Igen, mostanában egyre többször fordulok be a konyhába csak úgy, konkrét feladat nélkül, de azért mindig valami dolog után nézve. Kinyitom a hűtőt, megszemlélem a készletet, előveszem a receptgyűjteményem, aztán jókedvűen, örömmel, csak úgy a magunk kedvére elkezdek valamit készíteni abból, amit találok. Valami süteményt. Közben zenét hallgatok, vagy valami jóféle humort, vagy egyszerűen csak énekelek magamnak.

Az a helyzet, hogy minden tekintetben jól vagyok mostanában és ez meg is látszik rajtam. Például kedvem van sütni-főzni, pedig nem szerettem sosem. Sütni még csak-csak, általában hirtelen felindulásból, de főzni egyáltalán nem. Megcsináltam, persze, de nem véletlen, hogy amikor írásra adtam a fejem (de jól is tettem!), nem gasztroblogger lettem, hanem...hanem...nem is tudom, ilyen, valamilyen.

Igen, mostanában többször befordulok a konyhába és gyakran órákra ott is ragadok. Mióta ez a szokásommá vált, azóta mindig van itthon házi sütemény, kókuszos, meggyes, gesztenyés vagy diós, jobbnál jobbak. Ha fogyóban van, már készítem is a következőt. Márpedig folyton fogyóban van, mert gyakorlatilag folyamatosan esszük.

Nem kérdezed meg, miért nem fogyok? Nem?

Hát, amióta egyre többször fordulok be a konyhába, én sem.

(Ez a blog továbbra sem lesz gasztroblog, de kérésre receptet küldök.)

Tegnap Ágival egy időben értünk ki az erdei futópályára és mert rajtunk kívül senki nem volt kint, a kezdődő alkonyat miatt együtt is maradtunk. Gyakran van ez így, ilyenkor az első kört átbeszélgetjük, majd egymás mögé helyezkedünk és ki-ki belemerül a maga csendjébe. Mélyedjünk el, mondta most Ági, én pedig csendesen mosolyogtam, milyen jó kis szó ez. Mélyedjünk el. De miben is? Az erdő szépségében, a csendben, a lépteink gyorsaságában és más ilyesmiben, gondoltam.

Mélyedjünk el, mondta tehát Ági,  és én el is mélyedtem. Először abban, hogy a fagyos napok ellenére milyen puha a fahánccsal feltöltött út a lábam alatt. Aztán abban, hogy tíz éve járok ki az erdőbe majdnem minden nap és nem emlékszem ilyen télre, amikor ennyire zöld maradt volna az aljnövényzet.

Hogy ezután miben mélyedtem el, azt nem tudom és lehet, hogy éppen ez a lényeg. Nem volt semmi gondolatom. Csak mentem Ági után, ügyeltem, hogy tartsam a lépést és ne maradjak le. Összesen három nagy kört és három kicsit tettünk meg, ez 5 km, egyedül is ennyit mentem volna, viszont most Ági diktálta a tempót, ezért gyorsabb voltam, mint szoktam és láss csodát, közel sem fáradtam el annyira, mint máskor. 

Közben egyszerűen elmélyültem. Nem gondoltam semmire és ez annyira jó volt.

Ha egyedül lettem volna, például számoltam volna a lépéseimet. Az is egyfajta meditáció, mert olyankor csak arra figyelek, hogy el ne tévesszem, ezernél járok-e már vagy ezerkétszáznál. Most a számlálás is elmaradt és tényleg teljesen sikerült kiüríteni a fejemet. Még azt sem mondhatom, hogy elmélyedtem magamban. Nem, most magamban sem.  

Én, kérem szépen, tegnap a semmiben mélyedtem el és ráéreztem arra, hogy ez a semmi mennyire sokat ad. 

Nem vagyok az a típus, aki jól tűri az események spontán alakulását. Nem én vagyok az, akinek elég tíz perccel indulás előtt szólni, hogy készüljek, mert elmegyünk valahová. Tíz perccel? Tíz órával sem. Nekem egyszerűen több időre van szükségem ahhoz, hogy ráhangolódjak valami olyanra, aminek a részleteit nem látom, mert nem én gondolom át és nem én szervezem meg. Így aztán magam is meglepődtem, hogy gondolkodás nélkül igent mondtam, amikor február 6-án, hétfő reggel az ötletgazda felvetette, hogy elmehetnénk a 2X2 unokánkhoz, akik két különböző, de legalább ugyanazon az  autópályán megközelíthető városban élnek. Igaz, hogy maga az autópálya hetven kilométerre van tőlünk és délnél hamarabb nem tudunk elindulni, hideg is van és késő fogunk hazaérni, de az érvelés szerint a munkánktól most tudunk elszabadulni és hát különben is miért ne lehetne egyszer úgy elmenni valahová, hogy nem feszülök rá három nappal előtte. 

