Tíz éve már, hogy majdnem minden nyáron, szinte mindig augusztus elején elmegyünk néhány napra Székelyföldre. Tavaly, alig érkeztünk haza a Magas-Tátrából, két-három nap pihenés után már indultunk is Farkaslakára. Úgy terveztük, hogy ott fogunk majd igazán pihenni, a Tátra ugyanis majdnem minden erőt kivett belőlünk, de oda azért is mentünk. Aki a hegyre megy, ne sírjon, ha mászni kell.
Farkaslakán az előző évben jól bevált szállásunkra jelentkeztünk be, de ott már foglalt volt minden szoba. Mindenképpen szerettünk volna Farkaslakánál maradni, így ott keresgéltünk tovább és találtunk is egy minden tekintetben jónak ígérkezőt.
A tavalyi élményeket írom meg tehát most, nem is értem, miért nem írtam meg eddig. Most majd meglátjuk, egy év távlatából mire emlékszem. Szerintem mindenre, de arra feltétlenül, hogy ez az utazás is csodás volt, mint eddig mindegyik.
A szállásunk és az ellátás a Székelyföldön megszokott szívbéli és kifogástalan volt. Minden évben a szállásfoglalás körül van a legtöbb gondunk, mert késő dől el, hogy mikor tudunk utazni, addigra a szállások többségét lefoglalják már, ezért elég nehezen szoktunk boldogulni. Miután már elég rendesen bejártuk a tíz év alatt Székelyföldet, most azért ragaszkodtunk Farkaslakához, mert nem akartunk nagyon sokat utazni, tényleg csak pihenni akartunk, nem terveztünk semmi hosszabb kirándulást, még rövidet se nagyon. Hosszú az út Székelyföldre, innen, tőlünk az Alföld közepéről hét-nyolc órába is beletelik, hogy odaérjünk, úgy voltunk hát vele, hogy érjük el Székelyföldet, nem is megyünk tovább sokkal beljebb. Még az is felmerült, hogy csak Kalotaszentkirályig megyünk és ott töltünk el pár napot, nem megyünk onnan tovább, de végül találtunk szállást Farkaslakán.
És akkor elindultunk Székelyföldre.
Az odaútra csak a kötelező pihenőket terveztük meg. Menjünk, haladjunk, ne húzzuk az időt, érjünk Farkaslakára mielőbb, ez volt a cél. A megszokott helyen, Parajd után a Sóvidék "bejáratánál" mindig megállunk, ott szoktam kilépni a papucsomból, hogy megérintsem a lábammal a székelyek földjét. Most is így volt. Ez egy rítus. Besétálunk a völgy felé egy keveset, megnézzük, virágos-e a mező, szénaillatú-e a rét és áll-e még Alsósófalva templomának a tornya. Csak pár percet töltünk ott, de az a pár perc a mi első főhajtásunk Székelyföld előtt. A második már Farkaslakán szokott lenni, Tamási Áron sírjánál.
A sír mögött a templom áll, annak hátsó kertje a főutcára nyílik, ott volt a szállásunk, onnan mindössze húsz méternyire. Tündéri házigazdánk finom étellel várt bennünket, a nála töltött néhány nap alatt az ő nyílt szívű vendégszeretete az egekbe emelte az egyébként is kifogástalan ellátásunkat.
Első este a vacsoránk után jártunk egyet a településen, nem sokat, éppen csak annyit, hogy legurítsuk magunkról a sok finom falatot, mert a kínálásnak nem tudtunk ellenállni és jól teleettük magunkat. A patak partján elgyalogoltunk a művelődési házig, ahol az árvizet jelző táblánál döbbenten álltunk meg. Tudtuk, hogy hatalmas árvíz pusztított itt 2014-ben, amikor a Nyikó vize hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra megáradt és vitt magával mindent, ami az útjába került, de a saját szemünkkel látni, hogy a most semmi kis Nyikó mekkorára tudott duzzadni és mekkora pusztítást tudott végezni, félelmetes volt még így is, hát még átélni milyen lehetett! Házigazdánk mesélt is róla.
Székelyudvarhely felé menet Székelyszentlélek a következő település Farkaslaka után, szinte össze is épültek. Az országút mellett áll az emlékmű, amely méltón őrzi a több emberéletet is követelő tragédiát. Vele átellenben egy skanzen-szerű épületet őríznek nagy becsben. Igazi székelyporta ez, faragott székelykapuval, tornáccal, a kertben alma - és diófákkal. A falut kettészelő Nyikó ott jártunkkor szelíden csordogált csak.
Észak felé, a Gordon hegyre kanyarodva hagytuk el a falut, hogy felmenjünk a Jézus Szíve Kilátóhoz, ahonnan ellátni egészen a Hargita vonulatáig, délre pedig a Sóvidék és Székelykeresztúr felé. Kocsival jól járható, de nem aszfaltozott út vezet egészen végig a kilátó tövéig. Útközben több kilátópont is kínálta magát a megállásra, fotózásra és mi éltünk is vele. Persze a medveveszélyt komolyan kell venni, nem kell barangolni a bokrok között és az erdőben sem, meg úgy különösebben sehol máshol sem, ahol nincsenek emberek, de ezek a kilátópontok biztonságosnak tűntek.
