"Húsvéti hó, még közel a tél, Long time ago, falon a jelszó."

(Tóth Zoltán, ex-Republic)

Csendes napok. