Van, amikor hirtelen világossá válik minden. Egyszerűen tudod, mit kell tenned.  Hogy mit helyes tenned.

Tulajdonképpen érzed már egy ideje. Érzed, hogy le kellene lépned a jól ismert útról és rá kell lépned egy másikra. Az a másik út meg is mutatja magát, nem az ismeretlenbe kell hát lépned, csak valahogy nem tudod elszánni magad. Még húzod az időt, még becsapod magad, mondogatod, hogy nem jött el az ideje. Megnyugtatod magad, hogy miért is kellene egy kicsit még a járt úton maradni és maradsz is, de mégis valahogy rossz érzéssel csóválod meg a fejed. Mert nem biztos, hogy maradnod kell. De talán mégis.

És egyszer csak megtörténik. Megérzed.

Az történik, amit a képen látsz: a napfény megvilágít egy kis részt az erdő szélén, te pedig odakapod a tekinteted és a sejtelmes fényben hirtelen meglátod a majdnem egy méteres aranysárga fűszálakat, amelyek mellett nap, mint nap elsétálsz és eddig nem vetted őket észre. De most látod. Tisztán látod és csodálkozol, hogy eddig nem láttad.

És abban a pillanatban azt is látod, hogy mit kell tenned.  

Talán most éreztél meg valami nagyon fontosat az élet dolgairól. A te dolgaidról. A te egyetlen fontos dolgodról.  És amikor ezt megérzed, abban a pillanatban utol is ért a szíved  és hirtelen már vágyakozni is kezdesz arra a másik útra.

Már mennél. Már indulnál. Már nem tarthat vissza semmi. Tévedhetetlenül tudod és érzed, hogy igen, az a te utad.

És mindjárt rá is lépsz, elszántan és biztos léptekkel, de közben, ha tizennégy szemed lenne, annyival sírnál.

Így csak kettővel.