A mai, ráérős vasárnapomon elmehettem volna a Körösök vidékére és gyalogolhattam volna egy jót a gyomaendrődi Erzsébet-ligetben. Nem mentem, de sokáig hezitáltam rajta. Félig már fel is öltöztem, az ennivalót is összekészítettem, közben hetvenszer kérdeztem meg, hogy "menjek veled vagy ne menjek", végül döntött a kényelem: itthon maradok, de egyáltalán nem voltam (vagyok) meggyőződve arról, hogy ez volt a helyes döntés.

Mert mit csináltam helyette?

Semmit, ami nem is lenne baj, mert ráérős vasárnapom van, de azért egy süteményt "csak"  megsütöttem, vagyis volt benne egyetlen hasznos dolog. Aztán megnéztem egy filmet, A sátán kutyáját. Szándékosan nem az eredetit, hanem a 2002-es feldolgozást, mert azt gondoltam, hogy az eredeti nagyon lassú lenne, viszont történeti vagy inkább filmes értéke az eredetinek lenne, úgyhogy meg fogom nézni azt is, lehet, hogy még ma. A történet színhelye a vidéki, ködös, sötét és búskomor Anglia, pont, mint a mi városszéli kiserdőnk ilyenkor november táján. A természet operatőri megörökítése nagyon tetszett.

A történet pedig? Hát nem is tudom. Láttam már a régi filmet valamikor és olvastam is a regényt, de csak a mord és hátborzongató hangulatára emlékeztem, azért is választottam éppen ezt mára. A kétharmadáig jól tudtam követni a nem túl bonyolult nyomozást alias Sherlock Holmes, de aztán úgy összekuszálódtak a miértek és a hogyanok, hogy a végkifejletben csak néztem, hogy akkor ez most mi volt? Tudtam, ki a gyilkos, persze, mert azt időben felfedték, szerintem nagy csavar nem is volt ebben, bár én pont nem erre a gyilkosra számítottam, de igazán meg sem lepődtem rajta, mégis az indíték és a gyilkosság módja még most sem világos teljesen.

Amit jó volt nézni filmben a természeti környezeten kívül, az az angol vidéki kastély. Én is jártam ilyenben Angliában, aludtam is egy hétig ott, és az is ilyen kísérteties volt, mint a filmben. Azok a nyikorgó falépcsők, a tűz nélküli kandallós óriási szobák, a rideg és jéghideg ebédlők a hatalmas faszékekkel, a súlyos brokát függönyök, hát, nem szeretnék ilyen helyen élni. Folyton fáztam. Emlékszem, egész héten dzsekit hordtam, míg a helyiek  pólóban élvezték a szerintük nyáriasan jó időt. Maga a kastély olyan félelmetes volt, hogy szóba sem jött, hogy éjjel kimenjek például a konyhába vizet inni. Nappal szép zöld volt a "kastélyszállónk" előtti kert, a meseszép angolkert, de esténként az ablakon kinézve tulajdonképpen ma is csodálkozom, hogy nem láttam a sátán kutyáját vagy nem hallottam legalább a vonítását. 

Nos.

Várom a kocsit, készülök a futópályára, a vidéki, ködös, sötét és búskomor novemberi erdőnkbe, amit imádok ilyenkor, kérdés csak az, hogy be merek-e majd egyáltalán menni, vagy hallani, netán látni vélem a sátán kutyáját. Mert akkor úgy rohanok haza, ahogy a filmben futott a lápvidék felé az áldozat. Vagy a gyilkos. Meg Sherlock Holmes. Ja, és Mister Watson. Vagy mindegy is.

(...)

Sikerült kimenni az erdőbe, nagyon jó volt és bár a vége felé egyedül maradtam (előtte volt kint egy lány), egy kilométert még így is ráhúztam, bár akkor már csak az erdő széléhez közel bátorkodtam haladni.

Elkezdtem nézni az eredeti A sátán kutyáját, az 1958-as filmet, de nem volt már időm és türelmem végig nézni. Az biztos, hogy ez sokkal jobb, mint a délután látott 2002-es feldolgozás, úgyhogy mindenképpen folytatni fogom majd.