Az út egy igazán sötét erdős részen is átvezet, az már a Gordon hegynek majdnem a teteje, és ha ezen is túl vagyunk, újra kinyílik a látvány, felérünk ugyanis egy nagy platóra és onnan aztán szét lehet nézni rendesen. Aztán még pár száz méter és már meg is érkezünk a kilátóhoz, ahonnan még távolabbra, még teljesebben el lehet látni. Fent, a Gordon-tető 958 méteres magasságából, amikor csak állsz és lábad előtt hever Székelyföld Udvarhelyi-medencéje a kis "hegyekre-dombokra szúrt" falvakkal, templomtornyokkal, hát, valahogy a világ tetején érezheted magad. Volt - és még mindig van - egy kis ellenérzésem a tájba kevésbé illő fémből készült kilátóval, mint alkotással szemben, de a kilátás annyira szép, hogy tekintsünk most el ettől.
Sok időt töltöttünk fent, nem nagyon tudtunk betelni a látvánnyal.
Lefelé még egyszer megálltunk a platón, aztán a hatalmas, sötét erdő szélén is, de az én szemem folyton a medvéket kereste. A kilátópontok egyike közelében egy pásztor legeltette a teheneket, meg is szólítottam, hogy vannak-e erre medvék. Mintha csak erre várt volna. Olyan jókedvűen, ízesen, adomázgatva kezdett el mesélni a medvékről, a farkasokról, és úgy egyáltalán a hegyi világról, hogy órákig elhallgattam volna. Lehet, hogy kiszínezte a történeteket, tett is hozzá, vett is el belőle, vagy talán meg sem történtek, nem is igen számít ez, az viszont igen, hogy szinte tátott szájjal hallgattam őt és ettől biztos, hogy még nagyobb kedve lett a meséléshez.
Kérdeztem, hogy mikor és hová hajtja le a teheneket estefelé. Elmondta, hogy Bogárfalvára való a csorda, oda fognak hazaballagni a tehénkék. Elmagyarázta, melyik utcán, hol található a régi itató, oda menjünk, ott fognak bejönni (bétérülni) a faluba alkonyat körül. Hát, velem madarat lehetett volna fogatni. Vettünk is egy kis itókát, hogy majd odaadjuk neki és természetesen cigarettával is megkínáltuk.
El is mentünk rögtön Bogárfalvára, hogy megkeressük a helyet pontosan, ahová alkonyat előtt oda kell majd érjünk, és rögtön bele is szerettünk abba a csöpp kis faluba. Az állatitató egy hatalmas betonvályú, majdnem a falu közepén van. A kis templomkertben Nagy-Magyarország emlékműve áll, tiszta, szép környezetben. A falu poros kis földútjait hamarosan mindenütt aszfalt fogja borítani, járdákat és útalapokat építettek ottjártunkkor is. Sok-sok régi ház van, hatalmas székelykapukkal faluszerte, de épültek és most is épülnek újak, nagyobbak, korszerűbbek, tehát Bogárfalva sem olyan lesz már legközelebb, mint amilyennek most láttuk. Az élet nem áll meg, fejlődés van Székelyföld-szerte, még ha ennek az is az ára, hogy eltűnnek a skanzen-szerű települések és csak itt-ott mutatóban marad meg minden, ami régi.
A betonvályút sem használják már.
De Bogárfalva most még inkább régi, semmiképpen nem új arcot mutató település, bár sok fiatal lakik ott. Néhányukkal el is beszélgettünk alkonyat körül, amikor hívtak, hogy a házuk előtti kispadra leülve várhassuk a hazatérő csordát. Karonülő gyerekekkel voltak és szívesen szóba elegyedtek velünk. Elmondták, hogy külföldön dolgoztak, sokat kerestek, de a pénzt hazaküldték és aztán ők maguk is hazatértek, mert itt valahogy minden más. Ők nem tudják elképzelni, hogy máshol éljenek, idegenségben, más "városon", máshol alapítsanak családot és hogy a gyerekeik máshol nőjenek fel. Hazajöttek hát, felépítették a takaros kis házaikat és sorra ideszületnek a gyerekek is, élettel töltve meg a kis falut. Mondták, ha új építésű házakat látok bárhol Székelyföldön, azok többségében ilyen, hozzájuk hasonló, igazából lélekben soha el nem menő, mégis hazataláló fiatal emberek keze nyomán épült. El sem tudom mondani, milyen meghatottsággal hallgattam a csendes, bölcs szavaikat. Kimentek a világba, de itthon akarják a világukat megteremteni a becsületes, dolgos két kezükkel.
