A szememnek teszik a sok zöld és a tavaszi virágok kavalkádja. Nagyon tud  fájni, hogy anyukám ezt már nem láthatja. Az egyik tanítása az volt, hogy lássuk meg a szépet, érjünk rá gyönyörködni benne és erre egyszerűen mindig legyen időnk. Figyeljük meg, hogy napról napra mennyi pitypang sárgítja be a zöld füvet, mennyit nőnek a fenyőn az új hajtások és milyen szép a naplemente. Rengetegszer felhívott csak azért, hogy menjek gyorsan ki a házból és nézzem meg a naplementét, mert ilyen szépet még sosem láttam, vagy hogy menjek el hozzá és fényképezzem le a kis fenyőt, mert hirtelen nagyot nőtt. Megtanultam tőle rég, hogy észrevegyem magam körül a szépséges természetet, de most, hogy ő már nem láthatja, kétszer annyi időt szánok a gyönyörködésre, hogy helyette is nézzem. 

Úgy alakult, hogy szombaton Jászberényben jártunk. A szép, tiszta időben Kiskörétől már jól lehetett látni a Mátra vonulatát, a Jászságba érve pedig szinte karnyújtásnyira látszódtak a hegyek. Mindössze ötven kilométerre voltunk Mátrafüredtől, de nem volt időnk elkanyarodni arra, ezt most be kellett látnom.

Másnap az ország délkeleti csücskébe kellett mennünk, a Viharsarokba, Sarkadra. A város határában megálltunk, egy szántóföld széléről ugyanis gyönyörűen lehetett látni a Bihar-hegységet. Legalább ötször kérdeztem meg, hogy azok ott tényleg a Bihari-havasok? Alig akartam elhinni és annyira, de annyira örültem neki. Ha hegyet látok (és kikötőt), alig bírok magammal. Megnéztem térképen, bő két órás út lett volna odaérni.

Nagyszerű volt két nap alatt az országot észak-dél irányban átszelni, kis túlzással persze, mert Jászberény az nem az északi határszél, de Sarkad bizony egy határváros délen, úgyhogy a kis túlzás most féligazságot jelent. Az első fotón a kék csík a távolban a Mátra, a másodikon a Bihar-hegység látható. 

Nagyon vágyom a hegyek közé, mennék már túrázni. A munkahelyemen mozgolódásba-szervezkedésbe kezdtünk, majd meglátjuk, mi jön össze.

A fotó és a szövegben szereplő idézet forrása: https://magyarockdalszinhaz.hu/made-in-hungaria/

Akkor tehát megyünk tovább valahogy. Az élőknek az élettel kell törődni, így mondják. Próbálkozom, de az az igazság, hogy bármerre járok és bármit csinálok, alig van olyan perc, hogy ne  gondolnék az anyukámra. A seb örökre seb marad, csak megtanulunk majd együtt élni vele, ezt is mondják.

Legalább két hónappal ezelőtt lefoglaltam a jegyeket a Made in Hungária musical előadásra. Kétszer láttuk már ezt a nagyszerű darabot, először Debrecenben a Csokonai Színházban, másodszor Szarvason a Víziszínpadon. Most a szomszéd város hívta meg a produkciót. Természetesen volt bennem szorongás, hogy elmehetek-e, mert éreztem, hogy nem, de tanulom, hogy az  élettel kell törődni. 

A Fenyő Miklós-Tasnádi István által írt musical a filmváltozatban komolyabb, a történetben is több, de nagyon is szórakoztató, a musical-változat viszont igazán a szórakoztatásra épül. A történet: "A hatvanas évek elején ki- majd visszadisszidál egy tipikus angyalföldi család: Fenyőék. A fiatal Mikibe (darabunkban Ricky) mélyen beleívódott mindaz, ami egy tizenévesnek Amerikát jelentheti: a rágó, a Marlboro, a hawaii ing, a Ballantines, és mindenekelőtt a rock and roll. A kinti élmények és egy megszállott lemezgyűjtő rádióműszerész hatására elhatározza, zenekart alapít. Cipős dobozból, éjjeli szekrényből erősítőt eszkábálnak, s már nem is kell más, csak néhány jó haver, hogy a Szent István parkban, a Fémmunkás próbatermében, a Tisza utcai utcabálon feldübörögjön a Viva Rock and roll. És létrejött a Hungária."

