A Szitakö című film jött velem szemben, "véletlenül" találtam rá úgy, hogy nem is kerestem filmet. Mivel mostanában egyre jobban hallgatok a megérzéseimbe, megnéztem és vigaszra leltem.

A baleseti sebész főszereplő Kevin Costner, aki tragikus balesetben elveszíti imádott, szintén orvos feleségét, aki gyermeküket hordta a szíve alatt. A gyásza leírhatatlan. Hirtelen és egyre erősebben jeleket kap, jeleket vesz észre és befogadóvá válik arra, hogy a halállal nincs vége, valami van "azután". 

A filmet nagyon ajánlom, nézzétek meg!

Családunk egyik fele Vác környékén él és a főtéri adventi vásárról sok szépet hallottunk tőlük. Adta magát, hogy karácsony előtt találkozzunk az ünnepi díszbe öltözött váci főtéren, ahol eltölthetünk együtt egy kis időt és megnézhetjük az adventi forgatagot is. A három éves kis édesünk boldogan fogta a kezünket és lelkesen beszélt mindenféléről, amíg (legalább háromszor) körbejártuk a főtér adventi részét, kistestvéréből viszont nem sokat láttunk, mert szinte végig aludt, amíg ott voltunk.

Egy ilyen helyen, advent ide vagy oda, sosem az árusított portékára figyelünk, sőt, legtöbbször meg sem nézzük őket, csak különösebb érdeklődés nélkül elsétálunk a  standok mellett. Mióta Mariazellben voltunk karácsony idején, azőta bárhol járunk, folyton azt a puha, meleg, mézeskalácsillatú adventi hangulatot keressük, amit ott át tudtunk élni, de azt, most, sok év és sok általunk meglátogatott adventi vásár után már tudjuk, hogy Mariazellben kell keresni.

Vagyis Vácon is hiába kerestük, de talán mégis itt (és Szentendrén) jártunk a legközelebb hozzá.

Vácon mértéktartó, csendes főteret láttunk, semmi hivalkodás, semmi giccs nem volt, a zenei élmények is a helyükön voltak, a Jingle Bells-ek helyett acapellát hallgathattunk, kürtőskalács is volt egyenesen a székelyföldi Farkaslakáról, de valami, amiről nem tudom megmondani, hogy mi, de mégis hiányzott.

Vác városát úgy is néztük, mint a leendő lakóhelyünket. Ez a város is szóba került már ugyanis, ahová majd költözhetnénk, ha abbahagyjuk a munkát. Nem kerültünk közelebb a döntéshez. A Dunapart, a főtér és az egész Széchenyi utca nagyjából rendben volt, de hát ugye ez csak a belváros. Ha összegyúrnánk Nagymarost és Szentendrét - csak hogy a Dunakanyarnál maradjunk -, és megszórnánk egy csipet felvidéki főtéri hangulattal, nos, ez lenne Vác.

Külön-külön jól hangzik, de egyben valahogy mégsem az igazi. 

Ma Vácra utazunk, vonattal megyünk, mindjárt indulunk. Az adventi vásárban találkozni fogunk a családunk egyik felével, velük ünnepeljük a második gyertyagyújtást.

Naponta rengeteg döntést hozunk, kisebbeket és nagyobbakat, ezek mind dominó-szerűen egymásra is hatnak, egymásból is következnek.

Például.

Ma reggel úgy döntöttem, hogy nem megyek el a férjemmel Szolnokra, hanem itthon maradok és pihenek. 

Aztán gondolkoztam, süssek-e valami finomat.

Azon is gondolkoztam, főzzek-e levest, vagy legyen elég a főétel, végül úgy döntöttem, főzök és sütök is valamit. A leves miatt el kellett mennem a zöldségeshez, ezért nem néztem meg a filmet, amit mára terveztem, viszont gyalogoltam egy jót. Nem akartam kimenni a temetőbe, de a zöldségestől hirtelen ötletből kértem egy szép fenyőágat, így hát azt legkésőbb hétfőn ki fogom vinni a szüleim sírjához. 

