"Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merőn mutat már ősz fele."

(Reményik Sándor: Augusztus, nyárutó)

Augusztus 20-án megszeljük az új kenyeret és aztán én is  másképp nézek fel az égre, mint nyár elején. Akkor is, most is a Göncölszekeret nézem, de júniusban azzal a vággyal, hogy bárcsak dobbanthatnék egyet és ugorhatna a Göncöl az augusztus végi helyére, mert - és ezt már sokszor leírtam -, nekem nem kedvencem a nyár, azon szeretek gyorsan túl lenni és azt szeretném, hogy jöjjön az ősz a lehető leghamarabb. Augusztusban pedig azzal a reménnyel nézem, hogy ott van-e már a kocsibeálló felett, attól kicsit rézsút jobbra, fényesen és büszkén, ahogy kell.

Tegnap felnéztem az égre és megnyugodtam: a Göncöl az augusztus végi helyén van, pont ott, ahol ilyenkor lennie kell.

A nyár vége nekem mindig  finom, édes és érett, olyan...olyan beérett.

A június olyan, mint a kislányok, akik a tanév végén ledobják a sarokba az iskolatáskájukat és ujjongva, visongva belerohannak a nyárba. A június is így rohan bele a nyárba, benne van az ígéret, a  tervek és a világmegváltás lendülete.  Júniusban indul a nyár, hajrá, lendüljünk bele mi is, hiszen tervek vannak, méghozzá milyenek!  Szétfeszítjük a határainkat, ezt is megtesszük, meg azt is, ide is elmegyünk, meg oda is,  amoda meg pláne, és úgy egyáltalán: élünk bele a világba. Mert a világ a miénk.

A július a fiatalasszonyoké, a lángoló szerelem mellett már kopogtat a lecsillapodottság és a mérlegelés is. Egy kicsit már kopik a lendület, de még tart a nyár, húzzunk hát bele, mert el fog múlni egy pillanat alatt. Ha mindent már nem is, de legalább azt tegyük bele, de azt mindenképp, ami nélkül nem múlhat el a nyár.

Aztán augusztus végére valahogy beérünk. Megérünk. Már tudjuk, hogy ez a nyár is elment úgy, hogy ezt se tettük bele, meg azt sem, és hogy oda sem sikerült elmennünk, amoda meg pláne nem, de valahogy mégsem vagyunk csalódottak, és tudod miért? Mert hálásak tudunk lenni annyiért, amennyi belefért. 

Nagyon hálásak.

És most majd, augusztus vége felé közeledve, a nyárutón, lecsillapodva, az érett asszonyok tapasztalatával, kicsit megszusszanva, kicsit elfáradva, mégis a nyártól ragyogva, napfénnyel feltöltve fordítjuk az egyre bágyadtabb fény felé az arcunkat. Már nem kánikulát akarunk, nem perzselő forróságot, hanem gyümölcsérlelő langyos meleget. Már nem lebarnulni akarunk, hanem csak minél tovább megőrízni a nyári színünket. 

Meg akarjuk őrízni a nyár édes ízét.

Az összes fagyi ízét, amit megettünk. A levendulák illatát a frissen kaszált nyári rét bódító illatával együtt. A forró, kánikulai napot követő, enyhet nem adó nyári éjszakákban az álmatlan, de mégis megelégedetten mosolygó forgolódást. Megőrízni az állunkon lecsurgó dinnye és őszibarack ragacsát, a főtt kukorica aranyló sárgáját és a strand legfinomabb lángosának fokhagymás-sós ízét. Megőrízni a csillagos nyári égboltot, az országút mellett álló őzike riadt tekintetét és az autópályán suhanó autók felvillanó reflektorait egy hosszú éjszakai utazás emlékével együtt. 

Még kimegyünk a strandra és eszünk lángost. Még csorog az állunkon a dinnyelé. Még aranysárgán ragyog a főtt kukorica.

De a Göncölszekér a helyén van és ez pont jól van így.