Na. Hát akkor most nem feszülök rá, lássuk, mi lesz ebből.

Kivártuk a delet és ebben a várakozásban bőven benne volt az is, hogy talán mégsem mehetünk majd, mert befut valami halaszthatatlan munka. Benne volt mindkét célhelyre a többszöri telefonálás, egyeztetés és mérlegelés is, aminek az lett az eredménye, hogy minden rendben, mindkét helyen várnak bennünket. Negyed egykor már a kocsiban ültünk és egy rövid kitérő után három órakor befutottunk a távolabbi városba. Másfél órát tudtunk eltölteni az egy hónapos és a kétéves babákkal, majd indultunk is a másik városba, ahová bő óra az út, de legalább már hazafelé irányba. Már beesteledett persze, mire odaértünk. A hatéves és a kilenc éves nagyok nagyon vártak bennünket. Velük is kb. másfél órát voltunk együtt és este 9 órakor már itthon is voltunk.

Ha a nyers adatokat nézzük, akkor kilenc órát voltunk távol, ebből hat óra az utazás volt, amit végig tudtunk beszélgetni (erre itthon sosincs ennyi idő, még a töredéke se nagyon), kétszer másfél óra pedig az unokáinkkal töltött idő. Hogy ilyen rövid boldogságért megérte - e átautózni az ország egynegyedét?

Micsoda kérdés? Természetesen. Zavart-e, hogy ad hoc volt az indulásunk? Nem, de legközelebb jó lenne előre  tervezni, mert most csaknem üres kézzel érkeztünk és azért na. A Mátrának csak messziről integethettem, nem volt idő városnézésre sem, egy kilátót is nézegetünk messziről már egy ideje, de ezekhez több idő kell. Amennyi időnk volt, azt most ölelésekkel és édes puszikkal töltöttük, és ezek mindenért kárpótoltak.

Aggasztő hír érkezett délelőtt anyukámról, de amikor kimentem hozzá és láttam, hogy ébren van, engem valami olyan mértékű melegség árasztott el, ami még most is tart, pedig már este van.  Boldog vagyok! Boldog! Felültettem, megetettem, megitattam, bekentem, ahol kellett, letöröltem, amit kellett és aztán csak simogattam a kezét. Elmondta, hogy én vagyok a világon a legszebb, a legokosabb és a legjobb kislány és hogy milyen boldog, mert neki ilyen édes kislánya született.

Hát mondd, ezen nem kell sírni? De, kell, mégpedig hálás örömkönnyekkel, mert maholnap hatvan éves leszek, az anyukám pedig a 89. évében van és még hallhatok tőle ilyen csodás szavakat. Annyi, de annyi szeretetet, csodálatot, imádatot rakott bele a hátizsákomba (a testvéremébe és a gyerekeimébe is), amennyi több életre is bőven elég lenne. Mégis, ő most egy kórházban fekszik, mert ... mert bevittem. Közel egy év napi 24 órás gondoskodása, ebből négy és fél hónap otthonápolása után...bevittem. Szépíthetem, hogy "elhelyeztem" egy megfelelő ápoló helyen, de én tudom, hogy ... bevittem. Nem bántam meg, egészségi szempontból és több más szempontból is jól tettem, nem is kell ezen magyarázkodnom, de mégis...

Anyukám ma is megmelegítette a szívemet. Én pedig boldog vagyok, hogy ma is megsimogathattam, hálás vagyok, hogy ma is  megszeretgethettem.

A futópályán a nulla fokban, vagy inkább minusz egyben ezek után olyan szuper távot teljesítettem, hogy őszintén meglepődtem a teherbírásomon. Régen sikerült ilyen jól az "edzésem". Ma este vár még rám egy telefonbeszélgetés a  csodás legidősebb unokámmal, majd egy jó kis torna és egy hétösszegző-héttervező ötletelés elalvás előtt. 

Olyan kevés kell a boldogsághoz és az a kevés is olyan sok tud lenni, hogy alig bírja el a lélek. Folyton túlcsordul.