A Magyarock Dalszínház színészeit és énekeseit az első sorból nézhettük. Az előadás remek volt,  imádtam és élveztem minden percét. A végén a finálét még énekeltem is. Bármikor újra megnézném.

Szent Ágoston: Ne sírj

 A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok,
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt,
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

Az első emlékem, hogy állok az ajtóban és nézek be a konyhába az anyukámra, közben szopom az ujjam és gyűrögetem, morzsolgatom a zöld kismama-ruhájának övét, amit magammal húzgáltam mindenhova. Két-három éves lehetek. 

A második képen is én vagyok, a kis rácsos ágyam mellett állok anyukám mellett, aki az újszülött testvéremet fogja és azt kérdezi tőlem, hogy ugye átadom az ágyamat az öcsémnek. 

Aztán látom magam előtt, ahogy anyukám biciklivel az óvodába visz és elesünk.

Új kép. Az óvodában ülök és anyukámat várom, hogy jöjjön értem, ne kelljen megennem az ebédet, vigyen haza. Pont azért kérte anyukám az óvodai ebédet, mert otthon alig ettem, főtt ételt meg végképp nehezen lehetett belém tuszkolni és remélte, hogy majd az ovis társaim közösségében jobban fogok enni, de nem.

Orvosnál vagyunk, magánrendelésen. Az orvos és az anyukám arról beszélnek, hogy mi bajom lehet, hogy ennyire étvágytalan vagyok, miközben egyáltalán nem vagyok sovány, sőt, nagyon is husikás. Kórházba kell mennem kivizsgálásra. Háromszor vagy négyszer voltam bent, semmi okot nem találtak. Minden kórházi "befekvés" rettenetes volt, rengeteget sírtam és nem értettem, miért kell ott lennem, amikor semmi bajom nincs. Folyton a lázlapomat tanulmányoztam, hátha rájövök, hogy mi bajt találtak, de mindig minden rendben volt. Sírtam, mert vártam az anyukámat, sírtam, mert amikor jött, nem vitt haza és biztos haragudtam is akkor rá, de arra nem emlékszem.

Folyton aggódott értem. Féltett, vigyázta minden lépésem. Rettegett, hogy bajom eshet. 

Anyukám. Anyukám. Anyukám. Anyukám. Anyukám. Aggódsz, féltesz, vigyázol rám. Nem múlt, hanem jelen időben. Öröktől fogva, most és mindörökké.

Ahogy gyerekkorom első emlékei, úgy kertem első tulipánja is a tiéd. 

Húsvét hétfőjén munka. Nem akarok itthon maradni, menjek vagy mégis maradjak, te hogy szeretnéd?

Gyere velem.

Megyek.

Csak a szokásos. Tisza-tó, Kisköre. A vízlépcső hídján átsétáltam, dübörgött a víz alattam. Lesétáltam a hallépcsőhöz is, egy halat sem láttam. A kilátó feléig felmentem, 25 lépcsőt másztam meg az ötvenből. Álltam a Jóremény-stégen és néztem az onnan óriásinak látszó Tisza-tavat. Jó idő helyett egész nap alatt szakadt az eső. A cipőm teljesen átázott. A kocsiban a hazaúton le kellett vennem a csurom vizes cipőmet és zoknimat, mezítláb voltam. A sálammal, a pulcsimmal és a sapkámmal bugyoláltam be a lábamat.

Este még el kellett menni a Hortobágy szélére, egy kicsit gondolkodtam, hogy én is menjek-e, de addig itthon jó forró vízben fel tudtam melegíteni a lábam és megint nem volt kedvem egyedül itthon maradni.

Végig szakadt az eső.  Ki sem szálltam a kocsiból.  

Éjfél után aludtam el. 

Ezeken kívül egész nap anyukámé volt minden gondolatom.

Az anyukám halála utáni napon úton voltam. Nem kellett volna mennem, de nem volt maradásom.

