Van néhány jól ismert, bejárt helyünk a Bükkben. Amikor felhívott a családi túravezetőnk és elmondta, legközelebb hová fogunk menni,  mondott arról a helyről néhány igazán kedvcsináló mondatot is, nekem pedig rögtön beugrott egy hely, ahol már jártunk. Amikor megmondta, hol fogunk találkozni és hol hagyjuk majd a kocsit, már biztos voltam benne, hogy tudom, merre fogunk túrázni.

És nyilvánvaló volt, hogy én nem tévedek. 

Télen, a lábszárközépig érő szűz hóban jártunk utoljára a Bükkben. Azóta egy kicsit elengedtük magunkat, vagyis az erőnlétünket illetően kihívásokkal küszködtünk, ahogy Fábry Sándor mondaná, de ez nem lehet akadály, ez nem tarthat bennünket itthon, hiszen kirándulni mindig hatalmas élmény. Akkor is, ha csak ketten megyünk és esetleg nem is megyünk messze, akkor pedig, ha lelkes túravezetőnkkel járjuk be az általa választott útvonalat, még abban is biztosak lehetünk, hogy kapunk egy kis extra adrenalint is. Ő ugyanis fiatal, igen jól terhelhető és bátran vállalja, hogy letér a járt útról (akár l'art pour l'art) és felfedezi a járatlant, amit aztán nekünk is meg szeretne mutatni.

Én mindig nagyon lelkes vagyok, alig várom, hogy hívjon és mehessünk együtt, mert minden együtt végig járt út nem csak a természethez, hanem egymáshoz is közelebb visz.

Általában felül szoktam becsülni az erőnlétem és amikor megtudom, hogy kb. hány kilométert fogunk gyalogolni, többnyire magabiztosan mosolygok csak. Aztán mindig, de mindig kiderül, hogy az út hosszabb és nehezebb, mint amire számítottam, a vártnál gyengébb teljesítményem pedig (életkorom ide vagy oda), nehezen magyarázható. 

De azért mindig megpróbálom megmagyarázni és nyilvánvaló, hogy az érveimmel nem tévedek.

Tehát most, amikor megtudtam, hová fogunk menni, a több hónapos kihagyás után mérhetetlen lelkesedéssel indultam el, de életem párjára valahogy ez nem ragadt át. Ő úgy szokott a kirándulásokhoz hozzáállni, hogy még itthon kijelenti: csak a minimumot hajlandó vállalni, különben is ötszáz méternél többet gyalog még vízszintesen sem, nemhogy hegynek felfelé, tehát hegyet biztos nem fog mászni.

Biztos nem és erről ne is beszéljünk többet.

Az otthonunktól a hegy lábáig két óra az út kocsival, azt a két órát én ilyenkor gyakorlatilag végigbeszélem és olyan agitációs propagandát "nyomok", aminek a vége csak az lehet, hogy mire a túra kiinduló pontjához érünk, már neki is igen nagy kedve van felmenni a hegyre. 

Így történt ez most is.

A megadott találkozási pontra tehát emlékeztem, tudtam, hogy jártunk már arra, szinte láttam magam előtt, pontosan hová kell mennünk. Azt, hogy onnan majd hová megyünk tovább, természetesen nem tudtam, de erősen reméltem, hogy nem kell sokat gyalogolni, ugyanis az agitációs propagandámat pont arra építettem, hogy a parkolótól szinte el lehet látni a célig (ami tulajdonképpen majdnem igaz is volt, csak éppen nem vízszintesen előre, hanem függőlegesen felfelé, de ezt akkor még nem tudtam, csak sejtettem, és én ugye, ritkán tévedek).

Már majdnem odaértünk a randevú helyszínére, amikor túravezetőnk sürgetően felhívott, hogy hol járunk már.  Kiderült, félreértettem vagy inkább félreképzeltem a helyet. Legalább öt kilométert tévedtem, én, aki ugye nem szoktam vagy csak ritkán.  A  "nem is arra, nem is oda, nem is úgy" stb. tisztázása után hamar megérkeztünk és akkor persze az is rögtön kiderült, hogy a parkolótól nem látszik a cél. 

Vagyis talán tévedtem?

