Napkeltétől napnyugtáig és egy kicsit még azon is túl, oda-vissza vonattal 400 km és négy átszállás azért, hogy szurkolhassak egy édes tízéves sportolónak és hogy a verseny végén jól megölelhessem.

Az édes tízéves ugyanis pár nappal ezelőtt felhívott és megkérdezte, van-e programunk szombatra, mert elmehetnénk a bajnokság újabb fordulóját megnézni. Nagyapa dolgozik, mondtam, de én biztosan elmegyek. 

- Elmegyek és csak téged foglak nézni, ugye tudod?

- Igen, tudom.

El is mentem és hálásan, a könnyeimmel küszködve, meghatottan néztem őt. Végig csak őt.

A legjobbat. A legszebbet. A legédesebbet.