Plusz 13 fok, ragyogó napsütés, langymeleg. Csak nem megette a kutya a telet?

(Forrás: internet)

Valami automatikus szógenerátor "dobta ki" az idei évre vonatkozó szavamat, és ez a silence, azaz a csend. Már egy ideje pont azon vagyok, hogy beszélgetések közben hátrébb vonuljak a saját beszédemnél sokkal fontosabb megfigyelői pozícióba és ez egyre jobban sikerül is, úgyhogy csak így tovább, de azért jót mosolyogtam azon, mennyire eltalált ez a szó most engem.

Más értelemben is jó lesz ez a szó erre az évre. Szeretnék többet álmodozni, dolgokat elképzelni, tervezgetni lehetőleg a természetben üldögélve és a csendet élvezve. Ennek ellentéte, hogy itthon nem szeretnék csendben lenni. Szóljon zene, vagy énekeljek én, szóljon a rádió, menjen valami podcast. Az éneklésre, dúdolgatásra, gitározgatásra nagy szükségem van, mert kikapcsol, tereli a gondolataimat és egyszerűen vidámabb leszek tőle. 

Szeretnék többször vidám lenni, mert minden okom megvan rá és ehhez kell a csend, és látszólag ambivalens módon, de kellenek hozzá a hangok is.

Ma három munkatársammal is arról is beszélgettünk, hogy tennünk kell a jobb egészségünkért, mert ez mindennek az alapja. Katával lemértük magunkat (súly, derék- és csípő) és mindketten a mínusz 5 kg-ot tűztük ki célnak, ami azért, valljuk be, nem egy mission impossible. Van tehát egy elhatározásom, és attól, hogy nem nevezem fogadalomnak, még komolyan veszem.

Természetesen holnaptól. 

Itt az új év, új jót hozzon,
Régi jónktól meg ne fosszon.
Hogyha új jót nem is hozhat,
Vigye el a régi rosszat!

(Háromszéki rigmus)

Nem írok részletes évértékelőt. Magamban elvégeztem az egyik előző posztban leírt kérdések mentén meg egyébként is, ebben az évben elég sokat írtam magamról és a sebeimről. 

Most inkább azt a néhány dolgot írom le, amiért igazán hálás és elégedett vagyok.

Az anyukám fájdalom nélkül, szép, hosszú élet után a családunk szeretetében megfürdetve és a szeretetünkbe burkolózva ment át abba a másik világba, aminek a létezése nem lehet kérdés. Érzem, hogy átkelt a folyón és ott van, ahol jó neki és azt is érzem, hogy eltéphetetlen a fonal, ami köztünk van.

De most nem sírunk. 

Hálás vagyok az egészségemért és azért, hogy tenni tudok érte. Komolyan veszem a szűréseket, szedek jóféle vitaminokat és más egészségvédő dolgokat.

A családom minden tagja egészséges, jól vannak, boldogulnak. Az unokáim okosak, szépek, nőnek és fejlődnek.

Boldog vagyok, nagyon-nagyon boldog, hogy tudok mozogni, mert a mozgás maga az élet. Rendszeresen kijárok az erdei futópályára és már nem csak lendületesen gyalogolok, hanem kocogok, vagy inkább futok. Igaz, lassan  és természetesen csak magamhoz mérve a teljesítményt, de határozottan igénylem a gyaloglásnál gyorsabb tempót. Négy kilométert 48-50 perc alatt teszek meg, tehát 12 perc/km a "sebességem" .

Ne tegyem már idézőjelbe.

Nagy öröm, hogy vissza tudtam menni dolgozni, fő - és mellékállásban is számítanak rám. Nagyon élvezem a munkámat és a közösséget is. A vezetőim tisztelete és megbecsülése óriási örömmel tölt el, hálás vagyok érte és egyben büszke is vagyok magamra, mert az eltelt 41 év alatt én ezt tulajdonképpen kiérdemeltem és megszolgáltam. Jutalomjátéknak és kegyelmi állapotnak tekintem ezt a helyzetet és remélem, dolgozhatok még jó sokáig.

