Már azelőtt elkezdtem mondogatni, hogy talán el kellene mennünk Abádszalókra fürdeni, mielőtt a múlt héten a Dunában megfürödtem volna. Nem is emlékszem, hány éve nem fürödtem Abádszalókon. Nyaranta a nagy melegben nem is szoktunk odajárni, Sarudot szeretjük, oda megyünk, ha éppen csobbanáshoz van kedvünk. 

Az idén viszont tavasszal és kora nyáron is többször jártam Abádszalókon és mindig megállapítottam, hogy innen nézve a legszebb a Tisza-tó és valahogy kedvet kaptam hozzá, hogy amikor igazán hőség lesz, menjünk el oda fürdeni. Ma nem volt hőség, csak olyan 32 fok meleg és pont erre a strandra szólított bennünket a munka. Elcsomagoltam a fürdőruhát és a törölközőt, hátha marad idő egy kis fürdésre és hátha megjön hozzá a kedvem is, mert ma éppen nem volt.

Nem voltak sokan a strandon és lett volna időnk is, egy bő fél óra biztosan, de a kedvem csak nem akart előjönni. A víz persze szép volt, mint mindig, de elképzeltem, hogy én akkor most menjek vissza a partról a negyven fokos kocsiba a holmikért, öltözzek át, óvatoskodjak bele az egyébként kellemes 26 fokos vízbe és aztán öltözzek vissza? 

Na  nem. Én ennél sokkal, de sokkal kényelmesebb vagyok.

A témának nekifutottam gondolatban még vagy háromszor, de mindig arra jutottam, hogy most nem fürdök. Dehogy fürdök. 

És akkor képzeld, már majdnem végeztünk, amikor a vízparton akkorát estem, mint egy nem is tudom mi. Mentem a deszkákból épített járdán a parttól kb. négy méterre, megbotlottam és a lendület úgy meglökött, hogy nem tudtam magam lefékezni, megállíthatatlanul estem hasra, igen, arccal lefelé bele a húsz centi mély puha homokba. 

Egyébként ez volt  a szerencsém, a homok. Ha a deszkára esek...bele sem merek gondolni. Így viszont megúsztam az egészet azzal, hogy gyakorlatilag felnyaltam a strandhomokot egy jó fél méteres szakaszon, amíg arccal előre csúsztam. Tele ment a szám, az orrom és még a fülem is homokkal és tekintve, hogy előtte kentem be magam napkrémmel, testszerte olyan másfél köbméternyi homok ragadt rám. Ketten siettek a segítségemre, innen is köszönöm nekik. Egész testemben remegtem és csak jó sokára nyugodtam meg, akkor viszont kedvem támadt fürdeni, hogy lemossam magamról a homokot, de a kedv, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, mert belegondoltam, hogy most menjek vissza a kocsihoz és ... és lásd fent. 

Egy újabb munka miatt Abádszalókról tovább kellett menni egy másik, nem Tisza-tó környéki településre és én ezt nem akartam. Nyűgös voltam, kezdtek fájdogálni a különböző testtájaim itt is-ott is, hiszen eléggé megütöttem magam, és közben melegem is volt. Kiszálltam egy álmos kisváros főterén, kerestem egy árnyékos padot, leültem és mert az esés nyomait nem mostam végül le magamról, csak úgy-ahogy letörölgettem, zavarba ejtően egy hajléktalan asszony benyomását keltettem, főleg, hogy várakozás közben el is bóbiskoltam ott a padon. 

És akkor értem jött a férjem. Nem beszéltük meg, de korábban szó volt arról, hogy ha arra járunk, esetleg ebédelhetnénk a Ferdinánd bisztróban, mindkettőnk nagy kedvencében, mert régóta nem ettünk ott.

Ő ezt nem felejtette el. Hogy is felejthette volna? Délután négy óra is elmúlt már, éhes volt ő is és bár útba nem esett, nem kellett különösebb kitérőutat tenni ezért a bisztróért. De mondom, most nem beszéltünk róla. Beültem a kocsiba, elindultunk és na, merre? Meglepetés! A Ferdinánd felé, ahol délután öt órakor olyan sült szalonnával és gombával töltött karajt ettem, hogy a tíz ujjamat megnyalhattam volna, ha az eséstől nem fájt volna az is, az összes többi testrészemmel együtt.

(Este kimentem a sürgősségire, megröntgenezték a mellkasomat. Az egyik bordám elrepedt. Még jó, hogy a frissen fellazított mély strandhomokra estem. Két hét kímélet.)