Azt, hogy egy sétapálcának megfelelő kis valamivel bejárható a mátrafüredi Kalló-völgy, csak egy magamfajta alföldi síksághoz szokott szemű, lábú és gondolkodású ember hihette komolyan. Úgy emlékeztem ugyanis, hogy a Máriácska felé vezető út széles, jól járható és gyakorlatilag szintemelkedés nélküli, vagyis elég csak fogni egy sétapálcát és vidáman végigsétálni az alig másfél kilométeres úton. 

Mindegyik pontban tévedtem, plussz ugye a sétapálca, mert abban is.

Kezdjük ott, hogy ezt a kirándulást csak én akartam, én viszont nagyon. Október első vasárnapján a Jászság északi részén volt dolgunk. Alig hagytuk el a Tisza-tavat, megláttam a Mátrát a távolban és rögtön elkezdtem pókasszony módjára hálót szőni. Megszőttem az első szálat és rossz, de eredményes  szokásomhoz híven igen messziről indítottam a témát.

- Mire végzünk a munkával, még biztos jó idő lesz.

- Igen. - A válasz rövid volt és azonnal meghallottam benne az ismerős hangsúlyt, azt a furcsa, gyanakvó hangsúlyt, hogy sződd csak, sződd azt a hálót, tudom én, hogy mit akarsz...

(...) Pár perc múlva kész lettem a második szállal:

- Olyan jó, hogy idelátszik a Mátra! Szerintem 40 km-nél nincs is messzebb innen.

- Van az hetven is. 

(...) Eltelt újabb pár perc, addig megszőttem a harmadik szálat.

- Az autópályán is mehetnénk hazafelé, ugye?

- Hát, ha meg akarod kerülni a fél országot, akkor igen. Hogy lehet ilyet kérdezni? 

- Csak arra gondoltam, hogy ha már erre járunk...

- Tudom, mire gondoltál.

Csend. Darabidő múltán újra én:

- Csak Mátrafüredig, jó? Elsétálnánk a Máriácskáig, az út széles, jól járható és gyakorlatilag nincs is szintemelkedés. El tudod képzelni, milyen gyönyörű lehet most, október elején, ilyen szép napsütésben? Színes falevelek, a Bene-patak csörgedezése...

- Mennyit kell mászni?

- Ó, semennyit. Az egész csak egy kis laza, könnyű séta. Másfél kilométer. 

A Jászságtól Mátrafüredig tartó utat ezek után végig lelkendeztem. Hogy milyen jó lesz, milyen szép lesz, sőt, már itt ez az út is Gyöngyösig, ez is mennyire szép, ezek a fák, ez a szántóföld, ott meg két őzike, hát nem gyönyörű minden? Már látom a Kékest, ez meg itt a kisvasút, egyszer ezt is kipróbálhatnánk, az meg ott a Kozmáry-kilátó teteje, emlékszel, milyen szép volt a kilátás onnan is?

Ésatöbbi.

Mátrafüreden alig találtunk parkolóhelyet, úgy tűnt, mintha a fél ország a Mátrába jött volna ezen a szép októberi vasárnapon. A Kalló-völgyben - úgy emlékeztem -, a kék háromszög jelzésen kell elindulni. Nem jártam még sosem a Máriácskánál, de a kék háromszög jelzésben valahogy biztos voltam. Az aranyásók bizonyosságával mentem előre. Tényleg szép, mit szép, gyönyörű volt a völgy, színes volt az avar, csörgedezett a Bene-patak, a fák az égig értek, a  levegő tiszta volt, a nap sütött és minden, majdnem minden olyan volt, amilyennek elképzeltem.

Csak az út nem.

Egy darabig kellemes volt az is. Fogjuk rá, hogy szintemelkedés nélküli, de azért semmi esetre sem sétapálcás és hamar rájöttem, hogy elkelt volna a túrabot. Lassan, ráérősen bandukoltunk, fotózgattunk. Én lelkendeztem, mert imádom a Mátrát, túratársam csendben volt, mert ő meg nem.

Néhány száz méter után a jelzés egy meredeken felfutó keskeny, köves ösvény felé mutatott. Egy túrabotos idősebb pártól megkérdeztem, hogy erre kell sétálni a Máriácskához? Úgy néztek rám, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Gondolom, a Máriácska és a sétálni szavakat együtt, ebben a kontextusban nem tudták értelmezni. Lehet, hogy erre, mondta végül egyikük bizonytalanul, majd elgondolkodva hozzátette, hogy nem biztos, mert elég régen jártak ott, hát, nem is tudják, inkább talán mégsem erre...

Arra viszont jól emlékeztek, hogy messze van és nem sétaút. 

Nem?

Túratársam rögtön megállt. 

Én természetesen folytatni akartam az utat. Ő egy métert sem megy tovább, mondta határozottan, én pedig, mint  kétségbeesésemben annyiszor, tizenkilencre lapot húztam. Akkor fogom a sétapálcámat és megyek tovább egyedül. 

El is indultam a köves ösvényen felfelé és lépésenként megálltam, visszanéztem, hogy jön-e mégis utánam. Éreztem ugyanis, hogy minden egyes tőle távolodó lépésemmel egyre fogy az elszántságom és tudtam, hogy  csak addig fogok kitartani, amíg őt látom. Újra visszanéztem, ott állt, ahol volt, már rá is gyújtott és akkor már biztos voltam benne, hogy nem fog utánam jönni.

Egy hegyi ösvény, azon túl, hogy meredek, nem egyenes, hanem kanyargós, tehát az első kanyart elérve azonnal és gondolkodás nélkül visszafordultam. Kőről kőre lépkedve visszamásztam, közöltem, hogy valószínűleg (!) rosszul emlékeztem és nem ezen a jelzésen kellett volna elindulni és tulajdonképpen most már mehetünk is.

Mármint haza.

Happy end nincs?

De van!

Vagyis lehet, hogy lesz. Lesz még októberben szép, napos idő is, hamarosan névnapom is lesz és nekem nagyon nagy kedvem van visszamenni Mátrafüredre.

Itthon jól utána olvastam a túraútnak. Most már tudom, melyik jelzésen kell menni a Máriácskához. Tudom, hogy sétapálcával nem indulunk el, minimum egy túrabot kell, de inkább kettő.

És főleg tudom azt, hogy pókasszony hálója helyett egy rendes túratervet kell szőni és a névnapomra ezt az utat kell kérni ajándékba.

És tudom, hogy meg is kapom.

- 

-