Valamelyik nap azt írtam, hogy mennyire szeretnék kirándulni a Bükkben, a Mátrában vagy a Dunakanyarban. Arról írtam, hogy mennyire szeretnék menni már.

A férjem rengeteget dolgozik, gyakorlatilag folyton úton van. Minden alkalommal, amikor elkísérem őt egy-egy vidéki munkára, előtte mérlegelek: ha itthon maradok egyedül, mit fogok csinálni és ha elmegyek vele, mit láthatok?

Tegnap egyértelmű volt, hogy a szolnoki munkája után elmegyünk a Bükkbe, mert egy hete erre készültünk. Eredetileg, amíg nem tudtuk, hogy Szolnokra kell menni, úgy terveztük, hogy egy korai itthoni ebéd után indulunk a Bükkbe és egészen estig ott maradunk, ahol a két gyönyörű, okos és lelkes nagy unokánk vár bennünket, csakhogy délelőtt közbejött a szolnoki munka, ahová 13 órára kellett menni.

Telefonáltam a gyerekeknek. Csak este 6 után érkezzünk, mondták, mert addig vendégeik lesznek, és ne a bükki faluba menjünk, hanem Egerbe. Így, bár most sem az időpont nem volt kedvező, és hát olyan nagyon más körülmények sem, megígértük, hogy nem baj, úgyis későn végzünk Szolnokon, 6 órára pont náluk leszünk.

Tehát képzeld el, Szolnokon ülök a kocsiban, ekkor van délután 2 óra. Várom, hogy a munka befejeződjön és még négy óránk van 6-ig. Elővettem a papírtérképet, azzal jobban el szoktam boldogulni, mint a telefonommal. Széthajtogattam annyira, hogy beterítettem vele a szélvédőt és olyan elmélyülten nézegettem, hogy merre is menjünk innen, mintha rám lenne az ilyesmi bízva. Természetesen azonnal a Mátrába vezető utakat kerestem most is, mint szinte mindig. Szolnokról felmegyünk Mátrafüredre erre meg erre, gondoltam lelkesen, majd nem itt, hanem ott, Parádon és Sirokon keresztül érkezünk Egerbe, pontban 6 órakor.

Tökéletes terv.

Mire a részleteket is kigondoltam, jött a férjem, hogy indulás van, egyenesen Egerbe  megyünk. Nem, nem, mást gondoltam, mondtam. Arra gondoltam, hogy...és elővezettem nagyívű gondolatszárnyalásom eredményét, majd hozzátettem, hogy nem szeretnék semmit Nőnapra, csak most a Mátrát. Hát fogadni mert volna, mondta, hogy ezt fogom  kitalálni és készen is volt a válasszal. Messze van, kerülőút, neki pedig esze ágában sincs hegyet mászni ésatöbbi, de úgy hittem, ezek csak a szokásos szavak, de gondolatban már a térképet böngészi ő is. Illetve nem is böngészi, mert ő térkép nélkül is tud minden utat, eleget járja őket. De nem, most tévedtem.

Nem megyünk a Mátrába, mondta, mert nem és kész. Megyünk Egerbe és most, rögtön indulunk. 

Hát jó, akkor legyen így, de nem értem, miért nem lehet úgy menni, ahogy én szeretném.

Mert messze van, kerülőút, és neki tényleg esze ágában sincs hegyet mászni ésatöbbi. Ez volt Szolnokon, a parkolóban és ezután el is indultunk közvetlenül Eger felé, amikor útközben újabb feladat érkezett, ami miatt Jászberény felé kellett fordulni.

Ahonnan már ugye, látszik a Mátra.

És ha a Mátra odalátszik, a Sors útjai egyből  kifürkészhetőbbek lesznek. Popper Péter idézett egyszer egy bölcset, aki szerint vezetik a Végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják. Én nagyon akartam a Mátrába menni és a szerencse most a kezemre játszott.

Mire a jászberényi feladat helyszínére értünk, kiderült, hogy nem is kell elvégezni, de innen már egyenes volt az út Mátrafüredig, szinte alig kellet szóba hoznom, hogy ugye? Én egyszerűen csak, hogy is mondjam, boldog és  elégedett voltam. Mire odaértünk, már úgy hittem, hogy a férjemnek is kedvet csináltam a Kalló-völgyhöz, de nem, ebben is tévedtem. A gyaloglási távolságot a kocsitól ötszáz, igen, jól értetted, ötszáz, ráadásul szintemelkedés nélküli méterben határozta meg és ebbe nyugodtan értsem bele a visszautat is.

Bántam én már! Dehogy bántam. Ott álltam Mátrafüreden a Kalló-völgyben, ahol minden együtt van ahhoz, hogy hegyen érezzem magam: tiszta és hideg a levegő, felfelé hegyoldalak és lent csörgedezik a patak. Hálás voltam, hogy ott vagyok és ezt lelkesen ki is fejeztem. Annyira örültem, hogy képzeld, a férjem is elkezdett örülni, persze nem Mátrafürednek, hanem annak, hogy kis befektetéssel - és mondjuk pár száz méterrel -, milyen nagy örömöt szerzett nekem.

Eger felé a Markaz-Domoszló-Egerszalók úton mentünk, végig a Mátraalján, a gyönyörű szőlődombok-hegyek között. Markazon lementünk a víztározó tóhoz, éppen elcsíptük a naplementét, előttünk a tó, a tó mögött a Mátra, álomszép volt.

Egerben pedig a két álomszép, édes és okos unokánk várt, akiknek rengeteg ölelést, puszit, simogatást adhattunk és ráadásul még ölbe is vehettük őket, így megkoronázva ezt a szerencsés napot.