Az előző blogomban ( ha érdekel, itt találod: choix.cafeblog.hu) volt egy sorozatom, Hetijó címmel futott, ebben - értelemszerűen - az adott hét jó történéseit foglaltam össze.

Ebbe a blogba ezt a hagyományt eddig nem hoztam át, pedig lehet, hogy érdemes lenne, majd meggondolom még. Amilyen időket élek mostanában, akár Hetirossz rovatot is indíthatnék, de ne legyek már ennyire negatív. Mindenesetre ez a hetem tele volt kellemetlen, nehéz dolgokkal, nem is emlékszem, nevettem-e egyáltalán olyan igazi jóízűt, de hagyjuk is, ez ilyen volt, majd a jövő hét kevesebb kellemetlenséget hoz, vagy ha mégsem, hát remélem,  legalább könnyebben megbirkózom majd vele.

Apróság, de nem javított a kedvemen, hogy ma reggel hóvirágokat láttam a kertben. Tudom, tudom, mindenki a tavaszt várja, mindenkinek elege van a hidegből és a fénytelenségből, nem is várom, hogy bárki megértse, hogy nekem meg nincs elegem. Egyáltalán nincs. Sőt. Ha tehetném, az év csak négy hónapból állna, november elején kezdődne és február végéig tartana, aztán kezdődne elölről és egy szempillantás alatt újra november elseje lenne. Az én évköröm novemberből, decemberből, januárból és februárból állna. 

Annyira élvezem ilyenkor az időjárást és az erdőjárást, a gyaloglásaimat a hideg levegőben, a havat vagy a fagyott avart a talpam alatt és még a kertünk is a kedvemre való. Az ősszel össze nem gereblyézett avar jótékonyan eltakarja a gondozatlanság nyomait és amit nem látok, az nincs is. Nekem a tél nem a rosszkedvem tele, egyáltalán nem. Szeretem, hogy korán sötétedik és ilyenkor, január végén már aggódva nézem, hogy egyre tovább tart a nappali fény. Ma még napsütés is volt és nem mondom, hogy elhúzódtam előle, mert hát jól esett megfürdetni az arcomat, de azért na. 

Ráadásul ma észrevettem  a hóvirágokat és ... minden szempontból korai még. Nekik is, szegényeknek, mert erős fagyok lesznek még és nekem is korai szembesülni azzal, hogy az évkör a kívánságomra nem négy hónapból áll és az idén sem fog fog visszaugrani (vagy előre, nézőpont kérdése) novemberre.

Úgyhogy ideje van a skandináv krimik hideg és sötét világának. A svéd, dán és norvég filmek elvisznek oda, ahol mindig lenni szeretnék: a hideg, a hó és a majdnem örök tél birodalmába. A híd című tíz részes sorozat után következzen hát az Egy gyilkos ügy húsz része. Jöhet még néhány hegymászós és lavinás túlélő film, aztán ugorhat is az idő november elejére. 

A hóvirágot meg felejtsük el. Üzenem neki, hogy korai még.

Van, amikor hirtelen világossá válik minden. Egyszerűen tudod, mit kell tenned.  Hogy mit helyes tenned.

Tulajdonképpen érzed már egy ideje. Érzed, hogy le kellene lépned a jól ismert útról és rá kell lépned egy másikra. Az a másik út meg is mutatja magát, nem az ismeretlenbe kell hát lépned, csak valahogy nem tudod elszánni magad. Még húzod az időt, még becsapod magad, mondogatod, hogy nem jött el az ideje. Megnyugtatod magad, hogy miért is kellene egy kicsit még a járt úton maradni és maradsz is, de mégis valahogy rossz érzéssel csóválod meg a fejed. Mert nem biztos, hogy maradnod kell. De talán mégis.

És egyszer csak megtörténik. Megérzed.

