A húsvéttal, mint keresztény ünneppel hamar elfogadásba kerültem, a keresztény tartalmakat megélem és megünneplem. A népszokások szerinti ünnepléssel viszont mindig problémám volt,  azokat sosem szerettem, nem vártam és ez a felnőtt életemben sem változott meg. Jöjjön a húsvét, persze, és az se baj, ha a nyuszi hozza, aztán múljon el gyorsan és lehetőleg locsolás nélkül. Hódolok egy kicsit a sonkának-tojásnak, aztán megszokásból benézek a bokrok alá, hátha hozott nekem valamit a nyuszi. De már két-három éve nem hoz.

Mert elfelejtjük, mert nem fontos és mert csak.

Mi húsvétkor mindig elmegyünk itthonról vagy a gyerekekhez és az unokákhoz, vagy csak úgy, valahová kimozdulni, kirándulni. Útra kelünk és elmegyünk magunk elől.

Ha itthon maradnánk, biztos megterítenék szépen a teraszon, az asztalt magam festette hímes tojásokkal díszíteném,  sonkatálat készítenék friss salátával, kalácsot szelnék és üde csokrot kötnék a kertünk tavaszi virágaiból. Aztán pántlikát kötnék  a hajamba és kis kosárkával a kezemben a kertbe indulnék, ahol izgatottan belesnék minden bokor alá és addig keresgélnék, míg megtalálnám az összes csokitojást, amit a nyuszi hozott nekem. Örömömben kibontanám pántlikás hajamat, hadd fújja a tavaszi szél és hagynám, hogy meglocsoljanak friss vízpermettel.

Meg tudnánk ezt így csinálni, de vajon kell-e? 

Nem tudom, mert komolyan fel sem vetődik sosem. Reggel eldöntjük, hogy elmegyünk valahová, egy dobozba összedobjuk a sonkát, a tojásokat és a kenyeret, csomagolunk egy kis süteményt hozzá és fél óra múlva már úton is vagyunk. Mire elindulunk, addig ki is találjuk, hogy merre menjünk. 

Az idén is elmentünk magunk elől. Húsvét vasárnapján a Körösök vidékét jártuk be, hétfőn pedig a Tisza-tóhoz indultunk, aztán Tiszacsegén megnéztük a Tiszát és az egész ünnepkört egy poroszlói fagyizással zártuk le, háttérben a szépséges Tisza-tavi naplementével.

Mi így ünnepeltünk. Szeretetben, békében, zöldben és napfényben néztük, ahogy a tavaszi szél vizet áraszt a Körösök vidékén és figyeltük, ahogy a holtágak néma csendjét csak a nád susogása törte meg. Az ártéri erdőben csak a madarak csicseregtek és a folyó felől egy-egy evezőcsapás hangja is hallatszott.

Abádszalókon nyusziságokat láttunk, az emberi fantázia és alkotókészség határtalanságát csodálhattuk a fűben rejtve, ágakból fonva, csónakba ültetve, virágkoszorút fonva vagy éppen nyuszikat faragva. A tavaszi szél itt a tojásfa színes tojásait és szalagjait fújta, na meg a vízpermetet, amivel hagytam magam meglocsolni.

A Tisza-tó majd' kicsordult, annyi víz volt benne. Abádszalókon ültünk a köveken, hallgattuk, ahogy a hullámok a parti kövekhez csapódtak, néztük, ahogy a szél habosra fodrozta őket és láttuk a távolban a Mátrát. A  napfény felé fordultam, jól le is égett az arcom, akkor még nem gondoltam, hogy másnap sűrű hóesésben fogom lehűteni.

Egy ártéri erdő szélén letelepedtünk, megettük az elemózsiánkat, majd Tiszacsegénél újra kimondtam, amit  tavaly, ugyanitt:  imádom a Tiszát, de itt (és csak itt) bizony félek tőle. Mert nagy, széles és gyors. Valahogy olyan "túl".

Mindenfelé gémeket, gólyákat, nyuszikat, fácánokat és őzeket láttunk. A természet berobbant, zöldül, virágzik, hirdeti az életet és mi ünnepeltük azt. Az ünneplésre az elmaradhatatlan poroszlói fagyival a kezünkben a Tisza-tavi naplemente tette fel a koronát. 

Mi így ünnepeltünk. Egy dolgot sajnálok csak, de azt jövőre megteszem. Indulás előtt elrejtem a bokrok alá a csokitojásokat és este, amikor hazaérünk, megkeressük őket. A Hold és a csillagok világítanak majd hozzá. Meg a hó.