Azt, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatában megsebesült, nem vitatják. Azt viszont, hogy ott halt-e meg a csatamezőn, vagy orosz hadifogságba került, vagy sebesültként elvitték valahová, ezen ma is vitatkoznak. Azt mondják, amíg a halála körül tisztázatlan pontok vannak, addig a nyughelyében sem lehet biztos senki.

A csatába indulása előtti székelykeresztúri este történéseiben minden esetre elég nagy a konszenzus.

Petőfi 1849. július 20-án Tordára érkezett, ahol a református lelkész családjára bízta „szentségeit”, kisfiát és feleségét. Tordáról Marosvásárhelyre ment, onnan Gagy felől érkezett Székelykeresztúrra, Bem apó és serege után, tehát nem velük, hanem őket követve. 

Székelykeresztúr térparancsnoka az otthonában berendezett főhadiszálláson várta Bem Józsefet és a tiszti­kart. Petőfi megérkezésének hírére rögtön intézkedett, hogy őt is hívják meg ebédre.

A főhadiszálláson elköltött késői ebéd után Petőfi és Zeyk Domokos huszártisztel a Gyár­fás-kúria bérlőjéhez, Varga Zsigmondhoz ment, aki Petőfi közbenjárását kérte Bem­nél, hogy a honvédségnek eladott lovak árához juthasson. Esti fél hét tájban látták újból Petőfit Székelykeresztúron, ahol sétálgattak Bem apóval, majd vacsorára visszatért a Gyárfás-kúriába.

A jú­lius 30-i este igaz történetét ifj. Varga Zsigmond (ő a kúria bérlőjének a fia és negyvennyolcas honvéd volt) leveléből ismerjük. Az ötoldalas levelet a kutatók hitelesnek ismerik el.

„(...) 1849. jú­lius 30-án (...) édesapám rögtön felsietett a piac­ra (...), másokkal együtt beszélgetve megtalálta Petőfit, kit meg­hívott vacsorára, bivalytejes puliszkára. Ő a meghívást szívesen és örömmel fo­gadta el. Nyolc órakor már javában folyt a vacsora. Vacsora után, mely igen jó hangulatban folyt le, kimentek a kertbe s ott letelepedve a padokra igen vidám társalgás közt csakhamar énekre gyúj­tottak. Ilyen hangulatban maradt a ked­ves társaság 12 óráig. 12 órakor mindenki távozott szállására."

A Gyárfás-kúria kertjében ma is áll a körtefa - az eredeti oltványa -, amely alatt a szép, csillagos nyá­ri estén Petőfi-dalokat énekelt az asztaltársa­ság.

Az emléktáblán Kányádi Sándor sorait lehet olvasni:

„Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája.

Azt beszélik ő látta volt / Verset írni utoljára.”

Petőfi, miután éjféltájban búcsút vett vendéglátóitól, elindult a piactér felé, a muzsika­szó irányába felkeresni bajtársait, akikkel aztán cigányzene mellett együtt poharaztak. A szemtanúk mind úgy emlékeztek, hogy nagyon korán - még sötétben - vá­ratlanul dobokkal és kürtökkel riadót vertek. Petőfi a szállására, a Gyárfás-házba futott, ahol gyors reg­geli után társaival Székelykeresztúr nyugati végéhez szekereztek, a Segesvár felé vezető országút torkolatánál levő ugarföldhöz, ahol Bem felállíttatta csapatait és elindultak Segesvár felé... 

Ezeket mind tényként fogadja el az irodalom- és a történettudomány, de ami ezután történt, arról csak feltételezések vannak.

Székelyföldről hazaérkezve, én is lázas Petőfi-kutatásba fogtam. Az az igazság, hogy rendkívül tudománytalan módon csak azokat az információkat olvastam el, amelyek szerint Petőfit Székelykeresztúron temették el. Exhumálás, csontvizsgálat, fogászati vizsgálat, antropológusok, orvosok szakvéleménye...ezeket mind zárójelbe tettem. Tudománytalan kutatásom nem volt hiábavaló, én a magam igazságát az alábbiakkal alátámasztva bizonyítottnak  veszem: 

"A fehéregyházi ütközet után vak szolgája jelentette Lázár Márton székelykeresztúri vendéglősnek: két huszár és egy honvédtiszt érkezett az istállóba. A honvédtiszt, kiben Lázár Petőfit vélte felismerni, reggelre meghalt. Lázár szolgájával eltemette Petőfit az istálló mögé. A következő tavaszra azonban a forgalom megkívánta egy szekerek befogadására alkalmas szín építését, ennek következtében egy fenséges őszi napon – déli harangszó mellett – Róza lányával és többi gyermekével kiásta a csontokat, kis faládába helyezte, s a kert végében eltemette. „Ősi hun szokás szerint borostyánfák ágas-bogos töveivel tűzdelte körül a hantot.” Lázár arra kérte Gömöryt, hogy amíg él (ti. Lázár), senkinek el ne mondja Petőfi elhalálozásának „igaz” történetét."

Ezt maga Gömöry Ferenc postamester 1902. július 27-én közzétett elbeszélésében hozta nyilvánosságra,  Lázár Márton halála után.

Hogyan is lehetne tehát bizonyossággal kijelenteni, hogy Székelykeresztúron, a Timafalvi temetőben nem Petőfi Sándor nyugszik? Mert az antropológusok az exhumálás után azt mondták, hogy ott biztosan nem? 

Én meg azt mondom, hogy amikor felmásztam a temető legrégebbi részéhez, annak is a legtávolabbi és  legmagasabban fekvő  pontjára, oda, ahová már a madár se nagyon jár és megláttam a bozót között a régi sírkövet, rajta a felirattal, nekem nem volt arról egy szemernyi kétségem sem, hogy az Petőfi sírja. 

Az antropológusok azt állítják, hogy abban a sírban egy idős ember nyugszik.

Mások meg azt állítják, hogy látták Petőfit tündérkirályfivá változni, megint mások meg még mindig látják, ahogy  időnként röpköd Székelykeresztúr felett.

Én láttam Petőfi sírját. Aki nem hiszi, járjon utána.

Én nem, nem járok utána.

Én láttam.

 (Források: https://muvelodes.net/m/a-szekelykereszturi-petofi-kultusz

https://muvelodes.net/enciklopedia/a-petofi-kortefa-es-hasonlo-kincsek-mentese)