Az történik, amit a képen látsz: a napfény megvilágít egy kis részt az erdő szélén, te pedig odakapod a tekinteted és a sejtelmes fényben hirtelen meglátod a majdnem egy méteres aranysárga fűszálakat, amelyek mellett nap, mint nap elsétálsz és eddig nem vetted őket észre. De most látod. Tisztán látod és csodálkozol, hogy eddig nem láttad.

És abban a pillanatban azt is látod, hogy mit kell tenned.  

Talán most éreztél meg valami nagyon fontosat az élet dolgairól. A te dolgaidról. A te egyetlen fontos dolgodról.  És amikor ezt megérzed, abban a pillanatban utol is ért a szíved  és hirtelen már vágyakozni is kezdesz arra a másik útra.

Már mennél. Már indulnál. Már nem tarthat vissza semmi. Tévedhetetlenül tudod és érzed, hogy igen, az a te utad.

És mindjárt rá is lépsz, elszántan és biztos léptekkel, de közben, ha tizennégy szemed lenne, annyival sírnál.

Így csak kettővel.

Vízkeresztkor megmártóznak néhányan a Tisza-tóban. Ennyi volt a hír, amitől az én fantáziám beindult és egészen odáig ragadtattam magam, hogy mi lenne, ha én is valahogy...de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Január 8-a már nem Vízkereszt ugyan, de legalább szombat, tehát a legelszántabbakon kívül nézőkre is lehet számítani. A szervező, a Tisza-tó szerelmese és ökoharcosa, Ljasuk Dimitry tavaly tizedmagával mártózott meg a tóban, az idén viszont remélte, hogy kicsit többen lesznek és igaza lett. Szombat, mínusz két fok, némi hóesés ígérete, kell jobb?

Minusz kettő fokban gyülekeztünk hát a tiszafüredi szabadstrandnál, két-háromszázan lehettünk. Ahogy körbenéztem, nem sok emberből néztem ki a megmártózási hajlandóságot, de gondolom a többiek sem belőlem. Ahogy  toporogtam a tó partján, zavarba ejtően egy elkényelmesedett bámészkodó benyomását kelthettem (Fábry után szabadon). De én csak mosolyogtam: nézzetek csak, gondoltam, nézzetek. Igen, bundacsizma, igen, a dzsekim alól kilátszik a pléd, amivel bebugyoláltam magam, és igen, két sapka is van a fejemen, sőt, egy plédet még a hátamra is terítettem a dzsekim fölé.

A sarkvidékhez öltözve biztató mosolyt küldtem a vetkőzők felé, egyiknek-másiknak integettem is, közben hallgattam a főszervező rendkívül viccesen előadott, de nagyon is komoly intelmeit. Elmondta, hogy a víz hőmérsékletét az imént mérte meg és itt a part közelében 12,5 fokos, de kicsit beljebb megvan az 20 fokos is. Ezt rajtam kívül biztos nem hitte el senki, én viszont még lelkesen bólogattam is hozzá. Aztán persze nekem is "leesett", hogy csak viccelt, hiszen jégréteg volt a tavon, amit vasvillával törtek meg, hogy a fürdőzők bele tudjanak menni a vízbe. A szervező mutatott egy szabadtéri tűzhelyet is a parton, ahol nagy lángokkal égett a tűzifa. Egy kicsit előmelegítjük a vizet, mondta, de ezt már én sem hittem el és én is csak nevettem.  

Megérkezett Sándor atya, aki térdig beleállt a jéghideg vízbe és megáldotta a Tisza folyót és a Tisza-tavat, majd 94, azaz kilencvennégy ember állt  a rajthoz és három turnusban besétáltak a vízbe. Amikor a derekukig ért már a víz, megálltak, kiintegettek a nézőknek, mi pedig, mivel a kibicnek semmi sem drága, nem csak visszaintegettünk nekik, hanem biztattuk is őket, hogy csak rajta, még, még. A fürdőzök vezényszóra háromszor egymás után vállig belemerültek a vízbe, majd kényelmesen kisétáltak és vagy a mobilszaunában melegedtek egy kicsit, vagy rögtön átöltöztek a parton, de néhány olyat embert is láttam, akik egy törölközőt lazán a hátukra vetve a parkolóig sétáltak, mondom, sétáltak, és csak a kocsijukban öltöztek át.