Van még néhány dolog, például az, hogy az idén is szépen sikerült ápolnom a kapcsolataimat, a testvéremmel remek a viszonyom, szeretjük, segítjük és támogatjuk egymást. Életem egyik legjobban sikerült nyaralása van mögöttünk, több szép utazásunk, kirándulásunk is volt az idén és remek színházi - és koncertélményekkel is  gyarapodtunk. Örülök a blogomnak is. 

Hálás vagyok, végtelenül. Köszönöm a sok jót és szépet, amit ez az év adott. 

Még ősz volt, amikor az jutott eszünkbe, hogy a horvát tengerpartra kellene elutaznunk szilveszterkor, nem a hideg, havas hegyek közé, amit egyébként imádtam volna, de fázni egész nap, azt nem. Elképzeltem, hogy milyen jó lenne szilveszterkor a mediterrán környezetben leanderek és pálmafák között sétálni a tengerparton vagy leülni egy padra és lehunyt szemmel napozni, aztán nézni a végtelen hullámokat és a naplementét. 

Kitaláltad? Hát persze, hogy nem mentünk sehová.

Nem utaztunk a mediterrán tengerpartra. A mediterrán tél jött el hozzánk, mondhatjuk úgy is, hogy egyenesen házhoz jött. A karácsony mindhárom napján és most is, a két ünnep közötti időszakban langyos, tavaszias idő van nálunk is, szikrázó napsütéssel, és hát tulajdonképpen pont ez az, amit nem szeretek télen. Télen legyen hideg, legyen hó, legyenek jégcsapok és legyen didergés, essen jól a meleg szoba és a forró tea. Annak van itt az ideje. Ha már itthon maradtunk, ugye.

Még azt sem mondhatom, hogy kihasználtam az enyhe időt és ezért mentem ki még karácsonykor is az erdei futópályára a ragyogó napsütésben (ahol egész jó időket és egész jó távokat teljesítettem), mert hideg időben is éppen úgy kimentem volna.

Egy dolgot viszont pont az enyhe időre tekintettel tettünk meg: a bejárati ajtónk elé mediterrán világot varázsoltunk két nagy, üres terrakotta cseréppel és egy leanderrel. 

Történt, hogy a három leanderünket a múltkor, a hideg első jelére a férjem behozta a házba, pedig mondtam, hogy szerintem ki fogják bírni a telet kint a ház déli fala mellett, de ő azt mondta, inkább ne kísérletezzünk, mert emlékezzek csak, a legkedvesebb kaktuszunk is ilyen kísérletnek lett az áldozata, vagyis hogy azt mondtam,  kibírja a mínusz egy fokot és hát nem bírta. Tegnap kértem, hogy a legkisebb leandert tegyük ki a ház ajtaja mellé, ott védett és napos helyen lesz, legyen ő a próba, és ha kibírja a telet, akkor jövőre mindhármat kint fogjuk hagyni.

Így esett, hogy a mediterrán életérzésnek legalább egy részét itthon is meg tudtuk teremteni, nem kellett ezért Fiuméig utazni. A leander mellett üldögéltem az ajtó előtt, az arcomat a napfény felé fordítottam, aztán sétáltam egyet a tíz méterszer tíz méteres kertünkben, ahol hatalmas már a levendulánk és a rozmaring is nagy bokorrá nőtte ki magát. Séta közben hozzáértem egyikhez is, másikhoz is, aztán a kakukkfű illatát is éreztem. De a szőlő egy kicsit savanyú, mert nem a tenger zúgott, hanem a fülem, ami egyébként reggel óta fáj.

Ez egy több, mint két órás film, amelynek külön gyönyörűsége, hogy az olasz Alpok magas hegyei közé viszi el a nézőket. Minden perc a szép képek mellett fontos és nagyon emberi tartalmakat hordoz.  Ajánlom a hozzám hasonló folytonos keresőknek, a soha véget nem érő önismereti úton járóknak. 

