Mintha minden rendben lenne, úgy kezdtem el tervezni a tavaszi munkákat a pici kertünkben. Aztán hozzá is fogtam tenni-venni, először megkerestem a metszőollót és a gereblyét, majd rendezgettem a kertet először a tervemet követve, aztán ötletszerűen, itt is-ott is csináltam valamit. Néhány percig itt, néhány percig ott. Belekezdtem több dologba, de egyikkel sem bírtam, nem haladtam, fél óra múlva abba is hagytam, mert végül az a kevés kedvem is elment az egésztől. 

Mert semmi nincs rendben.

"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

Vörösmarty Mihály A merengőhöz című verse akkor jutott eszembe, amikor ma kint voltam az erdőben. Egy hete nem voltam, mert bár mehettem volna, hiszen időm lett volna rá, de valahogy mégsem. Változik az élet körülöttem, változnak a mindennapok is, szokom az új rendet, most így alakult.

Ma már reggel eldöntöttem, hogy délután kimegyek és így is lett. Ahogy befordultam a jól ismert útra, már mosolyogtam. A héten talán most először. Vagy legalábbis most először őszintén.

Amíg a négy kilométeremet róttam kitartóan, csak néztem a szürkésbarna, vagy inkább színtelen, kopasz erdőt, ami mintha felelet lenne a háborúra, a szorongásra és a félelemre. Félj csak, látod, ilyen színtelen lesz minden, mint ez a fakó erdő, mert mi más jöhetne, mint az Armageddon és az Apokalipszis lovasai. 

És akkor megláttam egy kis fát. Nem valami nemes növény, inkább valami vad hársfa-féle vagy nem is tudom, de azt tudom, hogy kiirthatatlan és örök túlélő. Harsogó zöld levelei - mintha felelet lenne a háborúra, a szorongásra és a félelemre -, messziről virítottak.

És akkor eszembe jutott az a pár sor Vörösmarty Mihálytól. 

Az "egész világ nem a mi birtokunk" -  ez az a mondat, ami engem ott, az erdőt járva elmozdított a holtpontról. Nem, tényleg nem birtokolhatunk mindent, rengeteg dologra nem lehet befolyásunk, és abba is bele kell nyugodnunk, hogy a dolgok  változnak, olykor bizony "kizökkent az idő; - ó kárhozat!" (és nem én születtem helyre tolni azt), de annyit igenis birtokolhatunk, "amennyit a szív felfoghat magába".

És attól kezdve egyfolytában csak mosolyogtam. Mert igen, birtoklom azt, ami a világból nekem jutott és felfogja a szívem a sok szépet és jót.  Sajátomnak mondhatok mindent, amit látok, hallok, tapintok, érzek. És ez nem kevés.

Kilenc éve járom, kocogom, futom az erdőt, kilenc éve ad vigaszt, törli le a könnyeimet és simogat. Ha csak ennyi lenne, amit a világból birtokolhatok, már ez is sokkal több, mit remélhettem. De nem csak az erdő van. Millió, millió dolog ér el a szívemig, millió szépség és jóság, és az mind az enyém. Ma, ott az erdőben úgy éreztem, hogy ennyi mellé már nem is fér be a bánat.

Amikor nincs biztonság, semmi nincs. Amikor nincs egészség, semmi nincs. Nagy igazságok ezek.

De valami élet-szerű élés mégis van. Van egészség a családban, nem tökéletes, de van. Rosszul alszunk, de mégis alszunk, mert van otthonunk, van ágynemű, van fűtés. Reggel felkel a Nap, felkelünk hát mi is. Van munka. Van mit enni. Kapaszkodunk, tartjuk egymást. Megvagyunk.

Csak biztonság nincs. És ha biztonság nincs, semmi nincs. Toporzékolnék, mint egy gyerek, hogy vissza akarom kapni a régi életemet, azt, ami innen, a bizonytalanságból, a nincs-ből nézve mára tündérmesének tűnik. De ilyen sincs.

A kapaszkodáson kívül mi van? Semmi. De amíg kapaszkodni tudunk, a nincs-et nevezzük van-nak.

A hullámvasúton most lefelé tartunk és nehéz elhinni, hogy megyünk majd még felfelé is. Pedig megyünk, mert a hullámvasút már csak ilyen. Szédítő zuhanás, majd lassú visszakapaszkodás. Kis lazítás fent, aztán kezdjük elölről. 