Lelkesen végignéztem az első és a második turnus fürdését és tudtam, nem sok időm marad, ha a bámészkodáson kívül én is részese akarok lenni a rituális megtisztulásnak. Még útközben kitaláltam ugyanis, hogy ennek valahogy a részese akarok lenni.

Útközben a kocsiban még úgy gondoltam, besétálok térdig a vízbe. Ahogy közeledtünk, ezt arra módosítottam,  hogy csak belelépek mezítláb persze, aztán a megérkezésünk utáni egy percben ezt is rögtön kizártam. Annyira fáztam ugyanis, hogy a sportcipőmet  azonnal a bundás csizmámra kellett cserélnem, és biztos, ami biztos, előtte még egy második réteg zoknit is húztam a lábamra, amitől a csizmát alig bírtam felhúzni. Kizárt, hogy én ebből kihámozzam magam a vízparton még akkor sem, ha természetesen közönség nélkül képzeltem a magánakciómat végrehajtani.

Na de a kezem.

Azt fogom könyékig a vízbe mártani, és ehhez a művelethez sem óhajtottam közönséget magam körül. Amint megtapsoltam és megéljeneztem a bátor harmadik megmártózós csoportot, egy kicsit félrehúzódtam és nem, nem könyékig, de végül a tenyeremmel bizony én is belenyúltam a Tisza-tóba. Csak a bal tenyeremmel, mert a jobbal kapaszkodnom-támaszkodnom kellett, hiszen a több réteg ruha, a vastag dzseki és a rám tekert pléd következtében a mozgásom a Bádogemberéhez hasonlított és félő volt, hogy ha nem támaszkodom meg biztonságosan, egyszerűen fejjel belebukok a tóba. 

Csak a közelemben álló néhány ember mosolygott meg, amikor a tenyeremet beletettem a vízbe és diadalittasan körülnéztem, mert bár ugye nem akartam közönséget, de azért mégis csak érdekelt, hogy hányan látják. Kb. öten látták, de számukra biztos maradandó lesz az élmény.

Olyan fél percig "voltam" a két fokos vízben és amikor kihúztam a kezem, úgy éreztem, elzsibbadt és fagyási sérüléseim lettek, amelyek most még nem látszódnak ugyan, de majd fognak, hacsak nem melegítem fel haladéktalanul. A kesztyű erre nem elég, de mégsem rohanhattam be a szaunába minden fürdőzőt félretolva, hogy engem engedjenek előre, mert lefagy a kezem. 

A tűz! 

A nyílt tűznél fogok átmelegedni, de akárhogy furakodtam, annyian voltak, hogy nem fértem oda. Így aztán a hátamról levettem a plédet és becsavartam vele a bal kezemet, de akkor már nevettem magamon. Beültem a kocsiba és akár hiszitek, akár nem, még legalább negyed órán keresztül éreztem, hogy melyik kezemmel nyúltam bele a két fokos vízbe.

De belenyúltam! 

Januárban, főleg annak első hetében csak próbálunk ráhangolódni az új évre. Nem tervezünk, nem kezdünk bele semmibe, nem építkezünk, nem gyarapítunk, semmi ilyesmit nem teszünk, mert semmi ilyesminek nincs itt még az ideje. Egyszerűen csak hangolódunk, csak hagyjuk magunkat "lenni". Egyébként is nehéz lenne aktivitásba lendülni annyi beigli és szaloncukor után, hogy a karácsonyi pihenés és pihegés egyéb összetevőiről ne is beszéljünk. 

