Az anyukám halála utáni napon úton voltam. Nem kellett volna mennem, de nem volt maradásom.

Átkeltem a kiskörei Tisza-hídon. Anyukám átkelt a két világot összekötő hídon.

A jászkíséri városi parkban találkoztam a húsvéti nyuszival. Anyukám gyakran hívott engem "Nyuszikám"-nak. Én voltam az ő drága kis Nyuszikája. Mennyire tetszett volna neki ez a virágos, tarka, vidám nyúl! De én tudom, hogy bármilyen tarka és bármilyen vidám, ez már csak egy árva nyuszi. 

Csak egy olyan útra emlékszem, hogy én vezettem és eltévedtem, de akkor éppen az anyukám is velem volt. A hegyek között, a Laskó-patak völgyében, egy általam már bejárt úton történt. hogy a főútról le kellett volna jobbra kanyarodni, de a széles útkereszteződés és a táblák ellenére nem vettem észre az útelágazást és egyszerűen a főúton tovább mentem. Majdnem a Mátrában kötöttünk ki. Féltem. Anyukám nem  félt, mert mindig biztonságban érezte magát velem. Gyakran járok arra azóta is és ma sem értem, hogy tudtam akkor így elnézni az utat. 

A Tisza-tó Poroszlónál. Anyukám nem szerette a nagy vizeket, félt  és bennünket is féltett. A mai napig félek a víztől, nem is nagyon szeretek nyílt vízben fürdeni. Ő sem szeretett.

Tegnap egész nap sírtam. Akár hegyet láttam, akár a Tiszát, a nyuszit vagy az unokáimat, mindenről az anyukám jutott az eszembe. Velem volt egész nap, ott volt minden gondolatomban. Hazafelé én vezettem kb. száz kilométeren át és folytak a könnyeim. Nem sírtam, csak folytak a könnyeim. Esett az eső, járt az ablaktörlő és az  arcomat vörösre áztatták a könnyek. 

Velem volt az anyukám. Ő is sírt.