2021. január 3-án kimenni az erdei futópályára, az vajon miért volt más, mint  január 1-én vagy 2-án?

A futópályát hetek óta szürke pára lengi be, ami nekem egyáltalán nincs ellenemre, szeretem az ilyen időt. Ma, mire kiértem, előbújt a nap, bágyadt fénye hasonlított az én bágyadt fénytelenségemhez. Hasonlított a bágyadt és tulajdonképpen indokolatlan  rosszkedvemhez. 

Lassú gyaloglással kezdtem és régóta nem éreztem ilyet, mint most az első kör után: abbahagyom, haza megyek. Nem tudom, mi vitte a lábaimat előre mégis. Talán az, hogy mennyire kudarcnak érezném, ha nem teljesíteném, amit mára magam elé állítottam. Talán az, hogy ezért még rosszabb kedvem lenne. Talán az, hogy a futópályán még sosem adtam fel. Nekem ott sosem rossz a kedvem. Teszem a dolgom, kikapcsolok vagy nem kapcsolok ki, mindegy, mert mindenhogy jól érzem magam. A teljesítményem is lehet ilyen vagy  olyan, nem szegi kedvem a csigatempó sem.

A lényeg mindig az, hogy erőt veszek magamon, az éppen valamilyen kedvemen. Mire kiérek a pályára, már a kedvem is helyrebillen és nem kérdés, hogy újra teljesítek, majd elfáradok, de büszke vagyok és ezzel a büszkeséggel megyek haza.

Ma is erőt vettem magamon.

Ma, január 3-án is megcsináltam, amit kellett, természetesen nem adtam fel az első kör után. Lehetnék büszke is. 

Lehetnék.

Csakhogy nem vagyok, mint ahogy vidám sem vagyok, kedves sem vagyok és még ki tudja, mi minden nem vagyok ma. Mert ma elkezdtem félni. És tudod mitől? Ettől az új, bizonytalan 2021-től.

Pedig...és itt most sorolhatnám, miért nincs rá okom. Miért van inkább okom várni, hogy jöjjön a holnap és elmúljon ez a szomorú vasárnap. Miért nem a holnapi "csapjunk bele" kezdésre gondolok?

Nem tudom, de nem is kell nekem mindent tudni.

Ma ez van. Holnap meg majd nem ez lesz, hanem az.