Mindeközben lassan tavasz lesz.

Az év elején volt egy tervem. Negyedévekre, sőt, ahol lehetett, hónapokra megterveztem, mi és hogyan lesz, mit szeretnék, mit akarok. Tele voltam teendőkkel. Elmegyek nyugdíjba, előtte ezt és ezt, meg még ezt megcsinálom, utána folytatom azzal meg még azzal is. 

Konkrét tennivalókat vettem lajstromba.

Aztán január 4. hetében megbillent az egész. Áttervezés. Áttervezés, amikor minden fontosabb pont bizonytalan, és mégis meg kell találni azt a néhány biztos pontot, amit először kőbe vések, majd a kövek köré újra felépítek egy tervet, ami mentén gondolkodhatok az előttem álló tennivalókról.

Három hétig tartott ki az új terv, majd újra felborult minden. A kőbe vésett pontok kisatírozták magukat, egyetlen dátumon és annak néhány vonzatán kívül nincs most semmi, amibe kapaszkodhatnék. 

Ha innen nézem, azt mondom, hogy ez jó, mert mégis van valami, ami mentén elindulhatok.

Ha onnan nézem, azt mondom, hogy ne már, csak ennyi?

Igen, vannak a családban egészségi problémák. Vannak életkorból adódó nehézségek. Vannak szorosan vett magánéleti szomorúságok. Van, amivel meg tudok birkózni, bár nem hittem volna, és van, amivel nem tudok mit kezdeni és ezt sem hittem volna. 

Mindeközben lassan tényleg tavasz lesz és a szomszédban kitört a háború. Háború, szenvedés, halál. És én - a tegnapelőtt még olyan óriásinak látszó problémáimmal - mára egészen apróra, szinte láthatatlanra zsugorodtam. Lefeküdtem a földre, megadtam magam, hiába hallom, hogy kelj fel és járj. 

Csak legyen béke. Legyen béke és akkor felkelek és járok.