"A hindu mitológia szerint nyolc hegy határolja a világot, amelynek a közepén egy óriási kilencedik hegy áll. Akkor találunk rá a boldogságra, ha a középső hatalmas hegyen éljük le az életünket, vagy ha beutazzuk a többi nyolcat? A két tizenéves, Pietro és Bruno együtt töltik a nyarakat a Dolomitokban, ősszel Pietro hazamegy Torinóba, a zsúfolt nagyvárosba, Bruno viszont marad a hegyek között, a falujában. A két fiú között nagyon mély gyerekbarátság szövődik, ami viszont megszakad a tinédzser évek alatt. Pietro felnőttként keresi a helyét, bejárja a világot, míg Bruno szülőfalujában próbál boldogulni, ahol egy évszázados hagyományok alapján működő gazdaságot működtet. Csaknem húsz év után találkoznak újra, és most jobban egymásra vannak utalva, mint bármikor a korábbi életükben.

Az Alabama és Monroe, valamint a Csodálatos fiú rendezője ezúttal lenyűgöző olasz tájakra kalauzol, hogy egy évtizedeken átívelő barátságot mutasson meg. A Nyolc hegy Paolo Cognetti hazánkban is kiadott, nagy sikerű regényéből készült filmadaptáció, amely a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri díját nyerte."

(Forrás: https://port.hu/adatlap/film/mozi/nyolc-hegy-le-otto-montagne/movie-240643)

Pietro állandóan menni akar, mert akármennyire lenyűgözi a hegyek világa, kevésnek érzi a kiteljesedéshez, Bruno viszont börtönként zárja magára e tájat, mert mást nem ismer és nem is akar megismerni. Valahogy úgy érzem, én  valamikor Pietro voltam és Bruno lettem.

 Karácsony másnapján a családi találkozó előtt pingvinekkel sétáltunk a jászberényi állatkertben. Most harmadik alkalommal vettem részt ezen a programon és mindig nagy élmény az édes kis totyogók mellett sétálni és közben hallgatni a lelkes és elhivatott gondozójukat, aki séta közben sokat mesél a pingvinekkel kapcsolatos érdekességekről. Például arról, hogy miért kell megjelölni őket - azért, mert a téli időszakban minden nap egy darab vitamint kapnak, amit fagyasztott halba tesznek és a szárnyjelölő szalag alapján tudják követni, hogy melyik kis falánk pingvin szeretne másodszor is sorba állni az adagjáért. A hasukon elhelyezkedő pöttyök alapján is meg tudják őket különböztetni, de etetésnél nincs arra lehetőség, hogy a pöttyöket figyelje és számolgassa a gondozó, ott gyorsan meg kell tudni állapítani, ki kapott már vitaminos fagyasztott halat és ki nem, és ezt könnyebb megtenni a kis azonosító szárnyszalag alapján.

Arról is beszélt, miért mennek ezek a madarak totyogva - mert nincs térdizületük, vagyis nem hajlik a lábuk. Mindegyik pingvinnek neve van természetesen, a gondozó is néven szólítja őket. Délelőtt 11 órakor indul a menet, előtte már a kifutójukban az ajtó előtt útra készen sorakoznak. Nem mindennapi élmény ez a pingvinséta, ha arra jártok ilyenkor télen, ne hagyjátok ki. 

Nálunk a konyhában van a rádió, ezért aztán csak akkor hallgatom, ha ott van dolgom. Ma délelőtt tevékenykedés közben ünnepi istentiszteletet hallgattam és felfigyeltem a bűnbocsánatra. 