Főhajtás Székelyföld fiataljai előtt is.
A székelyszentléleki határban, a Jézus Szíve Kilátó felé vezető út tövében egy pici vendégfogadó hely van, csak úgy, egy öreg körtefa alatt. Egy kürtős kalácsos család árulja ott a finom portékáját. Két asztal és két nagy lóca kínálja a helyben fogyasztást és a körtefáról is szabadon lehet csemegézni az inkább vackort, mint körtét. A kalácssütő néni segített is nekem néhány szemet leszedni, hazahoztam és sokáig őrízgettem őket, végül belesütöttem a szilvás pitébe. Soha úgy nem ízlett a szilvás pitém, mint akkor.
A tehéncsorda messze hangzó kolompolással jelezte a hazaérkezését, de a pásztorral nem találkoztunk, ő valahol máshol jött be a faluba, vagy az is lehet, hogy néhány tehenet egészen Székelyszentlélekig, a szomszéd faluig kísért. Néztük, ahogy a teheneket mindenhol nyitott kapukkal várták a gazdáik, azok szépen, komótosan beballagtak, ki-ki a saját kapuján és mindegyik tehénke tudta, melyik az övé, egyikük sem tévesztette el a járást. Nagyon kötött életet élhetnek az állattartó emberek, hiszen például minden este időben otthon kell lenni, mire a csorda hazaér. Fejni kell, a tejet kezelni kell, és még ki tudja, mi mindent kell csinálni tulajdonképpen látástól vakulásig az otthon maradt, nem kihajtott állatok körül is. A kertet is rendben kell tartani, szénát is kell "csinálni", ott így mondják a kaszálást, a forgatást és a begyűjtést, ezzel az egy szóval: csinálás. Nehéz élet ez. Egyszer egy gyergyószentmiklósi fiatal mondta nekem, hogy mire elérik az emberek az ötvenöt-hatvan évüket, belefáradnak és bele is öregednek az életükbe. Azok a drága, dolgos kezű, ráncos arcú székely nénik és bácsik, édes Istenem, mennyire szeretem őket!
Farkaslakán felkerestük Tamási Áron szülőházát. Szívből ajánlom mindenkinek, aki arra jár, hogy menjen el oda. A fotón is ez a ház látható. Belül is, kívül is egy darabot megőríztek az utókornak Székelyföldből, abból a világból, amikor az író gyerekeskedett. Az udvaron almafák, lócák, régi szerszámok, és ott a csűr, ahol a kis Áron álmodozott, ott, a szénapadláson. A kis Áron, akiben én lépten-nyomon csak Ábelt láttam és aki miatt valamikor tizenöt évvel ezelőtt először Székelyföldre utaztam.
Székelyudvarhelyen most nem csak a főteret és a parkot néztük meg, hanem a Küküllő partjára is lesétáltunk. A város igazi nagyvárossá nőtte ki magát, amely még mindig a legszebb magyar arcát mutatja, szemben például Csíkszeredával vagy Kolozsvárral, amelyek viszont sajnos már nagyon nem. Udvarhelyen mindig leülök a Székely hősök emlékműve előtti lépcsőre és ott (is) mindig elsírom magam. Nagyon szeretem, tisztelem és csodálom Székelyföldet, a székely népet, a múltjukat és a jelenüket is, és ha azt mondod, hogy idealizálom őket, hát mondd azt.
Szejkefürdőn felsétáltunk a székelykapukhoz, de Orbán Balázs síremlékéhez most sem mentünk fel. Ide eddig mindig a székelyudvarhelyi városlátogatás után érkeztünk, jól elfáradva, lábunkat jól lejárva és minden tiszteletünk mellet is csak a harmadik-negyedik székelykapuig szoktunk eljutni. Az idén neki sem indultunk, csak az elsőig mentünk fel. Leültünk egy padra, pihentünk, szemlélődtünk és a szemünkkel szeretgettük Székelyföldet.
Udvarhely és Farkaslaka között Székelylengyelfalvát, Székelyszenttamást és Székelyfancsalt látogattuk meg. Mindenütt láttuk a jövő ígéretét, a fiatalokat, az új vagy éppen épülő házakat, a felújított óvodákat és az iskolákat. A jövő ígérete óhatatlanul is magával hozza a múlt - nem találok jobb szót rá - zsugorodását. Nem tűnik az el, biztosan nem, hiszen a fiatalokat innen tarisznyálták, tovább adták nekik az értékeket, a hagyományokat, és megtanították nekik a becsületet. Akit innét tarisznyáltak, nem fog azon az élet piszka, mert itt még a sár is tiszta, mondják arrafelé. Ezt látom, hiszem és remélem én is.
A kirándulások mellett sokat pihentünk, a harapni valóan tiszta levegőn jókat aludtunk, finomakat ettünk és sokat beszélgettünk a házigazdáinkkal Székelyföld múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Mert mindhárom van neki.