Eső, havaseső, hóesés, szél, szélvihar. Ezek az én hívószavaim arra, hogy ideje van az örömnek, hiszen az örök  szerelmem, alias Tél tábornok végre-valahára megmutat magából valamit. Egy keveset csak, de annak is nagyon örülök.

Az okos ember képes más kárán tanulni, én viszont azok táborát erősítem, akik a magukén sem, ezért aztán a  tegnapi esős, havasesős, viharos napot megint a gyöngyvászon, tehát a be-és átázó cipőmben töltöttem, aminek következtében a futópályán nem tudtam annyi időt tölteni, amennyit szerettem volna, meg úgy egyáltalán, kint a szabadban sem. Pedig annyira szeretném végre kiélvezni ezeket a kivételes napokat, amikor itt van a tábornokom, mert tudom, mire észbe kapok, hipp-hopp, már tovább is áll. Most kell kihasználni az alkalmat.

Mit lehet hát tenni? Például jól felkészülni a randevúra. Ma nem az átázós cipőmben megyek ki a házból, hanem egy jó kis strapabíróban, ami viszont nem alkalmas hosszabb gyaloglásra. Ez most nem is baj, mert az erdőbe úgysem mennék, ilyenkor a fák között lenni kifejezetten veszélyes. Elég erős szélvihar van most, és bár engem sem az eső, sem a hó nem zavar, hiszen minden ilyesmit imádok, viszont a széltől  a fák között kifejezetten félek. Van Demis Roussosnak egy szép dala, Barátom a szél a címe. Ha néhány olvasónak nem mond semmit az énekes neve, az nem a véletlen műve, hiszen tudom, hogy ami harminc évnél régebben volt, azt manapság már úgy tekintjük, mintha meg sem történt volna, vagy ha mégis megtörtént, akkor az egyenesen az időszámítás előtt volt. Szerintem több korosztályombeli olvasóm van, mint fiatal, úgyhogy maradjunk Demis Roussosnál. De mindegy is, már elfelejtettem, mit is akartam ebből kihozni. A lényeg, hogy a szél nekem nem a barátom.

Mi is fog történni tehát ma? 

Az egyetlen házon kívüli feladatomat délutánra ütemezem és kocsi+gyaloglás kombinációban teszem meg az utat, közben randevúzni fogok a tábornokkal, és ebből még bármi lehet. Például a szerelem annyira elveszi az eszemet, hogy mégis kimegyek a futópályára és ott bármi megtörténhet, még akár a szerelmünk  is szárba  szökkenhet.  Azt azért majd elmesélem.   

(...)

Voltam az erdőben a férjemmel. Hatalmas szél volt, csak egy kis időt tudtunk ott lenni. Ő ki nem állhatja az ilyen időt, meg úgy egyáltalán a telet, szerinte az élet júniustól augusztus végéig az igazi, mégis ma ő volt az én (tél) tábornokom.                                       

Ügyintézések miatt jártam a városban ma. A kocsit letettem a két célhely között félúton és gyalog mentem tovább. Szürke, semmilyen kisvárosunk főtere nagyon szép, a parkunk különösen az. Elsétáltam a görögkeleti templom kertjébe is, ahol rengeteg bagoly él, illetve a fotón látható fán csak néhány, de egyikük igazi különlegesség. Ő egy albínó erdei fülesbagoly. Ma is a szemébe tudtam volna nézni, ha teleobjektíven keresztül néztem volna, mint a múltkor, de most nem voltak ott a természetfotósok, akiknek ilyen szerkezetük van. Ma csak én voltam ott egyedül, de a két, távolra nem túl jól látó szememmel így is rögtön megtaláltam a hírességünket, csak most nem néztünk farkasszemet, hogy egyik képzavaromat a másikba öltsem (mondaná Fábry).

Így múlik el a világ dicsősége. Szépséges albínó baglyunk, ha nem is a világhírig, de néhány órára, esetleg napra az országos hírig mindenképpen felrepítette kicsike szülőföldemet, de azóta eltelt két hét és mára már ki emlékszik rá? Én például igen, mert észben tartom és szinte naponta megnézem a róla készült fotókat és annyira örülök, hogy éppen bennünket választott és itt él. 

Itt él, ahonnan az elköltözésünket tervezgetjük. Nem most költözünk, hanem évek múlva és olyan helyre, ahol karnyújtásnyira lesznek tőlünk a hegyek. És ott lesznek az őzek, a szarvasok, a források, a patakok, a hegycsúcsok, a sziklák és a völgyek, de az albínó baglyunk nem lesz ott. 