Jó ideje ostorozom magam és sokat sírok valami miatt, amit hónapokon át tettem és erről nem is fogok írni, mert szégyenteljes bűnnek tartom. Feszült figyelemmel hallgattam hát a prédikációt és a fény kezdett felderengeni előttem: van bűnbocsánat. Amikor egyedül maradtam itthon, rákerestem a neten, hogy vallási értelemben mi a bűn, mi a bűnhődés és hogyan lehet bocsánatot kapni. Amit találtam, abból az engem leginkább megszólító gondolatokat összegyűjtöttem az előző posztban és többször egymás után vissza is olvastam. Aztán, mivel továbbra is magam voltam, hangosan kimondtam a bűnömet, elmondtam arcpirító részletességgel, de most nem kerestem azonnal a mentségeket is mellé, hanem csak azt a bizonyos dolgot mondtam, ismételtem, nem szépítve, hanem összetört szívvel és mély fájdalommal, mintha valami büntetőszék előtt álltam volna. De hát ott is álltam, Isten színe előtt.

És akkor megbocsátást kértem és kaptam: "Bűneid megbocsátattak."

Nagyon sírtam, de utána könnyebb lett. 

Tudom, hogy ez csak átmeneti megkönnyebbülés, mert - és ezt is bemásoltam az előző posztba -, ami történt, az megtörtént és a bűnbocsánattal nem lehet meg nem történtté tenni. A bűn velem marad, de az elhordozásban segít Valaki, aki magára vállalta a világ bűneit és az enyémet is. 

"Az élet nagyszerű lényege: vétettem - megbántam és van rá remény, hogy feloldoz a krisztusi kegyelem."

(forrás: Partfal.blogspot.com)

"A bűn természete olyan, hogy ha megszületik, akkor növekvő sötét áradatként elindul és hihetetlenül mély pusztítást és rombolást végezve hömpölyög, tombolva vonul előre a maga útján, emberi erővel többnyire feltartóztathatatlanul. Ezért nagyon fontos látni, hogy amikor ráeszmélsz, mit okoztál; felismered, mi áradt ki belőled, és mennyire kontrollálatlanná váltak annak a következményei; Isten elé állsz bűnbánattal és bocsánatkéréssel, és ő megbocsát (mert tényleg megbocsát!) - ez nem jelenti azt, hogy az egész történetet visszavitted a bűn elkövetése előtti helyzetbe. Az nem megy oda vissza! Nem lehet a bocsánatkéréssel, mint egy varázsszóval „visszaszívni” az egészet, ahogyan a gyerekek mondják az oviban: visszaszívtam, az már nincs. Nem működik így. Ami kiáradt, ami elkezdett pusztítani, az akkor is kiáradt és pusztít, ha bocsánatot kérünk érte. Ami megtörtént, az nem lesz meg nem történtté. A bűnbocsánat nem törli el a bűn következményeit. Igen, idővel gyógyulnak a sebek, megváltást nyerhetnek rossz következmények. Igen, idővel Isten kegyelme a legrosszabb dolgokból is kihoz jót. Igen: a bűn felismerése után a bocsánatkérésnek mielőbb meg kell történnie. S abban a pillanatban, amikor bűnbánatot tartok, megkapom a bocsánatot. De nem szabad azt gondolni, hogy innentől minden úgy megy tovább, mintha nem történt volna semmi."

"Miért fontos minden igaz, mély bűnbánatban a fájdalom? (...) A szembenézés, a felelősségvállalás persze fájdalmas, olykor iszonyatosan fáj, ilyen agóniában tart, mint amiben Dávidot látjuk. Igazán mély bűnbánat ugyanis nem lehet a bűn következményeivel való szembenézés, az általunk okozott pusztítás, rombolás feletti mély fájdalom és gyász nélkül. De ez az állapot, ez a gyász és összetöretés az előtt az Isten előtt történik, akiről tudod, hogy nagyon szeret. Irgalmas, kegyelmes, könyörülő Isten."

"Az igazi bűnbánat, amikor az embernek a szíve valóban megtörik: Isten hihetetlen nagy ajándéka. Azért adja, hogy általa megtisztítson, meggyógyítson és újat adjon rajta keresztül. Hogy bevonjon bennünket Jézusnak, az ő Fiának a történetébe. Hogy egészen közel jöjjön ezáltal hozzánk. Hogy megértsük, mit jelent, hogy Jézus Krisztus az, aki a bűnből valóban megszabadít bennünket. Hogy Karácsonykor örömmel és hálával fogadjuk azt, aki eljött a világba és megváltott minket."