Január első hetében én is csak a "lenni valahogy" mentén tudtam elképzelni magam és ez egyszerre jelentett pihenést és némi aktivitást, a kettő ugyanis nem zárja ki egymást. A pihenés, vagy nevezzük nevén: édes semmittevés vélt haszontalansága után jól esik megmozdulni és időnként tenni valamit, amit valamennyire hasznosnak ítélünk meg. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Szóba sem jöhet például az ünnep utáni nagytakarítás,  függönymosással együtt meg pláne nem, de ugyanúgy gondolni sem érdemes a mélyhűtő telefőzésére vagy háromféle sütemény megsütésére.

Egyféle sütemény megsütésére sem.

Ezek helyett elég néhány apróságot tenni önnön hasznosságunk érzéséhez. Például éppen elég, hogy nagyjából rend van a házban és viszonylag tiszta a kocsi belül, bár ez utóbbi félmondat leírásához igen nagy jóindulat kellett most nekem.

Apróság, de fontos és hasznos, hogy két szobanövényt is sikerült a héten a kihalás széléről visszagondoskodni és jelenleg is  mentőakciót folytatok a háromágú pálmánk kettő gyengélkedő ágáért is.

Hasznos aktivitás még az is, hogy január első hét napjából hat napon sikerült az erdei futópályára kimenni és teljesíteni a megszokott távot, igaz, vállalhatatlanul gyenge idővel, de a karácsonyi ünnepkör kulináris élvezetei után nem is várhattam többet magamtól. Őszintén szólva már a szándékot is dicséretesnek tartanám, de hogy ki is mentem és teljesítettem is, ez aztán tényleg az öndicséret netovábbja. És minden nap tanultam a franciát, de azt is csak minimálisan és  erőfeszítést nem igénylő módon.

Körülbelül ennyiben foglalnám össze január első hetének hasznos aktivitását.

A pihenés, különösen annak semmittevős fajtái egy kicsit könnyebben mentek. Először is újra megnéztem a skandináv krimik vonalát követve A tetovált lány trilógia első részét, ma este pedig "A lány, aki tűzzel játszik"  című ígéretes  film következik, amit szintén láttam már, ez a trilógia második része és kellően nyomasztó, sötét film ez is.

Tegnap este egyedül voltam itthon egy darabig és gondoltam, választok valami filmet csak úgy magamnak és hát mit választ az, aki fél a thrillerektől?

Egy ijesztgetős thrillert.

A titkok kulcsa a címe, ez is A tetovált lányhoz hasonlóan elég nyomasztó és beteg történet. Ha egyedül vagy otthon, azt ajánlom, nézd úgy, ahogy én: először is minden lámpát kapcsolj fel, legyen jó világos a szobában. Aztán a laptopon feltétlenül kis méretben nézd a filmet, így a képernyőn folyamatosan lesznek még felugró reklámok és egyéb ilyen-olyan szövegek, amelyek film közbeni nézegetése és olvasgatása megakadályozzák, hogy elmerülj a film beteg lelkű fekete világban.

Főleg olyankor érdemes a reklámot olvasni, amikor például a főszereplő lány az éjszaka közepén arra ébred, hogy gyanús hangok "jönnek" a padlásról és úgy érzi, ennek haladéktalanul utána kell járnia, vagyis fel kell mennie a padlásra.  Nem hívja a rendőrséget, nem fut ki a házból, nem ül be a kocsiba és nem hagyja ott az egész házat a titkok kulcsával együtt a csudába és majd visszamenne a rendőrökkel nappal.

Nem.

Megy a padlásra. Lépcsőfokról lépcsőfokra egyre nő a rettegés a lány szemében és erősödik a hátborzongató zene. Már tudni lehet, hogy iszonyú dolgok lehetnek a padláson, melyek mibenlétét én, mint néző, nem is kívánom látni, tehát most elkezdem olvasni a reklámot és csak fél szemmel pillantok a filmre.

