Az idei nyáron a gasztronómiai élményekkel megrakott tányérunk mellé nem csak kirándulások, könnyűzenei  koncertek és szabadtéri színházi előadások kerültek, hanem valami más is. Valami számomra különleges kincs, két olyan színpadi produkció, két olyan kulturális esemény, ami majdnem "házhoz jött" és ahol  mindkétszer sokkal többet kaptam, mint amennyit reméltem.

Az egyikért egészen a szomszéd város kis közösségi házának apró hátsó kertjéig kellett menni. A pici kertben egy pici színpadot állítottak fel, elé néhány széket helyeztek és hát hányan is lehettünk, harmincan? Igen, kb. harmincan vártuk, hogy a két, általam nem ismert előadóművész elhozza oda, a kisvárosi  hátsó udvarba Cseh Tamás dalait.

Cseh Tamás és Bereményi Géza dalait Hegyi Norbert és Joós Tamás hozta el kiváló előadásban augusztus 18-án Kisújszállásra, ahol egy estét tölthettem Antoine-nal, Désirével, Irénnel, Horváth Annával és a Fehér babákkal, ott, a kisvárosi hátsó udvarban. Harminc, hozzám hasonló korú ember várta, hogy dúdolja, énekelje egyre párásabb szemmel,  hogy "tíz év múlva ne ez a dal legyen". Mert emlékeztünk, hogy ott, a mosókonyhában sok évvel ezelőtt mi is jól kitaláltuk azt, hogy majd mi lesz és hogy mi majd máshogy és másképp, mindegy, hogy hogyan, csak ne úgy és hogy a dal ne ez legyen. 

"Magamat láttam tíz év múlva itt,
Hallottam ezt, a mostani dal hangjait.
És attól féltem, nehogy majd ez legyen,
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen."

Azóta mindannyiunk életében eltelt néhányszor tíz év és már tudjuk, hogy a dal mégis majdnem ugyanaz lett és tulajdonképpen így van ez jól.

Amikor pedig Hegyi Norbert és Joós Tamás gitárjából és énekhangjával megszólalt a Fehér babák, a hangok is elcsuklottak. A Fehér babákat sok évvel ezelőtt szintén Kisújszálláson hallottam először egy Republic koncerten, ahol Cipő énekelte és akkor már Cseh Tamás nem élt. Szívembe talált akkor az a dal és én megbabonázva hallgattam, nagyon megérintett, még sírtam is, aztán a koncert végén megkérdeztem a férjemtől, hogy mi volt az a dal, az a babás, az a valamilyen babákról szóló. Cseh Tamás dala, a Fehér babák, mondta és azóta nekem az lett az egyik legszentebb, legmegbecsültebb dalom, amit szinte himnuszként tisztelek.

Tudtam, hogy egy Cseh Tamás dalaiból összeállított est nem múlhat el anélkül, hogy ezt elénekeljék, hogy ezt együtt elénekeljük, vártam is nagyon, de én ezt a dalt most nem tudtam énekelni, még dúdolni sem.  Két méterre az előadóktól az első sorban csak ültem megrendülten és a szememből folytak a könnyek.

"Valami történt,
valami, lányok;
rajtatok látom,
rajtam látjátok;
elveszett végképp,
vagy ti bújtatjátok.
Ti, fehér babáim,
fehér babáim,
fehér babák."

Igen, valami történt, mindenkivel történt valami, mindenki elvesztett valakit és mindenki bújtat valamit, amitől néhányszor tíz év után a dal mégiscsak ugyanaz lett. De tudod mit? Azt kívánom, hogy tíz év múlva csak ez a dal legyen. 

Tíz év múlva csak ezek a dalok legyenek.

Mert ezek a dalok elegek egy életre. 

A másik kincsért a szomszéd faluba kellett átmenni, ott valamivel nagyobb volt a színpad, mi, nézők is többen voltunk, lehettünk vagy százötvenen és Berecz Andrást vártuk, akiről én annyit tudtam csak, hogy mesemondó. 

És ezért mélységesen szégyellhetem magam. Leéltem eddig 58 évet, számtalanszor találkozhattam volna vele, többször fellépett a környékünkön is, de sosem néztem utána, hogy ki ő és hogy mit képvisel.

Engem Berecz András ezen a kis falusi színpadon egyszerűen elvarázsolt. Egy pillanat alatt elrepített Székelyföldre, ahol együtt döcöghettem Öcsi bácsival a szekéren "a kaszálóról bé a faluba" valahol Csíkban és hallgathattam Hazug Pista bácsit Gyergyóban, megtudhattam, milyen a székely pofon és hogy a medve nem játék. Minden szó, ami Berecz András száján kigurult, így mondta ő, "kigurult", egy-egy csillogó székelyföldi gyöngy volt. Ezekért a gyöngyökért ment el Moldvába, Székelyföldre, Kárpátaljára és kereste fel az őrzőket, azokat, akik még értik, beszélik és őrzik az ősi szót. Őrzik a gyöngyöt. A gyöngyöt, ami nekünk gyöngy, nekik meg az életük. Berecz András leült közéjük, meghallgatta őket és elhozta nekünk, megtoldotta, ahol kellett, elvett belőle, ahol kellett és  láncot fűzött belőle.

Az előadás óta hordom ezt a láncot. Az ő meséire főzök, az ő meséin pihenek és azóta minden este őt hallgatom, miközben tornázom. Elolvastam az életét, vele készült interjúkat hallgatok és közben figyelem, hol lép majd fel újra. Mert ott a helyem.

Volt még a napokban egy kincs, ez volt a nyári kincsek ráadása. Egy 91 éves lelkész bácsi, egy teológus doktor könyvbemutatóján jártam. Jövő héten lép be a kilencvenkettedik évébe. Tiszta a beszéde, világosak a gondolatai és gyönyörűek a versei. Megvettem a könyvét és az édesanyámnak dedikáltattam, aki még "csak" 87 esztendős, de ő is verseket ír és az ő verseit is egy könyv őrzi. 

"...Katalin népköltőnek ajánlom szeretettel" - így dedikálta saját könyvét Dr. Ötvös László az én édesanyámnak és jó egészséget, hosszú életet és még sok-sok verset kívánt neki.

Nagy emberek, tudós, bölcs, okos és jó szándékú, tiszta emberek között lenni jó, nagyon jó. Az ember az ő közelükben nem a saját kicsiségét éli meg, nem  a "lehettem volna" elszalasztott lehetőségein kesereg, hanem örül, hogy kaphat az ő tudásukból egy-egy morzsát, egy-egy gyöngyöt, amit hazavihet és ha legalább annyit megtesz, hogy megőrzi, esetleg még tovább is adja, akkor, azt hiszem, megtett mindent, amit csak tehetett. 

(A képen látható virágcsokrot versíró drága kezével az anyukám szedte nekem.)