Amikor egy picit elmozdulnak a családi problémák a holtpontról egy jobb irány felé, a visszakapaszkodás araszolva ugyan, de elkezdődik és ilyenkor valahogy könnyebb hinni abban, hogy a világ is el fog mozdulni, felfelé. Fordítva nem így van. Ha jóra változnak is világ dolgai, de a családi bajokban nincs elmozdulás, akkor hosszan ott tud maradni a bánat az alsó platón. Ezért nagyon igaznak tartom, hogy az ember a saját háza táján, kicsiben tegyen meg mindent és kezdjen el araszolni előre, felfelé, hogy jobb legyen, mert ez a dolga. Aztán reménykedjen, hogy nagyban is jó lesz. 

Mindeközben lassan tavasz lesz.

Az év elején volt egy tervem. Negyedévekre, sőt, ahol lehetett, hónapokra megterveztem, mi és hogyan lesz, mit szeretnék, mit akarok. Tele voltam teendőkkel. Elmegyek nyugdíjba, előtte ezt és ezt, meg még ezt megcsinálom, utána folytatom azzal meg még azzal is. 

Konkrét tennivalókat vettem lajstromba.

Aztán január 4. hetében megbillent az egész. Áttervezés. Áttervezés, amikor minden fontosabb pont bizonytalan, és mégis meg kell találni azt a néhány biztos pontot, amit először kőbe vések, majd a kövek köré újra felépítek egy tervet, ami mentén gondolkodhatok az előttem álló tennivalókról.

Három hétig tartott ki az új terv, majd újra felborult minden. A kőbe vésett pontok kisatírozták magukat, egyetlen dátumon és annak néhány vonzatán kívül nincs most semmi, amibe kapaszkodhatnék. 

Ha innen nézem, azt mondom, hogy ez jó, mert mégis van valami, ami mentén elindulhatok.

Ha onnan nézem, azt mondom, hogy ne már, csak ennyi?

Igen, vannak a családban egészségi problémák. Vannak életkorból adódó nehézségek. Vannak szorosan vett magánéleti szomorúságok. Van, amivel meg tudok birkózni, bár nem hittem volna, és van, amivel nem tudok mit kezdeni és ezt sem hittem volna. 

Mindeközben lassan tényleg tavasz lesz és a szomszédban kitört a háború. Háború, szenvedés, halál. És én - a tegnapelőtt még olyan óriásinak látszó problémáimmal - mára egészen apróra, szinte láthatatlanra zsugorodtam. Lefeküdtem a földre, megadtam magam, hiába hallom, hogy kelj fel és járj. 

Csak legyen béke. Legyen béke és akkor felkelek és járok. 

Ha a családban, annak bármelyik pontján felüti fejét a baj, valahogy biztos lehetek benne, hogy az nem jár egyedül. Lehet rá számítani, hagy ha nem is kártyavárként dőlünk össze, de egymást eldöntő dominóként bizony  megdőlünk szinte valamennyien, de közben valahogy meg is támasztjuk egymást.  A lelki állóképesség arról (is) szól, hogy mennyitől dőlünk el, mennyire reccsenünk meg és fel tudunk-e állni, meg tudjuk-e igazítani a sorainkat és hogyan tudunk tovább menni.

A leggyengébb láncszem én vagyok. Ha felüti fejét a baj, én nem dominóként dőlök el, hanem egyenesen összeroskadok, lerogyok a földre, és úgy érzem, nem bírom a terhet vinni. Nem bírom, nem bírom, nem bírom.

És mégis bírni kell. És mégis vinni kell. A tehetetlenségtől való kétségbeesés megszüli a dühöt, ami végül felállít a földről, hiszen valamerre csak el kell indulni, a földön nem maradhatok. Van, akinek én jelentem az erőt, én, aki a földön fekszem. A családi összekapaszkodás, egy-egy jó szó, a segítő szándék és a segítő kéz végül megmozdít. 

Valahogy felállok, behúzom a függönyt és a világ kívül marad. Csak az van, ami belül van és a világ az összes nyűgével, a munkahely az összes problémájával, a kapcsolatok az összes sebükkel kint maradnak.  Ha néha meglibben az a függöny és felsejlik valami a kint-ből, az olyan távoli, olyan érdektelen. Olyan semmi. Nem is számít. Nincs is.

Nincs semmi más, csak a problémánk és mi. Fogjunk hozzá és valahogy mozdítsuk el a holtpontról. 

És csodák csodája, lassan el is mozdítjuk. Gyógyul, akinek az a dolga, visszatér az életbe, akinek az a dolga és erősíti a lelkét, akinek meg az a dolga.

Nekünk most itt bent van a helyünk, itt bent van a dolgunk. És legyen még egy darabig függöny mögött a világ. 

Megoldásra váró problémák, családi gondok, ezért van csend a blogon. Türelmet kérek, hamarosan folytatom.

