Rohan az idő, de én most úgy megállítanám! Egy darabig olyan jó lenne, ha így maradna minden körülöttem, ilyen csendesen, nyugalmasan és téliesen. Egy darabig persze, nem örökre, hiszen tudom én, hogy az élet nem habostorta és egyszer fent, egyszer lent ésatöbbi. Ezt hívják életnek, tudom én. De most egy kicsit maradhassak még fent, kicsit élvezhessem, hogy szép az élet. Kérem szépen, jó?
A héten visszamentem dolgozni és tudtam ugyan, hogy nagyon jó lesz, de képzeld, még annál is sokkal jobb! Jó a munkám, jó az időbeosztásom és olyan munkatársaim vannak, akiket szeretek és évek óta kötődöm hozzájuk.
Ma végre havat is láttam. Délelőtt sütöttem-főztem, de amint elkezdett esni, már mentem is kifelé a kertbe és az arcomat felfelé tartottam, hadd simogassák a finom hópelyhek és hadd érje a csípős hideg szél. Ebéd után a futópályán aztán teljesen enyém volt a világ! Egyedül voltam a hóesésben, vagy tudod mit? Nevezzük inkább hóviharnak. Még leírni is gyönyörűség. Fürdettem a szélben-hóban az arcomat, kitártam a karjaimat, mintha az egész telet át akarnám ölelni, szóval megéltem és kiélveztem az egy órás hóesés minden percét, közben négy és fél kilométert teljesítettem mámoros boldogságban. De tényleg.
Amikor beültem a kocsiba és elindultam haza, elmúlt a mámor és valami furcsa szorongás kezdett szétáradni bennem és ez azóta sem múlt el. Tudom ugyanis, hogy egyszer fent, egyszer lent és az élet nem habostorta, és a nagy örömöt mindig, de tényleg mindig valami rossz követi. Hogy mi, azt természetesen nem tudhatom. Egyszerűen a jó után jön a rossz. Mindig.
"Olyan mindennapos érzésről van szó, amely konkrét, meghatározható külső ok nélkül is létrejön. Nem azonos tehát a félelemmel, melynek okát, tárgyát pontosan meg tudjuk jelölni. A szorongás tárgy nélküli félelem, amit nyugtalanság, izgatottság, túlérzékenység és tehetetlenségérzés kísérhet." (http://nyugodtlelekkel.hu/)
Az a mai, ebéd utáni egy óra az erdőben, a hóesésben, a mámoros hóviharban és a boldogságban viszont az enyém volt és minden pillanata az is marad.