Még mindig megy a lány felfelé. A zene már-már elviselhetetlen feszültséget jelez. Én pedig olvasom a következő reklámot.

 A lány felér a padlásra, ezt onnan tudom, hogy nyikorog az ajtó, ahogy lassan kinyitja. Tudom, hogy hamarosan sikoltozni fog. Ekkor kell a laptopon egy új ablakban megnyitni az emaileket vagy ránézni a messengerre és elég csak akkor rápillantani a filmre, ha a lány már jól kisikoltozta magát.

Ésígytovább. 

A film egyébként nem tetszett, a végét pedig nem is értettem meg és pihenéshez nem is ajánlom.

Viszont a pihenéshez tartozik, hogy mostanában alkonyat felé letelepszem a jó meleg radiátor mellé és csak nézek bele a félhomályba. Nincsenek gondolataim sem, vagy azok is félhomályosak és semmitmondóak, így aztán csak úgy ülök és vagyok, közben esetleg krémezem a kezem. Tanulom, hogy milyen csak úgy "lenni".

Azt kell mondjam, hogy pihentető. Igen-igen pihentető. Január első hetére éppen elég és pont jó.

Fülig Jimmy nem hisz a babonákban, mert Limában a főpap adott neki egy amulettet  ilyesmi ellen.

Nekem két amulettem van, amit magamnál hordok, csak én nem a limai főpaptól kaptam, hanem magam találtam magamnak, de attól még a varázserejükhöz nem férhet kétség. Egyébként meg én sem hiszek a babonákban. Nem babonaságból mondtam tehát szilveszterkor, hogy vigyázzunk, mivel töltjük a január első napját, hiszen amilyen az első nap, olyasmi lesz az egész év is. Erre Fülig Jimmy is biztosan bólintana, úgy is, mint a Na mi újság Wagner úr?  nevű hajó fedélzetmestere és úgy is, mint a St. Anionio de Vicenzo Y Galapagos főhercegség helyettes kormányzója, hiszen ugye ő nem babonás és nem hisz a badarságokban, mert aki minden hétfőn kelet felé egy barna kavicsra hármat köp, azt nem érheti megrontás.

Nagyon igyekeztem hát a napot  jól indítani és mert szilveszterkor elhatároztam, hogy minden nap tanulom a franciát és nincs kifogás, ma például már ébredéskor, olyan fél kilenc körül elmondtam magamnak (hangosan) franciául, hogyan fog telni a napunk, hogy mit fogok ma csinálni. Szép és nagyívű terveimet, ha nem is barokkos körmondatokban, de szerintem egész jól el tudtam mondani - én legalábbis jól megértettem magam -, és roppant lelkesen, Fülig Jimmyhez méltó széles mosollyal indítottam a napot. 

Nagyjából fél 10-ig minden a terv szerint haladt, aztán éltünk egy váratlan lehetőséggel és elmentünk itthonról.  Útba esett Szolnok alatt az Alcsi - Holt-Tisza és volt fél órám, hogy ismerkedjek a hellyel. Lementem a vízhez, majd a vízparton is tettem egy sétát és igen kedvemre való volt, amit láttam. Csend, nádas, csónakok, stégek. A vízparti sáv bokros, fás és bozótos, azon valahogy - mit valahogy? inkább Fülig kollégát meghazudtoló fürgeséggel - átvágtam magam és még a fent nevezett hajót is a vízre tudtam képzelni a teljes legénységével együtt és a cipőmre ragadt vendégmarasztaló sár sem zavart. 

Itthon folytattam a terveim szerint a dolgaimat és kimentem az erdőbe, ahol ma is teljesítettem a távomat.

Csend, nyugalom, békesség, jó teljesítmény. 

És még mindig van itthon beigli. Még diós is, pedig azt csak én eszem.

Nem babonából mondom, de kiegyeznék ilyen napokkal egész évben. Vagy elhajóznék Fülig Jimmyékkel.