Gyorsan összekaptuk magunkat és elindultunk egy olyan úton, amilyenen Székelyföldön biztos nem mennék egyetlen métert sem. Az utat sűrű bozótos bokrok és fák szegélyezték, ahonnan  bármikor előbukkanhatott volna valami nagy, támadó állat, és most nem a vaddisznóra gondolok, pedig attól is nagyon félek, hanem a medvére. Mióta tudom, hogy a Mátrában és a Bükkben is előfordulhat, azóta nem tudok nem erre gondolni.

Az út a parkolótól azonnal emelkedni kezdett. Folyamatos hegymenetben haladtunk és hamar rá kellett döbbennem, hogy az erőnlétem gyengébb, mint gondoltam. Hiába, kihagytam pár hónapot és felszedtem pár kilót az eleve nem kevés mellé, úgyhogy egyre sűrűbben álltam meg pihenni, kockáztatva, hogy lemaradok a többiektől, egyedül maradok, megtámad a vaddisznó vagy megesz a medve. Ilyen és ehhez hasonló vidám gondolatokkal sikeresen motiváltam magam az erőltetett menetre és bár miattam lelassult a tempó, ez szerintem nem volt baj, hiszen én mindig tudtam, hogy nem a cél a fontos, hanem maga az út. 

És ebben biztos nem tévedek.

Amikor felértünk a tetőre, a túránk új értelmet nyert. Nekem megszűnt minden. Csak én voltam, a sziklák és a panoráma.

Ez a hely ugyanis egy sziklakert. Egy sziklakert a hegy tetején, olyan, mintha a Teremtő jókedvében idedobott volna egy csomó követ, azok pedig életteret adtak a fűnek, a fának és az állatoknak. A sziklák idővel egymásra csúsztak, belepte őket a puha moha és a hasadékaikban virágok telepedtek meg.

Ezen a helyen meg lehetett érezni valamit az örökkévalóságból. Ez a sziklavilág öröktől fogva van és örök időkig lesz.

A panoráma pedig? Jobbra a Mátra felé, balra a Bükkre.

Ültem a sziklák között a puha mohán, néztem a hegyeket és éreztem a vad kakukkfű semmivel össze nem téveszthető illatát. Csodáltam a sziklák repedéseiben viruló virágokat és azt gondoltam, hogy ilyen lehet a mennyország. Egyik helyről a másikra ültem, aztán felálltam és néztem a távolba, letérdeltem a virágokhoz, próbáltam közelebb hajolni a napozó zöld gyíkhoz, ami olyan különleges zöld volt, amilyet eddig csak terráriumban láttam.

Ölembe vettem a majdnem ötéves útitársamat és meséltem neki erdei állatkákról, tündérekről és manókról, puszilgattam az okos kis fejecskéjét, simogattam a kincseket szorongató kis kezecskéjét és közben a hegyeket néztem.

 A hegyek, az illatok, az erdő hangja, a hangulat, minden, de minden édes volt és olyan érzés járt át, ami finom, meleg és puha. Hálás voltam.

A lassú felfelé haladás miatt kevés időnk maradt, nem maradhattunk sokáig fent. Visszafelé is ugyanazon az úton mentünk, amelyiken felfelé és most jó ütemben haladtunk. Nem sokkal a sziklakert után túravezetőnk azt mondta, hogy hamarosan letérünk az útról és felmegyünk egy másik helyre, ami még nagyobb, ahonnan még szebb és amitől még jobban. 

Nem hittem.

De amikor azon a másik helyen ültem, fent a sziklán, akkor már elhittem. Igen, még nagyobb, még szebb és még jobban. 

Ott fent, ég és föld között elsírtam magam és mert az egész világot nem tudtam magamhoz ölelni, a családomat öleltem meg. Hálásan, túlcsordult szeretettel.

Vannak az életben olyan pillanatok, amelyek örökre beleégnek az ember szívébe. Ott fent, a Bükk sziklakertjében ez egy olyan volt.

És ebben biztosan nem tévedek. 

(Az érdeklődőknek pontos leírásban megadom, merre találják ezt a helyet, addig őrzöm az inkognitóját. Nem kell, hogy a szó rosszabbik értelmében népszerű turistalátványosság legyen. Maradjon meg néhány arra járó kedves túrázó mennyországának.)