(Forrás: https://www.gref.hu/hu/igehirdetes/adventi-arcok/igaz-bunbanat/)

„Hiszem… a bűnök bocsánatát” – „remissionem peccatorum”

"Mi a bűnbánat? Amikor kimondom, megnevezem azt, amit rosszul tettem. A bűnöket, a bűneinket csak Jézus szeretetén át tudom néven nevezni. Az előttünk álló ünnepben csak akkor leszünk elérhetők egymás számára, ha a bűneinket letesszük Jézus elé. Jézus annyit mond, hogy megbocsáttattak a te bűneid. Nem kell fennhangon kimondani, én tudom, te tudod, mi az ami belülről sebez. Olyan egyszerű ez a bűnbánat, nem egymásra mutogatás, nem méricskélés. Jézus azonosul a béna élet-történetével, és ezáltal a bűnbánatból gyógyulás lesz. Jézus születése arról szól, hogy azonosul velünk is, megbocsátok, nem kibeszélem, hanem elveszem bűneid. A földre jött Jézus mennyei ajándéka a megbocsátás.

Jézus szinte mindig csak ennyit mond a bűnösnek:Megbocsátottak neked. " (https://kalvinpark.blogspot.com/2017/12/bunbanat-es-megbocsatas.html)

 A Szentírás szavai szerint: „Nincsen igaz ember egy sem… s nincs különbség: mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének.” (Rm 3:10,23).

A bűn ezért nem egyszerűen méltatlan viselkedés, nem pusztán belső torzulás, kisiklás, hanem az ember egzisztenciáját meghatározó adottság. Olyan teher, amit mindnyájan a születésünkkor kapunk, s aztán csak egyre súlyosbítunk.

A bűn ugyanis mindenekelőtt szembefordulás Valakivel. S ez a Valaki, nem az én jobbik felem, nem is az én embertársam, hanem maga Isten. A bűnről való minden világi vagy keresztyén beszéd ezért válik óhatatlanul moralizálássá, ha nem mutat tovább Istenre.  Arra az Istenre, akinek egyedül van joga és hatalma, hogy megbocsásson.

Hogyan kaphatunk bocsánatot?

A következő kérdés, ami felmerül, az, hogy milyen árat kell fizetnünk, milyen feltételeket kell teljesítenünk, hogy részesedjünk a bűnbocsánatban? Semmilyet! Jézus nem kezdi a bénát faggatni, nem gyóntatja meg. Ez a beteg ember semmilyen előzetesen szabott feltételnek nem kell, hogy eleget tegyen. Jézus még csak a töredelem vagy a bűnbánat feltételét se szabja elé. E meglepett ember megelőlegezetten, feltételek nélkül, ingyen, vagyis kegyelemből részesül a megbocsátásban. Amint a reformátorok megfogalmazták, mi mindnyájan „sola gratia”, egyedül kegyelemből élünk, kicsik és nagyok egyaránt. Ezt nekünk azért olyan nehéz megértenünk és elfogadnunk, mert mi egy olyan nemzedék vagyunk, akik megszokták, hogy mindenért fizetni kell, és semmit sem adnak nekünk ingyen. A „hiszem a bűnök bocsánatát” tétel lényege pedig éppen arról szól nekünk, hogy Isten feltétel nélkül és ingyen adja a megbocsátást, hogy a kegyelem fölébe kerekedik az ítéletnek.

Kálvin is így magyarázza ezt: Mit jelent a bocsánat szó? Azt, hogy Isten ingyen való kegyelméből elfedezi és nem nézi a hívők vétkeit, ítélet alá nem vonja, s nem bünteti meg őket. (Kálvin: A genfi egyház Kátéja).