El tudom képzelni, mit érezhetett Sisyphos, amikor rájött, hogy erőfeszítései hiábavalók. Keservesen érezhette magát.

Az én Mission Impossible - rendszerezni, felszámolni, kidobni - vállasom nem hiábavaló ugyan, mégis eléggé keservesen érzem most magam, mert egyszerűen elvesztem a (felesleges) tennivalók rengetegében. Lassan két hete már, hogy az öt könyvszekrényi könyvet ide-oda rendszerezem és pakolgatom, valahogy úgy, mint Sziszifusz. Időnként eljön egy pont, amikor azt mondom, hogy rendben van, kész van, így pont jó, aztán eltelik egy kis idő, mondjuk úgy fél óra és már újra nyomasztani kezd, hogy mégsem jó így és folytatni kell.

Nem értem magam, mert sosem voltam maximalista semmiben. Elég nagy hajlamom van a halogatásra és arra is, hogy ha végül valamit a határidő lejárta előtt két perccel valahogy megcsináltam, elégedetten rálegyintsek és azt mondjam, jól van az úgy. Pont elég jól van az úgy.

Ráadásul most én szabtam a határidőt magamnak, ráérősen, jó bőre hagyva a mozgásteremet: április 10-ig nemcsak a könyveket, hanem mindent rendbe akarok tenni. Mindent. Kint a kertben is és bent is, a legutolsó  eldugott fiók mélyén is. Április 10-ig még van idő, az még két hónap, de ha ilyen csigalassúsággal haladok, hát, nem  tudom. És a könyvek csak a jéghegy csúcsa. Azzal lehetne a legkönnyebb boldogulni. A többi rendszerezésre, szelektálásra váró holmi viszont ennél sokkal, de sokkal több és nehezebb feladat lesz. Éppen azért kezdtem a ruhákkal és a könyvekkel, mert azt hittem, azokkal könnyű lesz sikerélményt megélni és ez majd megadja a lendületet a többi holmihoz, a nehezebbekhez.

Nem értem, nem értem, nem értem, miért nem elég jó úgy, ahogy most kész van. Tíz napja vesződök a szabadidőmben a könyvekkel. Már szelektálva és nagyjából tematizálva vannak, és tényleg ennél is jobban kellene? Miért nem tudom rámondani, hogy nem kell jobban? 

Az öt könyvszekrény az pontosan 23 polc. Ez a 23 polcnyi könyv a rendszerezendő dolgoknak csak kb. fél százaléka és az idő telik.  Van olyan, hogy egy ilyen munka sose lesz kész? Igen, van. Szegény Sisyphos.

De én most azt akarom, hogy kész legyen. Szegény én.

1. Egy hét kényszerpihenő után vagyok, náthás voltam.

2. Ma vasárnap van,  óriási szélvihar miatt kinti programot nem lehetett szervezni, pedig lett volna ötletem.

Egyik állítás nem következik a másikból, de azért összefüggnek. A héten negatív teszttel itthon gyógyultam a náthából és hála az égnek, nem kellett feküdnöm sem. Amikor már elhittem, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor nem folyik az orrom egész álló nap és egész éjszaka, szóval amikor már kiláttam a fejemből és elhittem a szebb jövőt, nagy dolgok értek meg bennem. Egészen nagy dolgok. 

Rendszerezek, szelektálok és kidobok mindent, amire második felindulásból is nemet mondok. Az első, erős érzelmi felindulásból kidobásra ítélt kupacot átnézem majd még egyszer és aminek ezután is mennie kell, az megy is azonnal a kukába. Haladéktalanul. Az első nekifutást ugyanis mindig, évek óta minden egyes szelektálási kísérlet után lelkifurdalás követte eddig nálam, pont úgy, ahogy Fábry Sándornál. Ő a sufnijában tartózkodó mintegy 24 köbméternyi  "majd jó lesz még valamire"  típusú haszonanyagból lomtalanításkor kitalicskázik a szemetes konténerbe 3 köbméternyit és a jól végzett munka megelégedettségével álomra hajtja a fejét.

Csakhogy nem jön álom a szemére. Forgolódik, gyötrődik, mert eszébe ötlik, hogy például a 18 éves olajkályhának a kidobása lehet, hogy elhamarkodott volt. Felkel hát és a három köbméter lomból visszahord két és felet, majd úgy gondolja, most már tényleg helyre állt a világ rendje.

Itt meghallgathatjátok, ahogyan elmeséli (8:02-től): 

https://www.youtube.com/watch?v=KmBnv9kItLQ

Én tehát, úgy terveztem, eleve kétszer szelektálok, először felindulásból, majd higgadtan.