Nyilván képletesen értem. 

A bokrok aljában kinyíltak a hóvirágok és virágzik a jezsámen. Hírnökök. Akit csak ismerek, mindenki örül az ilyen korai tavaszjeleknek.

Én nem. Korai még nemhogy kiáltani a tavaszt, de szerintem még suttogni sem illik. A február az még tél, kérem szépen, bár az igazi tél, úgy látszik, az idén is elmarad. Részemről biztos nem az érdeklődés hiányában, mert én eddig is nagyon-nagyon vártam és várom is még mindig a hideg, fagyos, ropogós időt. Úgyhogy nekem a február az ígéret hava marad és hadd reméljem, hogy lesz még hó. 

Tegnap nagy meglepetés ért: a férjem elhordta a teraszról és a járdáról a felújítás maradványait, így aztán semmi nem őrzi már nyomát a nagy felfordulásnak, csak a sok munkával megteremtett szépség, rend és tisztaság. Ahogy kint, úgy bent. Ahogy kívül megszületik "gyönyörű képességünk, a rend", valahogy belül is hozzáalakulunk. Nemcsak úgy, hogy igyekszünk (ha nem is mániákusan) megőrízni az otthonunk rendjét, hanem a nyugalmunkat, a békénket is óvjuk. Én például úgy, hogy megpróbálom elválasztani az aggodalmaskodásra okot adó és nem adó dolgokat egymástól, a fontosat a haszontalantól és egyáltalán: a lényegest a lényegtelentől. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de legalább már egyre gyakrabban meg tudom tenni. Jót tett nekem ez a felújítás, ami egyébként sokkal kisebb felfordulással járt, mint gondoltam.

Téliesen, befelé fordulva élünk, sőt, tegnap, az én ötletemre, árnyákolót vettünk a lakószobánk ablakára, hogy szűrje a korai napsütést. Örülünk az egészségünknek, a munkáinknak, a megélhetésünknek, és előre nézünk, tervezünk. Örülök annak, hogy most egy kicsit kisimult körülöttem az élet. Természetesen nincs olyan illúzióm, hogy ez így marad örökre, de most így van. Szabad még egy kicsit örülni neki? 

Sokat dolgozunk. A férjemről mindig tudtam, hogy a munkája által határozza meg magát, de magamról ezt eddig nem. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy de.

Nem lehet mindenre azt mondani, hogy "jóvanazúgy".

Nem nézőpont kérdése például, hogy tavasszal a kerttel és a kerítéssel valamit kezdeni kell. Most, hogy a fürdőszoba felújításával kész lettünk és egy padlótól-mennyezetig való teljes áttakarítás után ragyog az egész ház, a lelkiismeretem a terasz és a kert felé fordított. Fordíthatott volna ugyan a glettelt falszakaszok felé is, mert a kőműves mondta, hogy ő nem ér rá lefesteni, hívjunk az egész helyiséghez festőt, de úgy néztem rá, hogy megsajnált és legalább a glettelést megcsinálta, mi pedig megvettük a festéket, hogy majd akkor na, de a glett száradása után azt mondtuk, hogy "jóvanazúgy". Mint mindig, minden. 

"Jóvanazúgy."

A terasz és egy szakaszon a járda a kőművesek felvonulóterülete lett és az is maradt. Ők elmentek (egyébként pontos, megbízható emberek és kitűnő munkát végeztek), a sitt pedig itt maradt a megkezdett falazó-ragasztó és egyéb kimaradt anyagokkal. A sittnek találtunk helyet, már csak oda kellene hordani, a téglákat megtartjuk, már csak le kellene róluk vakarászni a maltert, az egyebeket pedig már csak el kellene vinni a testvéremhez, aki fel tud mindent használni. 

Kellene. Addig, amíg ezeket nem tesszük meg, nézzük inkább a kerítést.

Vagy inkább ne. Ne nézzük. 

Legyen a kert.

Nagyon szeretem a kertünket. Az én ötleteim és kettőnk várható teherbírása alapján alakítottunk ki mindent, tehát a legfontosabb szempont az volt, hogy ne a munka domináljon, ne nagyon kelljen csinálnunk vele semmit, csak élvezni a sok zöldet magunk körül. Az idén lesz huszonöt éves a pici csodazöld édenkertünk, és a tervünk sikerült: a bokrok metszésén, valamint az egyetlen, évelő virágokkal beültetett virágágyásunk évi kétszeri kigyomlálásán kívül semmi egyéb teendőt nem igényel, és még füvet nyírni sem lehet, mert a bokrok teljesen összeérnek. Tulajdonképpen egy dzsungel lett az egész, ahová mi sem férünk már be, csak két széket tudunk bepréselni egy kb. másfél négyzetméternyi szabad területre és kész.

