Vajon szabad-e karácsony előtt egy nappal évzáró önismereti útra indulni?

Az ünnep nem az önismeretről szól, nagyon nem. Én megélem a karácsony szentségét, ha nem is annyira tettekben, de gondolatban mindenképp, azonban ez az év sok megdolgozandó érzelmet hozott és ha nem akarom a munkát átvinni az új évre, hanem valamennyire tiszta vagy legalábbis tisztább lappal szeretnék elindulni 2024 felé, időben el kell kezdeni a feldolgozást.

A feldolgozás alatt azt tudom csak érteni, hogy elgondolkozom a dolgokon. Ehhez találtam egy remeknek ígérkező segítséget, 15 kérdést, amit a szakértők javasolnak feltenni magunknak és én bizony úgy döntöttem, végig megyek ezen a kérdéssoron. Nem mintha magamtól nem tudnám, mi mindent kell az év történései közül átgondolni, de így, hogy okos kérdések vannak, talán könnyebb lesz (divatos szóval élve) fókuszálni egy-egy dologra és nem fogok csapongani vagy kényelmetlen kérdéseket kikerülni.

Úgyhogy a válaszom a címben feltett kérdésre az, hogy nemhogy szabad, hanem (nekem legalábbis) nagyon is fontos, sőt, kötelező az önismereti évzárás. Ma el is kezdem. Ma végre, hat nap szünet után ki tudok menni az erdei futópályára, mindjárt indulok is és az első kérdést el is viszem magammal.

1. Mi volt a legnagyobb csalódásod ebben az évben? Mit csináltál rosszul és hogyan lehetett volna jobban? Mit fogsz tenni, ha 2024-ben ugyanezzel a problémával szembesülsz?

2. Milyen céljaidat sikerült elérned?

3. Milyen nehéz döntéseket kellett meghoznod? Hogyan járultak ezek hozzá a személyes fejlődésedhez? A jelenlegi tudásoddal már másképp döntenél?

5. Sorold fel az öt legsajnálatosabb dolgot, amit tettél ebben az évben. Légy őszinte, mindenki hibázik …

6. Mi volt a kedvenc dalod és miért?

7. Hogyan reagáltál a stresszre, a félelemre, a bűntudatra és a szorongásra? Mit tehettél volna másképp?

8. Tettél újévi fogadalmat az év elején? Ha igen, melyeket sikerült betartanod és melyeket nem?

9. Őszintén! Kihoztad ebből az évből a maximumot? Miért gondolod így?

10. Ha visszamehetnél az időben és újrakezdhetnéd ezt az évet, mit változtatnál meg?

11. Kik voltak azok az emberek ebben az évben, akik a legjobban megsértettek vagy bántottak. Megbocsájtottál nekik? Meg tudnál? Hogyan tudnál elindulni az öngyógyulás útján?

12. Kik voltak azok az emberek, akik melletted álltak az év legnehezebb időszakaiban is?

13. Melyik író vagy melyik könyv segített jobban megérteni, ki vagy valójában és mi az élet értelme? Írd le azokat a konkrét dolgokat is, amelyeket megtanultál tőlük!

14. Mitől féltél a legjobban ebben az évben? Megvalósultak ezek a félelmek?

15. Milyen egészségnek örvendtél? Milyen problémák merültek fel? Hogyan lehetne megváltoztatni az életmódodat annak érdekében, hogy egészségesebb legyél?

Ajándék-nap egy édes tízévessel, aki szerint a "karcagi ötlyukú hídat" hideg szélben, baljós felhők alatt, de leginkább pocsolyában és sárban érdemes meglátogatni.

Megérkezett a testvéremnek rendelt ajándékom, pedig már lemondtam róla, hogy az ünnep előtt ideér.

Itthon magunk között nem lesz tárgyi ajándék. Mióta kettesben töltjük a szentestét, az egymásnak adott ajándékunk a történetmesélés. Idén is így tervezzük.

A címben leírt kívánságot nem a háborúra értem, hanem az emberek közötti mindennapos békétlenségre. Ha meg tudnánk bocsátani az ellenünk vétkezőknek, mi magunk is könnyebben viselhetnénk a mindennapok terheit. Ha nem tulajdonítanánk  gyanakvóan rossz szándékot valakinek, aki más, mit mi, ha el tudnánk fogadni, hogy másképp is lehet valaki jó, és nem feltétlenül rossz az, ha másképp viselkedik, más szokások mentén él, mint mi, de láthatóan próbál alkalmazkodni hozzánk, vagyis ha toleránsabbak lennénk egymással, jobb hely lenne egy apró kis munkahely is.