Ha a kegyelem által a bűnbocsánat ilyen váratlanul hull az ölünkbe, vajon nem olcsó-e ez a kegyelem és nem válik-e értéktelenné az így kapott bocsánat? Ilyen egyszerű lenne az egész? Ennyire jelentéktelen ügy lenne az, hogy bűnösök vagyunk? Ilyen gyorsan el lehet intézni az egész bűn kérdését?

A bűn mindent felülmúlóan súlyos teher. Ez az oka minden nyomorúságunknak, ez a mi legfőbb bajuk, ez ront meg mindent.  Isten azonban mégsem hagyja annyiban a dolgot. Református hitvallási íratunk a Heidelbergi Káté a „Mit hiszel a bűnök bocsánatáról” kérdésre a következő választ adja: „Hiszem, hogy Isten a Krisztus elégtételéért minden bűnömről és bűnös természetemről, amellyel teljes életemben harcolnom kell, soha többé meg nem emlékezik, hanem Krisztusnak igazságát (igaz-voltát) kegyelemből nekem ajándékozza, hogy soha ítéletre ne jussak.” (H. K. 56. k.-f.).

A bűnbocsánat nem ingyen van, a kegyelem nem olcsó, mert Istennek nagyon drága árat kell fizetnie érte. Isten azt áldozza érte, aki a legdrágább neki, akit a legjobban szeret. Nem mondhatjuk tehát, hogy semmibe nem került Istennek a megbocsátás, mert Mindenébe került, Fia életébe, hogy minket megszabadítson a bűn bénaságából. Nem olcsó tehát a kegyelem, nagyon is drága: „áron vétettetek meg.” (1Kor 6:20).

A megbocsátás értékesebb a legdrágább ajándéknál, amelyet egymásnak nyújthatunk, ragyogóbb, mint a legcsillogóbb ékszer, hevítőbb, mint a legforróbb szerelmi vallomás. Következményekben gazdagabb, a legszentebb eskünél is, ez a néhány egyszerű szó, amelyet egymásnak mondhatunk, mert előzőleg nekünk mondta az Úr: „Megbocsáttattak a bűneid.” Ámen.

(Forrás: http://bonyhadireformatusok.network.hu/blog/bonyhadi-reformatusok-kozossege-bonyhadi-reformatus-egyhazkozseg-reformierte-kirchengemeinde-von-bonnhard-hirei/bun-es-bunbocsanat)

József Attila: Én nem tudtam

Tegnap esett a hó, de mára elolvadt. Milyen jó lenne, ha fehér karácsonyunk lenne!

Úgy vártam a havat, mintha ezen múlna. Nem ezen múlik.

Grincs vagyok, aki ellopja a karácsonyt? Grincs vagyok, mert Jézus születésének napját ünnepelem minden más, az eredeti szakrális tartalomra mesterségesen ráépített és gerjesztett modern tartalommal szemben? 

Szeretet, család. Ezt hallom október vége óta. Igen, természetesen szeretjük egymást mi is nagyon, de ezt egy túlragozott karácsonnyal kifejezni? Ne már.

Nálunk a lehető legegyszerűbb a karácsony, és hidd el, nem is vágyom többre. (Je suis un Grincs, mais ce n'est pas grave. J'aime beaucoup ma famille, naturellement, me je suis contante, que nous sommes seulement deux a la maison ce soir et pendant Noel. Je pense mes enfants toujours.)

Már tizenéve, hogy a gyerekek elköltöztek itthonról és családot alapítottak száz ill. kétszáz kilométerre tőlünk, ez  hozott egy természetes változást az ünnep megélésében. Az idén elment az anyukám és már semmi nem olyan, mint volt. Rengeteget sírok még mindig. Erre a karácsonyra, vagyis inkább ennek a külsőségekben való (minimális) megnyilvánulására nem találok kifejezőbb szót a Grincs-nél.

Ma egy barátom így vigasztalt: A hit igenlő válasz az isteni engedelmeskedésre.

Boldog karácsonyt a Grincseknek is!