.
Ha valahol létezel,
mondd, miért tűröd el?

Békét adj, Uram, kérlek,
a háborgó szíveknek.
Békét és reménységet
minden ártatlan gyereknek!

Békét adj, Uram, kérlek,
a háborgó szívemnek!
Békét és reménységet
a megszületendő gyereknek!

Békét és reménységet,
békét a világnak!
Békét és reménységet,
az ember ennyit csak kívánhat.

December 23-án megfőztük az ünnepre a káposztás húst. Gyerekkorom óta hagyományosan mindig birkapörköltöt eszünk ilyenkor, most ennek elkészítését egyszerűen nem tudtuk bevállalni a folyamatos munka és az otthongondozás miatt. Fenyőfát nem akartam, mondtam, hogy szerintem elég lesz egy-két ág, de a férjem ebből már nem engedett. Vett egy gyönyörű, formás, dús, igazi tökéletes fát, ami nélkül tényleg szegényebb lett volna az ünnep, hiszen hónapok óta annyi mindenről le kell mondanunk, csak a nem, nem, nem ... mindig, mindenre. Elutazni sem tudunk, hozzánk sem tudnak jönni, hát legalább karácsonyfánk legyen. 

24-én kora délután nagyon szép és meghitt karácsonyt ünnepeltünk az anyukámmal és a testvéremmel, csak mi hárman, az anyukám ágya körül ülve. Volt pici fenyőfa, szaloncukor és ajándék, aztán videohívás a távollévő családtagokkal. Valószínűleg ez volt az utolsó együtt töltött karácsonyunk.

Kisírt szemekkel jöttem haza.

Itthon feldíszítettük a fát és nem tudtunk rá fényfüzért tenni. Egy darabig kerestük, aztán eszünkbe jutott, hogy tavaly kidobtuk és mert nem pótoltuk azonnal, elfeledkeztünk róla. Hát akkor most a fényességről is lemondunk, mondtam, mi mást tehetnénk, legfeljebb majd karácsony után veszünk és akkor Vízkeresztig még lehet nálunk is világosság. 

A karácsonyt kettesben folytattuk tovább, gyertyát gyújtva, összebújva, bekuckózva, finomságokat falatozva. A hagyományos karácsonyi történetmesélés helyett - mert ahhoz már végképp nem maradt sem időnk, sem energiánk -, inkább kerestünk valami kellemesnek ígérkező filmet. A Nagykarácsonyt választottuk, ez egy magyar film, egy kicsit az Igazából szerelemre hasonlít. Illett az estéhez, aranyos, kedves film volt, pont az ellentéte ennek az egész elfelejteni való évnek.

A 25-e már minden tekintetben visszazökkenés volt a mindennapok otthonápolási keservébe, annyira, hogy délben el is raktuk a karácsonyi holmikat, mert csak útban voltak a gondozási feladatok közben. A férjem majdnem egész nap dolgozott és én annyira, de annyira szerettem volna vele menni, menekülni, elmenekülni, ki a világból akár, de persze nem tehettem.

Egy váratlan probléma miatt délután telefonálni kellett az ügyeletre, majd hívtam a mentőket és délután öt órától kezdve csaknem négy órát töltöttünk a kórház sürgősségi ambulanciáján. Amíg várakoztam, nem tudtam se sírni, se dühöngeni (hónapok óta ezt a kettőt váltogatom), csak ültem ott fásultan, lemondóan és rezzenéstelen arccal, mint aki tudomásul vette, hogy neki karácsonykor (is) ez jutott.

Mert ez jutott.

Este kilenckor értem haza. 

A 26-ára, vagyis a tegnapra nem is emlékszem. A férjem megint dolgozott, én pedig tettem a dolgom itthon nálunk és otthon anyukámnál, kiégve és kedvetlenül, ahogy sajnos szoktam. Délután sétáltam egy nagyot, aztán hipp-hopp, és este lett. 

Ma pedig már hivatalosan is elmúlt az ünnep. Főzni nem kell, maradt sok minden, jó sok beigli is, jól fogy a szaloncukor és nem ment el az étvágyunk sem. Voltam kint a futópályán, ahol csak szégyenletes 3 km-t tudtam magamból kiszuszogni, tehát vékonyabb biztos nem lettem, de legalább gyönyörű fényesség ragyogja be a szobát, ugyanis tényleg megvettük a fényfüzért.

Végül is, amit lehetett, kihoztunk ebből a három napból, de talán a legjobb mégis az lett volna, ha az egészet át tudjuk aludni valahol a problémáktól távol, mondjuk a világ végén egy lakatlan szigeten.

Aztán folytatta: „Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből." (Jelenések Könyve, 21. fejezet)

"Hozzám jöjjetek, körbe álljatok,
Színes díszeket rám aggassatok!
Minden bánatom, hogy múljon tőlem el,
Gyertek el, és díszítsetek fel!

Itt van tiszta víz, mosdassatok meg!
És díszítsetek fel, hogy szép legyek Nektek!
Úgy, ahogy a hold, a felhők tetején,
Díszíts fel, hogy fényes legyek én!

Díszítsetek fel, és nézegessetek,
Azt jelentsem Nektek, aminek hisztek!
Hogyha nem lehet a semmilyen világ,
Rakjatok rá ékszert legalább!"

Tóth Zoltán: Díszítsetek fel! (Republic)

Az én karácsonyomat az idén ellopták. Nincs. Keresem ízekben, illatokban, emlékekben, de nincs sehol. Köd van, kárognak a varjak, és nekem nincs, akit ünneplőbe öltöztessek. Én magam sem öltöztem ünneplőbe és nem díszítettem fel magam körül sem semmit.  

Az idén nálunk nincs karácsony. Van fenyőfánk és megfőztük a vacsorát is, de a karácsony nem ettől lesz ünnep. Amitől ünnep lenne, az most nincs. Ellopta a bánat. 

Egyébként meg a semmilyen világomra honnan is venném az ékszert?