Ez a kert nem használatra készült, hanem gyönyörködésre, és arra tökéletesen alkalmas. A teraszról rálátni az egészre és ahányszor lenézek a birodalmunkra, annyiszor veregetem vállon magam, hogy így alakítottuk ki és nem másként. A huszonöt év alatt ugyanis sem az időnk, sem a kedvünk, sem a teherbírásunk nem lett több, mint kezdetben volt, vagyis nem is való nekünk másmilyen (értsd: a minimálisnál több törődést igénylő) kert. Nem szeretjük csinálni és nem is nagyon bírjuk, ezt kimondtuk egy párszor, de én azt is kimondtam, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaha is elköltözzünk innen, mert lehetetlen, hogy ezt az édenkertet más élvezze, nem mi. 

Nos hát. Soha ne mondd, hogy soha.

Fontolgatjuk, hogy másik városba költözünk. Nem most még, mert amíg a munkánk ideköt, addig nem megyünk, utána viszont mennénk. Lehetőség is van rá, az első lépéseket meg is tettük, vagyis a fontolgatástól a tettek mezejére léptünk. Apró, óvatos lépéssel ugyan, de elindultunk egy új élet kialakítása felé. 

Addig is a kerttel és a kerítéssel kezdeni kell valamit. Tudjuk, mit. A kerítést rábízzuk egy szakemberre, a kerthez viszont mi magunk ragadunk metszőollót majd és ahogy az lenni szokott, öt perc ötletszerű, hirtelen felindulásból elkövetett impulzív metszegetés után abba is hagyjuk azzal, hogy "jóvanazúgy". 

Egyébként meg tényleg jól van.

Rohan az idő, de én most úgy megállítanám! Egy darabig olyan jó lenne, ha így maradna minden körülöttem, ilyen csendesen, nyugalmasan és téliesen. Egy darabig persze, nem örökre, hiszen tudom én, hogy az élet nem habostorta és egyszer fent, egyszer lent ésatöbbi.  Ezt hívják életnek, tudom én. De most egy kicsit maradhassak még fent, kicsit élvezhessem, hogy szép az élet. Kérem szépen, jó?

A héten visszamentem dolgozni és tudtam ugyan, hogy nagyon jó lesz, de képzeld, még annál is sokkal jobb! Jó a munkám, jó az időbeosztásom és olyan munkatársaim vannak, akiket szeretek és évek óta kötődöm hozzájuk. 

Ma végre havat is láttam. Délelőtt sütöttem-főztem, de amint elkezdett esni, már mentem is kifelé a kertbe és az arcomat felfelé tartottam, hadd simogassák a finom hópelyhek és hadd érje a csípős hideg szél. Ebéd után a futópályán aztán teljesen enyém volt a világ! Egyedül voltam a hóesésben, vagy tudod mit? Nevezzük inkább hóviharnak. Még leírni is gyönyörűség. Fürdettem a szélben-hóban az arcomat, kitártam a karjaimat, mintha az egész telet át akarnám ölelni, szóval megéltem és kiélveztem az egy órás hóesés minden percét, közben négy és fél kilométert teljesítettem mámoros boldogságban. De tényleg.

Amikor beültem a kocsiba és elindultam haza, elmúlt a mámor és valami furcsa szorongás kezdett szétáradni bennem és ez azóta sem múlt el. Tudom ugyanis, hogy egyszer fent, egyszer lent és az élet nem habostorta, és a nagy örömöt mindig, de tényleg mindig valami rossz követi. Hogy mi, azt természetesen nem tudhatom. Egyszerűen a jó után jön a rossz. Mindig.

"Olyan mindennapos érzésről van szó, amely konkrét, meghatározható külső ok nélkül is létrejön. Nem azonos tehát a félelemmel, melynek okát, tárgyát pontosan meg tudjuk jelölni. A  szorongás tárgy nélküli félelem, amit nyugtalanság, izgatottság, túlérzékenység és tehetetlenségérzés kísérhet." (http://nyugodtlelekkel.hu/)

Az a mai, ebéd utáni egy óra az erdőben, a hóesésben, a mámoros hóviharban és a boldogságban viszont az enyém volt és minden pillanata az is marad.