Sütés-főzés közben volt időm gitározni is, a tegnap tanult dalokat ismételgettem nagy örömmel. Még a francia szótárfüzetem is előkerült. Átismételtem két oldalnyi szót és kifejezést és csak kettőt nem tudtam.

Az elkészült diós süteményből ettem ebéd után, majd a férjem hozott beiglit is, persze, abból is ettünk. Úgy döntöttem, akkor is kimegyek az erdei futópályára, ha mindössze fél órám lesz rá, de szerencsére három kilométerre való időm lett és ráadásul a rózsaszín bogyókat is megcsodálhattam. Előtte elmentem a testvéremhez, vittem neki levest.

Ha elmentem volna Szolnokra, nem főztem és nem sütöttem volna. Nem mentem volna el a testvéremhez és nem mentem volna ki a futópályára. Helyette bámészkodtam volna Szolnokon, sétáltam volna a Tisza partján és valószínűleg fáztam volna. 

Ki tudja, mi lett volna, ha. Reggel hoztam egy döntést, abból következett az összes többi. Jól van ez így.

Megtaláltam az egyik legkedvesebb karácsonyi dalom gitár akkordjait, ez a Boney M - től a Feliz Navidad (amihez Liz Mitchellel készítettek szuper havas, lovasszános videoklippet), és megtanultam eljátszani. A dalt José Feliciano írta.

Aztán megkerestem a Jingle Bells-t is, majd a Mamma Mia-t , a Santa Claus is coming to town-t és végül a Stille Nacht-ot és mindegyiket begyakoroltam. Egy órán át gitároztam és élveztem minden percét. Zenélni és énekelni nagyon jó!

Ezt a bejegyzést egy nappal később, vagyis advent 8. napján írom és vissza kellene emlékeznem, mi is történt a hetediken és elsőre nem jut eszembe semmi. Gondolkodnom kell.

Igen, megvan.

Reggelre finom hólepel borított mindent, ennek nagyon örültem, de egy-két óra múlva már el is olvadt.

És nem is emlékszem a tegnapi napból másra. Elképesztő.

(...)

Ja, most eszembe jutott valami. A legnagyobb unokámmal, a tíz évessel beszélgettem messengeren. A testvérek közötti vitákról, veszekedésekről volt szó, elmeséltem a saját példámat is. Nekem egy öcsém van, sztorizgattam a féltékenységről, irigységről  és a "hogyan törtünk borsot egymás orra alá" témában is elmerültünk. Neki is van ezekről tapasztalata, mert neki is egy öccse van, aki a beszélgetésünk közben odahajtotta a fejét a nővére vállára, a büszke, nagy és okos nővére pedig oda sem figyelve anyáskodva borzolgatta az öccse haját.

Beszéltem arról is, hogy hamarosan el fog múlni a vita-veszekedés köztük is, mert a testvérek általában tíz éves koruk után egyszerűen belefáradnak és megunják a harcot, békét kötnek és egymás különösebb háborgatása nélkül együttműködve sok szuper közös élményt fognak majd összegyűjteni. A családban csupa jó példa van erre, fel is soroltuk: én és az öcsém, a másik mama és a testvére, anyukájuk és a testvére, apukájuk és a testvére, és az unokatestvéreik. Elmondtuk, hogy sajnos a nagyapának nincs testvére és hogy ez milyen kár! 

Ilyenekről beszélgettünk, ők közben összebújtak, én meg elolvadtam tőlük. 

Megnéztem Dickens Karácsonyi ének című regényéből készült filmet és nagyon tetszett. Ez egy igazi tanító mese arról, hogyan válik egy mogorva pénzember érezni-szeretni lépes jóságos emberré.

Este értesültem arról, hogy a munkahelyem igen nagyvonalú karácsonyi ajándékot ad a jövő héten a dolgozóknak, a másik munkahelyemről pedig meghívást kaptam a karácsonyi ünnepi ebédre. 

