Szabadnapos voltam ma.

Délelőtt elintéztem néhány fontos telefont, ebéd után és késő délután pedig gyalogoltam egy jó nagyot, két-két kilométert. Már egy ideje felfigyeltem arra, hogy megváltozott a járásom az aszfalton és nem tudom korrigálni. Kifejezetten csoszogósan lépek, csípő- és térdfájósan, furcsán, picit bicegősen. Az erdei puhább talajon nem ilyen, ott sokkal könnyedebben a járásom. Nem könnyed ott sem, csak könnyedebb. Nyilván fogynom kellene, legalább öt kg-ot, de már kettő is segítene, tapasztalatból tudom.

Ma befejeztem végre Kolozsvári Grandpierre Emil Hatmatcseppek című kisregényét és nagyon-nagyon tetszett. A  könyvet egyébként találomra választottam, egyszerűen ezt húztam elő húsz másik közül a polcról, de mint tudjuk, nincsenek véletlenek. Mint az első oldalak után kiderült, az idősgondozás a témája, ez a történet fő szála, és biztos ezért kellett elolvasnom.  

Szeretném elfelejteni az anyukám ápolásának négy hónapját, de az az érzésem, hogy mindaddig, amíg bármennyire fáj is, de végig nem gondolom, fel nem idézem és el nem mondom valakinek az egészet, nem fog menni. Most az jutott eszembe, hogy a járásom is azóta változott meg. Alkatomnál fogva mindig inkább mackós voltam, mint macskás, de anyukám óta még jobban az lettem. Mint aki roskad a súly és a teher alatt. Súlyt is cipelek, terhet is. Ha érted a kettő közti különbséget.

Egy ember van, akivel tudnék erről beszélni, ő pontosan tudja, hogy miben voltam a négy hónap alatt, szinte végig élte velem. Hát, nem tudom. Majd eljön az ideje. Vagy már eljött?