A bejegyzésben Rejtő Jenő Piszkos Fred, a kapitány című regényére utaltam.

Biztos, hogy jobb is így. Jobb, hogy nem látjuk, de még csak nem is sejtjük a jövőt.

Tapasztalatom szerint ugyanis igen ritkán fordul elő, hogy ha valamit elképzelünk, az pont úgy, vagy majdnem úgy valósul meg, ahogy elképzeltük és még ritkább, hogy jobban, mint ahogy elképzeltük. Úgyhogy maradjunk reálisak, mert bár ábrándozni jó, de tudjuk, hogy az meg az élet megrontója.

És arra végképp nincs szükség egy ilyen év után.

Milyen év után? 

Egy vegyes év után.

Mint minden év, ez is vegyes volt, ilyen is volt, meg olyan is, és mondhatnám, hogy leginkább semmilyen, de nem mondom, mert ugyan nem hiszem, hogy a családi legendáriumba úgy fog bevonulni a 2021, mint a legsikeresebb, legjobb év, de azért panaszra sincs okom. Egészségesek vagyunk, jól vagyunk. Nem hiszem, hogy van ennél fontosabb.

Amiket ennek az évnek az elején is - mint szinte minden évkezdetkor - megvalósítani gondoltam, azok közül egy sem sikerült maradéktalanul, csak valamennyire. De legalább valamennyire igen és nem kell most az év zárásakor azt mondanom, hogy semmit nem sikerült megvalósítani és semennyire sem.

Meg egyébként sem kell szerintem végletekben gondolkodni. Én értékelni tudom, ha egyáltalán elindulok egy új úton, ha pedig el is jutok rajta valameddig, az már siker, mert gyakran magában az elindulásban is igen nagy munka van és azt is megtanultam már, hogy nem csak a célba érés számít. Számít, nagyon is számít egyáltalán az elindulás is.

Például.

Az idén volt néhány új út, amin elindultam. Az egyik, hogy elhatároztam, nem beszélek és nem válaszolok rögtön, ha kérdeznek, hanem várok, hátrébb lépek, meggondolom. Ezen az úton eljutottam valameddig, de messze még a cél.  A régi utakon továbbra is tántoríthatatlanul megyek tovább, például franciául tanulok, rendszeresen tornázom és mozgok, amennyit csak tudok, igaz, ezekben lassan elérem a képességeim határát. Nem sikerült egy elszakított barátságot újra összekötni és ez rajtam múlt. Nem sikerült elmenni a Magas-Tátrába, ez viszont a körülményeken múlt. És sorolhatnám, mi minden nem sikerült még, mint ahogy azokat is sorolhatnám, amelyek, ha nem is teljesen, de legalább valamennyire sikerültek. Amikor a 2021-et  gondolatban végigpörgetem, sorolom is magamban rendesen, némelyiket büszkén és vállveregetve, némelyiket meg fejcsóválva. 

Ma az erdőben a képen látható apokaliptikus hangulat fogadott, párás, nyirkos, félhomályos kuszaság. Egy ilyen környezetben hitelesen le lehetne forgatni a Sátán kutyáját, Alfred Hitchcock bármelyik hátborzongató történetét vagy akár egy jóféle skandináv noir filmet is. Ha ezt a mai erdei látványt a jövőre vonatkozó baljós előjelnek tekinteném, lehet, nem állnék messze a reálisan várhatótól. Született optimistaként, és mert ez az évszak ezzel az időjárással igencsak kedvemre való, viszont inkább azt mondom, hogy "bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem, a sors ezer rejtelem, ahogy lesz, úgy lesz, bárhogy lesz, úgy lesz."

És ebben benne van, hogy akár lehet a 2022 jobb is, mint az idei év. 

Engedjük hát szépen el a 2021-et, hadd menjen békével és fogadjuk a 2022-t bizakodva, és tudod mit? Csakazértis ábrándozzunk és képzeljük el, hogy az új év csudajó helye lesz az álmainknak! Tegyük fel hát a rózsaszín szemüveget!