Próbálok eszerint gondolni azokra, akik (talán) ellenem is vétkeztek, és ha azt érzem, hogy a "vétkes" újra jószándékkal közeledik felém, én bizony szavak nélkül is elfogadom a békejobbot. Olyankor már nem akarok és nem is tudok tovább haragot tartani.Gyakran én kínálom fel a jóvátétel lehetőségét, mert nekem jobb, ha béke van. 

Nem bántok, nem provokálok, kerülöm az éles helyzeteket. Szeretem, ha béke van körülöttem. 

Békesség földön az embernek!

Ma munkahelyi kis karácsonyi ünnepet tartottunk. Hangulatot teremtettünk besötétítéssel, illatgyertyával és elcsendesedéssel, aztán Garay András Karácsonyi történetét én olvastam fel, majd volt ajándékozás és süteményezés. Az ajándékok apróságok, mégis különösen nagy dolgok voltak az én szememben, de tudom, hogy a munkatársaiméban is azok, hiszen voltak, akik az idejüket áldozták arra, hogy aprólékosan kidolgozott, kézzel készített meglepetést adjanak, de mi, akik vásároltunk, mi is szépet és finomat tettünk az asztalra. Jó hangulatú, meghitt, családias volt ez a kis házi ünneplés.

Munka után a városi zeneiskola karácsonyi hangversenyére mentem a férjemmel. Szebbnél szebb zenék csendültek fel, lelkes és elkötelezett zenetanárok és fegyelmezett növendékeik közvetítésével. Szép volt, nagyon jól éreztem magam.

Zúzmarás fákban gyönyörködhettem egész nap, valahányszor munka közben kinéztem az ablakon és a mai célirányos (munkahelyem és a hangverseny helyszíne közötti) gyaloglásom közben is. 

Tegnap megkaptuk a nagyon várt telefonhívást és ezzel együtt a meghívást is karácsony második napjára. Nagyon örülünk!

 Nagyon vártuk már ezt a darabot. Filmen láttam Sinkovits Imre és Agárdi Gábor főszereplésével és kíváncsi voltam. hogyan fogják a történetet színpadon megjeleníteni. Nem csalódtunk, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház újra olyan előadást hozott a szomszéd városkába, ami előtt csak tisztelettel és köszönettel fejet kell hajtani.

„Csak lenne elég mécsesünk a várakozáshoz”

Szomorú aktualitása van ezeknek a soroknak ma is: „Itt maradnak az öregek, özvegyek, elaggottak, magános házakban. Lámpát sem igen gyújtanak... Addig élünk, amíg a nagy romlásra is van, aki emlékezzék. Ha már ezt sem tehetjük: nem emlékezői, csak emlékei leszünk e tájnak.” A történet lélekemelő, a várakozás, vágyakozás reménytelennek látszó helyzeteiben, pillanataiban is. Aktualitását érezzük, annak ellenére, hogy az elmúlt harminc évben sok tekintetben változtak a társadalmi, politikai viszonyok mind Erdélyben, mind Magyarországon. Örök érvényű gondolata az idősek elmagányosodása, hiszen manapság is sok család esik szét, sok fiatal távozik szülőföldjéről. Maradnak az öregek, akik nem mozdulnak, őrzik a múltat és emlékeznek. Mindnyájunkat fájdalmasan érintő gondolatok ezek. A végszót Bódi Venceltől halljuk: „Keressük egymást az élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink, mert lassanként már csak ők beszélnek rólunk. Csak lenne elég mécsesünk a várakozáshoz.”

 „Itt, ahol a tragédia és a csoda kézen fogva jár”

Idézett szöveg forrása: https://magyarnemzet.hu/kultura/2020/12/marad-az-orok-adventi-varakozas

Kép forrása: Zenthe Ferenc Színház facebook oldala

A mai nap legjobb híre, hogy nincs a csípőmmel probléma, hanem a piriformis nevű izom van gyulladásban, feszülésben és nyomás alatt. Kaptam tanácsokat a gyógytornásztól, ma este már el is kezdem célzottan erre a problémára a gyakorlatokat.

Karácsonyig nem akartam takarítani, de feldobódva a jó hírtől, hirtelen a helyzetet tarthatatlannak ítéltem meg és a fél házat egy lendülettel rendbe raktam. Nem mondom, hogy óriási alapossággal, de viszonylag normálisan megcsináltam. Még az is lehet, hogy holnap folytatom, pedig úgy terveztem eddig, hogy a konyhához hozzá sem fogok, amíg a két karácsonyi süteményt meg nem sütöm és a mi szobánkkal is csak a fenyőállítás után kezdek majd valamit. Nem tudom, ezt még meggondolom.