Ugye, hogy vissza lehet emlékezni, mi minden történt december 7-én? Csak akarni kell.

"Magamhoz ölelem a decembert."

Ezt olvastam az egyik blogban. A szerző, hozzám hasonlóan nagyon szereti a késő őszt és a hideg telet. Olyan szép ez a kép: magamhoz ölelem. Én is magamhoz ölelem, szorítom, szeretgetem. Otthon vagyok benne.

Ma megölelt egy drága szívű munkatársam. Azt mondta, miattam érdemes bejönnie dolgozni. Hogy minden szebb, amikor itt vagyok. 

Mit lehet erre mondani? Szavak helyett magamhoz öleltem.

A tegnap esti Zorán-koncert olyan volt, amilyet vártam. Ebben az évben voltam már koncertjén és pár éve szintén, úgyhogy tudtam, mire számíthatok: meghittségre, finom hangulatra, jóságra és sírásra. Zoránt is magamhoz ölelem.

Recsegett-ropogott a fagyos avar a talpam alatt ma az erdőben. Délután három óra körül tudtam kimenni, már félhomály volt és összesen ketten voltunk a futópályán. Az erdő nagy, a futópálya hosszú, két ember csak időnként fut benne össze, vagyis gyakorlatilag egyedül voltam, mégis megnyugtatott, hogy a parkolóban nem csak én parkoltam. Fél óra alatt kétszer találkoztam a másik futóval.

Igen, képzeld, én is futónak nevezem és tartom magam.

Két kilométert teljesítettem, ennyire volt időm, de lett volna igényem és bírtam volna többet is.

Este Zorán-koncertre megyünk, aztán Mikulást ünneplünk, de nincs itthon semmi, amit egymás cipőjébe tehetnénk. A mi Télapónk nem hoz most --- majdnem azt írtam, hogy semmit, pedig dehogynem. Mint a Kerozin Télapója, hogyan is van?

"Minden évben eljön a Karácsony, de te már régen nem hiszel a mesékben,
Hogy él egy ember, egy nagy szakállú fenn egy északi sarki hegységben.
Aki mindig csak nevet és mindenkit szeret, bár az egész világ egy szemétdomb.
Tudod a Télapó néha nem hoz semmit, csak reményt adhat, hogy lesz még jobb."

 Nem baj, ha nem lesz jobb, de ne legyen rosszabb sem.

Kemény fagyot ígértek ma reggelre, így hát tegnap este a férjem beköltöztette a leandereket a házba. Tényleg nagyot fagyott, hideg téli reggelre ébredtünk. 

Ma átgondoltuk a pénzügyeinket és az a helyzet, hogy megengedhetnénk magunknak egy kis téli pihenést valahol. Ezen egyébként már napok óta gondolkodunk, akarjuk-e egyáltalán, hová mennénk szívesen és főleg, hogyan hangolnánk össze a kettőnk merőben eltérő pihenési elképzelését. Én ugyanis az aktivitás híve vagyok, a férjem meg nagyon nem. Én mennék a hegyre, túráznék, ilyesmi, a férjem meg beülne egy termálvizes medencébe és csak enni jönne ki. 

Egy szuper ötlettel állt elő most: menjünk Egerszalókra, ahol ő fürödhet, én meg kirándulhatnék. Elsőre tetszett ez nekem is, de aztán mégsem, mert fáznék és félnék egyedül kirándulni is. Kompromisszum nincs, én nem fürdök, ő nem kirándul. 

A horvát tengerpart is napok óta beszédtéma nálunk, Fiumére gondoltunk, de ... mégsem, az sem jó. Messze van, nem akarunk egy napot autózni oda, egy napot meg vissza.

Az van, hogy szeretjük az otthonunkat és szeretünk itthon lenni. Nyáron más, akkor jövünk-megyünk, de ilyenkor nehezebben mozdulunk. Kényelmesek vagyunk. Nagyon.

Maradunk tehát itthon.