Van jobb ötleted?

Különben meg: bárhogy lesz, úgy lesz.

Az idei adventi út semmivel sem volt könnyebb, mint a tavalyi. Sok szomorúság, családi megbetegedés, tervezhetetlenség és csalódás nehezítette az ünnepvárást, de végül minden elrendeződött, mindenki meggyógyult, a csalódás is kiheverődött és az ünnepet néhány biztosnak tűnő pont mentén valamennyire tervezni is lehetett. 

Hogy aztán az utolsó pillanatban szinte mindent újra lehessen tervezni.

Mert mégsem úgy és mégis így, de leginkább mert csak.

Az idén is három asztalnál ünnepeltünk. Az első asztalt itthon, kettesben, a magunk kedvére és örömére terítettük. A második asztal az anyukámnál, a harmadik pedig a Bükkben, egy pici, faluszéli házban várt bennünket megterítve. Ott, azon a néhány négyzetméteren együtt volt minden, ami számít. A régi idők karácsonyának emlékét idézte minden, de ezt a régit már az új generáció friss és vidám lendülete ölelte körül és együtt látni a komoly, okos felnőtté vált gyerekeinket az ő gyerekeikkel a karácsonyi asztal körül, ez valami el nem múló melegséget adott a szívünk tájékán. 

A Bükkben előző nap hó esett és ez a hó meg is maradt. Idilli volt az egész, képeslapra kívánkozó: kint havas volt minden, bent égett a kályhában a tűz. Kint hideg volt, minusz 7-8 fok, bent finom meleg. Ültünk a kályha körül és nekünk ez a nap ünnepebb volt az ünnepnél. 

Karácsony első napján ellátogattunk a jászberényi állatkertbe, hogy sétálhassunk a pingvinekkel és megnéztük, hogyan örülnek a karácsonyfára aggatott banánnak a fehérkezű gibbonok. Integettem a jegesedő Tisza-tónak, aztán Szolnoknál, Tiszafürednél és Kiskörénél a Tisza folyónak és Jászberényben a Zagyvának. Messziről ugyan, de kristálytisztán láttam a Mátrát és beletapostam egy picit a bükki hóba is.

Ott, a Bükkben, a karácsonyi asztalnál ülve én tényleg csak néztem, ahogy az est leszállt az ablak előtt, 
ezüstbe és fehérbe öltözött a föld és láttam, ahogyan álmainkat és bűneinket, jó és rossz tetteinket a hó takarja. És azt kívántam, hogy te is, aki a világ bármely részén élsz és most nem lehetsz itt,  te is  légy ma este egy kicsit boldogabb.

Persze az ünnep alatt azért hoztuk a kötelezőt is, három óránként ettünk, mint a kisbabák, megettünk minden ünnepit és nem ünnepit, szuszogtunk, pihentünk és pihegtünk, bekuckózva olvastunk és elnyúltunk egy film előtt. 

Kívánni sem lehetett volna igazibb ünnepet.

(A bejegyzésben a Piramis együttes Kívánj igazi ünnepet című dalára utaltam. Zene: Gallai, Köves, Révész, Závodi, Som. Szöveg: Horváth Attila, S. Nagy István.)

Vigyázz, mivel töltöd meg a mai napod, mert a holnapnak ez a nap lesz a tegnapja!  

"Ha a ma lesz a holnap tegnapja,

Tedd a bús emléket az ablakba!

Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra,

Tölts még egy kortyot a poharadba!"

(Demjén Ferenc)

Varga Katalin: Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.

Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vette elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.

Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kült az odúja elé. Itt a finom, forró mézízű eledel! – rikkantotta.

A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:

a róka,

a farkas,

a vadkan és a kit fia,

az őz, a borz és a nyúl.

A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál. Brumm, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

 (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)