Egyébként meg az van, hogy december 26-ra mindketten szabaddá tettük magunkat és most várunk. Hogy mire? Egy meghívásra. Vagyis inkább kettőre. Ha nem érkezik ilyen, akkor magunknak szervezünk valami fantasztikus programot erre a napra.

Tegnap és ma is végre kijutottam az erdei futópályára és nagyon szépet láttam: a verőfényes napsütésben egy helyen, ahol a legjobban érte  talajt a napfény, a nedves, barna avar ragyogó narancssárgára színben ragyogott. Legalább háromszor vagy talán négyszer is szándékosan arra mentem, hogy lássam. Mindig megálltam ott egy kicsit és magam is ragyogtam, amikor ránéztem.

Tegnap 3,5 km, ma pedig 4 km jó tempójú  mozgás lett az enyém.

Reményik Sándor: Versenyen kívül

Én nem futok.
Nincs miért.
Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen, árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért,
csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

A közösségi gyertyagyújtásoknak az egyszerűségük ellenére van valami meleg, ünnepi hangulata. Ismerősök és ismeretlenek örülnek és hatódnak meg az ünnepet várva,  elcsendesedve és egy kicsit magukba nézve. Akkor szeretek elmenni ilyen alkalmakra, ha nem külső helyszínre, hanem valahol bentre, kényelmes és meleg helyre szervezik. Ma a templomunkban került sor az advent harmadik gyertyájának meggyújtására. Meleg ugyan nem volt, de a padok ülését jó melegre fűtötték és plédet is vittem magammal a lábamra. Nem fáztam, így aztán nagyszerűen át tudtam magam adni a közösségi élménynek.

A Református Nagytemplomban a gyertyagyújtás  után Gájer Bálint kedvesen meghitt swing-karácsonyi hangulatot varázsolt a közönségnek. Nagyon szép volt.

A pszichológusok gyakran teszik fel a kérdést: Kedves hölgyem/uram, hogyan határozza meg magát? Ki Ön?

Ki vagyok én? Erre a  hivatásommal és a családi szerepeimmel válaszolok. A  kapcsolódási tulajdonságaim, amelyek szintén fontosak az öndefinícióban, pár perccel a kapcsolatfelvétel után úgyis látszódnak, azokat nem kell mondani.

Tehát meghatároz a családom. Két felnőtt férfi anyukája vagyok. Igen, két nagyon okos, intelligens, egyetemet végzett fiam van. Az anyukájukként részem volt annak az útnak az egyengetésében, amely elvezette őket a sikeres, eredményes életükhöz. Példát mutattam, élményeket adtam, motiváltam őket, vagyis tettem a dolgom. Fontos, nagyon fontos életfeladataim voltak ők és természetesen a kötelék köztünk most is eltéphetetlen. Örömeikről tudok, gondjaikról tudok és ők is az enyémekről, de nagyon figyelek arra, hogy ne rakjak rájuk terhet. Életszeretetemmel, optimizmusommal és világlátásommal ma is segítem őket.

A férjem felesége, a testvérem nővére is vagyok, mindkettő fontos fontos meghatározottság és anyukám kislánya maradok akkor is, ha ő már odaátról lehet az anyukám. Apukám kislánya is vagyok, ő is már a túloldalról néz - hiszem, hogy büszkén - rám.

Meghatároz a munkám. Gyógypedagógus vagyok, négy évtizede dolgozom a pályán. Sikeres és eredményes voltam és vagyok, tiszteletet és megbecsülést kapok még ma is. A munkatársaimnak mindig számított, mit gondolok a dolgokról, mi a véleményem, hogyan oldok meg problémákat. Munkaközösségünket kétszer tíz éven át vezettem mindenki megelégedettségére. Nagyon örülök, hogy a nyugdíjba vonulásom után vissza tudtam menni dolgozni a régi helyemre. Szuper munkatársaim és jó feladataim vannak. Élvezem a munkámat, nem teher bemenni dolgozni, pedig összességében időben és feladatban is többet dolgozom, mint a nyugdíj előtt. (A munka alternatívája az itthonlét lenne, ez most még nem vonz. Vágyom a társaságot és hát ne legyek álszent, anyagi értelemben is jó döntés volt.) 

Meghatároz néhány olyan tulajdonságom, amely a másokhoz való kapcsolódásomat segíti vagy éppen nem segíti.  A kedvességem, a barátságosságom, a kompromisszumkészségem segíti, könnyen teremtek kapcsolatokat és jól kommunikálok.

Természetesen sok minden nem vagyok, de most nem ez volt a kérdés.

Szóval, köszönöm jól vagyok. Én én vagyok.