December 23-án megfőztük az ünnepre a káposztás húst. Gyerekkorom óta hagyományosan mindig birkapörköltöt eszünk ilyenkor, most ennek elkészítését egyszerűen nem tudtuk bevállalni a folyamatos munka és az otthongondozás miatt. Fenyőfát nem akartam, mondtam, hogy szerintem elég lesz egy-két ág, de a férjem ebből már nem engedett. Vett egy gyönyörű, formás, dús, igazi tökéletes fát, ami nélkül tényleg szegényebb lett volna az ünnep, hiszen hónapok óta annyi mindenről le kell mondanunk, csak a nem, nem, nem ... mindig, mindenre. Elutazni sem tudunk, hozzánk sem tudnak jönni, hát legalább karácsonyfánk legyen. 

24-én kora délután nagyon szép és meghitt karácsonyt ünnepeltünk az anyukámmal és a testvéremmel, csak mi hárman, az anyukám ágya körül ülve. Volt pici fenyőfa, szaloncukor és ajándék, aztán videohívás a távollévő családtagokkal. Valószínűleg ez volt az utolsó együtt töltött karácsonyunk.

Kisírt szemekkel jöttem haza.

Itthon feldíszítettük a fát és nem tudtunk rá fényfüzért tenni. Egy darabig kerestük, aztán eszünkbe jutott, hogy tavaly kidobtuk és mert nem pótoltuk azonnal, elfeledkeztünk róla. Hát akkor most a fényességről is lemondunk, mondtam, mi mást tehetnénk, legfeljebb majd karácsony után veszünk és akkor Vízkeresztig még lehet nálunk is világosság. 

A karácsonyt kettesben folytattuk tovább, gyertyát gyújtva, összebújva, bekuckózva, finomságokat falatozva. A hagyományos karácsonyi történetmesélés helyett - mert ahhoz már végképp nem maradt sem időnk, sem energiánk -, inkább kerestünk valami kellemesnek ígérkező filmet. A Nagykarácsonyt választottuk, ez egy magyar film, egy kicsit az Igazából szerelemre hasonlít. Illett az estéhez, aranyos, kedves film volt, pont az ellentéte ennek az egész elfelejteni való évnek.

A 25-e már minden tekintetben visszazökkenés volt a mindennapok otthonápolási keservébe, annyira, hogy délben el is raktuk a karácsonyi holmikat, mert csak útban voltak a gondozási feladatok közben. A férjem majdnem egész nap dolgozott és én annyira, de annyira szerettem volna vele menni, menekülni, elmenekülni, ki a világból akár, de persze nem tehettem.

Egy váratlan probléma miatt délután telefonálni kellett az ügyeletre, majd hívtam a mentőket és délután öt órától kezdve csaknem négy órát töltöttünk a kórház sürgősségi ambulanciáján. Amíg várakoztam, nem tudtam se sírni, se dühöngeni (hónapok óta ezt a kettőt váltogatom), csak ültem ott fásultan, lemondóan és rezzenéstelen arccal, mint aki tudomásul vette, hogy neki karácsonykor (is) ez jutott.

Mert ez jutott.

Este kilenckor értem haza. 

A 26-ára, vagyis a tegnapra nem is emlékszem. A férjem megint dolgozott, én pedig tettem a dolgom itthon nálunk és otthon anyukámnál, kiégve és kedvetlenül, ahogy sajnos szoktam. Délután sétáltam egy nagyot, aztán hipp-hopp, és este lett. 

Ma pedig már hivatalosan is elmúlt az ünnep. Főzni nem kell, maradt sok minden, jó sok beigli is, jól fogy a szaloncukor és nem ment el az étvágyunk sem. Voltam kint a futópályán, ahol csak szégyenletes 3 km-t tudtam magamból kiszuszogni, tehát vékonyabb biztos nem lettem, de legalább gyönyörű fényesség ragyogja be a szobát, ugyanis tényleg megvettük a fényfüzért.

Végül is, amit lehetett, kihoztunk ebből a három napból, de talán a legjobb mégis az lett volna, ha az egészet át tudjuk aludni valahol a problémáktól távol, mondjuk a világ végén egy lakatlan szigeten.