A ruhásszekrényekkel kezdtem, mint legkönnyebb falattal, és onnan semmit nem tudtam kidobni. Körülbelül négy nemzedékre elegendő ruhamennyiséggel vagyunk tele, a már nem velünk lakó felnőtt gyerekeink majdnem teljes ifjúsági ruhatárától kezdve a mieinkig, de hát most melyikre mondjam, hogy nem kell? Minden maradt.

Következtek a könyvek. Mind az öt nagy könyves szekrényt átnéztem és próbáltam valamilyen logika szerint rendet vágni. Három napig tartott és még mindig nem végeztem, de holnap már megyek dolgozni és egyenlőre megelégedtem annyival, hogy az elsőre kiszelektált kupacból, ma, második nekifutásra 12 db könyvet véglegesen kiszelektáltam. Mondhatnám, hogy ennyiért kár volt hozzáfogni  a nagy pakoláshoz, de nem, nem volt az. Kincseket találtam és szétválogattam végre nagyjából az állományt versekre, hazai és külföldi szerzők szépirodalmi műveire, ismeretterjesztőkre, nyelvkönyvekre, mese-és ifjúsági könyvekre és külön polcokat kaptak az én soha-ki-nem-dobandó kedvenc könyveim is.

Itt tartok, innen fogom folytatni. A mostani nagyjából való szétválogatást egy újabb átnézés és egy még pontosabb csoportosítás fogja követni.

A férjem szerint mindez teljesen felesleges, nem is ezzel kellett volna kezdeni, hanem a kamránkkal, amibe kb. hat éve bepakoltunk egy halom dolgot, ha nem is 24 köbmétert, de hármat biztosan és azóta nem nyúltunk hozzá.  Dobozok, kosarak, zsákok, tele mindenféle, a lakásfelújításkor kipakolt és a helyére még vissza nem került holmikkal. Mindet egyesével át kell nézni, kipakolni, szelektálni, kidobni és amit visszakerülésre ítélünk, annak a házban méltó helyet találni. Ha kész a kamra, jöhet nálunk is a kerti sufni a maga 24 köbméterével.

Egyenlőre Mission: impossible. De legalább elkezdtem valahol.

Mert az ember nem hiszi el, hogy valami kibogozhatatlanul kusza és hogy minden kibogozásra tett kísérlet eleve kudarcra van ítélve, vagyis teljesen reménytelen kísérletezni vele. Ilyenkor mondják azt, hogy hagyd a csudába, törődj bele és ne törődj vele, vagy a kedvencem: engedd el. Az ember ilyenkor mégis, teljesen feleslegesen belekezd ugyan a kísérletbe, de a vége úgyis az lesz, hogy hagyja a csudába, beletörődik vagy inkább nem is törődik vele, és el is engedné, ha tudná, hogy azt hogyan kell.

Én is időről időre előveszem a kibogozhatatlan dolgokat és olyankor egy picit mindig hiszem is, hogy majd éppen most fog sikerülni, éppen most fogom megtalálni a Nagy Magyarázatot, aztán persze mégsem. Résnyire megnyitom Pandora szelencéjét, megpillantok valamit, amit én süllyesztettem bele (vagy az illető dolog jótékonyan belesüllyesztette magát), megpróbálom kibogozni vagy legalább bogozni rajta valamicskét és a vége mindig ugyanaz: olyan erővel csukom vissza a szelence fedelét, mintha azzal örökre bezárhatnám. Ha nem csak belesnék a szelencébe, ha nem csak kukucskálnék, hanem lenne elég bátorságom kivenni és minden oldalról jól megforgatni Azt A Valamit, talán még sikerülhetne is a kísérlet. De vajon tényleg kell ez?

Ami félig van kész, az ma félig marad, engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak - énekelte a drága Balázs Fecó és én is így gondolom, de azért időnként mégis teszek egy próbát, mert mégis ki akarom bogozni, miért van az, ami van és rá akarok jönni, mi a megoldás, de mindig túl gyorsan visszakattan a szelence fedele. 

Egy hét kényszerpihenő után ma végre kimehettem az erdőbe és a ragyogó napsütésben megláttam ezt a kusza bokrot, illetve a bokrok kuszaságát. A természetben semmi nem véletlen. Ha ilyen kuszák az ágak, annak is van biztos valami értelme és ez akkor is így van és így is marad, ha az én eszem kevés ennek a felfogásához, megfejtéséhez, kibogozásához. Így hát engedem, hogy a dolgok nélkülem változzanak. Ha pedig nem változnak, úgy is jó.

A kusza bokor olyan, mint Pandora szelencéje. Jó rejtekhely lehet, jó búvóhelye lehet sok mindennek és nem is kell bolygatni. Mindenki a maga szelencéje kovácsa.