Átkeltem a kiskörei Tisza-hídon. Anyukám átkelt a két világot összekötő hídon.

A jászkíséri városi parkban találkoztam a húsvéti nyuszival. Anyukám gyakran hívott engem "Nyuszikám"-nak. Én voltam az ő drága kis Nyuszikája. Mennyire tetszett volna neki ez a virágos, tarka, vidám nyúl! De én tudom, hogy bármilyen tarka és bármilyen vidám, ez már csak egy árva nyuszi. 

Csak egy olyan útra emlékszem, hogy én vezettem és eltévedtem, de akkor éppen az anyukám is velem volt. A hegyek között, a Laskó-patak völgyében, egy általam már bejárt úton történt, hogy a főútról le kellett volna jobbra kanyarodni, de a széles útkereszteződés és a táblák ellenére nem vettem észre az útelágazást és egyszerűen a főúton tovább mentem. Majdnem a Mátrában kötöttünk ki. Féltem. Anyukám nem  félt, mert mindig biztonságban érezte magát velem. Gyakran járok arra azóta is és ma sem értem, hogy tudtam akkor így elnézni az utat. 

A Tisza-tó Poroszlónál. Anyukám nem szerette a nagy vizeket, félt  és bennünket is féltett. A mai napig félek a víztől, nem is nagyon szeretek nyílt vízben fürdeni. Ő sem szeretett.

Tegnap egész nap sírtam. Akár hegyet láttam, akár a Tiszát, a nyuszit vagy az unokáimat, mindenről az anyukám jutott az eszembe. Velem volt egész nap, ott volt minden gondolatomban. Hazafelé én vezettem kb. száz kilométeren át és folytak a könnyeim. Nem sírtam, csak folytak a könnyeim. Esett az eső, járt az ablaktörlő és az  arcomat vörösre áztatták a könnyek. 

Velem volt az anyukám. Ő is sírt.

2023. április 7. 18:35. Nagypéntek.

Meghalt az anyukám. Fájdalom és szenvedés nélkül örökre elaludt. Nem volt beteg, de nagyon megöregedett. Fél éve combcsontja tört, azóta csak ülni és feküdni tudott. Alig látott és alig hallott. Egy hete covidos lett. 88 évet élt. 

Azt mondják, erre nem lehet felkészülni. Nekünk hét hónapunk volt, hogy felkészüljünk úgy, hogy ő végig hitt abban, hogy felépül, újra járni fog és süti majd nekünk palacsintát. Mi tudtuk, hogy nem így lesz. Négy hónapig itthon volt velünk és három hónapig kórházban. Ott aludt el, egy három ágyas covid-szobában. Ablakon át láthattuk őt, de ő bennünket már nem. Hat napig lebegett a két világ határán, a hat nap alatt pillanatokra ébredt csak fel és már aludt is tovább. A hetedik napon csendesen átaludta magát a másik világba, örökre megpihent.

Hálás vagyok, mert egy hónap híján hatvan évig lehettem az anyukám imádott kislánya. Imádott engem, feltétel nélkül és mindent megbocsájtóan imádott. Ő az, aki engem a legjobban szeretett ezen a világon. Fürödtem, lubickoltam a mindent elsöprő szeretetében. Arra gondolok, hogy milyen jó nekem, mert ilyen sokáig itt lehetett velem az anyukám, de nem tudok szabadulni attól a gondolatól, hogy abból a rengeteg jóból biztos, hogy túl keveset adtam vissza.

Meghalt az anyukám. Nem tudok úgy gondolni rá, hogy nincs többé, mert amíg mi, a gyerekei és az unokái élünk, addig ő itt lesz velünk. Nem tudok úgy gondolni rá, hogy nincs anyukám, mert van. Van anyukám. Van anyukám, nem itt, hanem odaát. De mégis itt.  Édesanyám. Anyukám. Anyucikám. 

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom...
Gyémánt vagyok fénylõ havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok,
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.

(Mary Elizabeth Frye)

"Húsvéti hó, még közel a tél, Long time ago, falon a jelszó."

(Tóth Zoltán, ex-Republic)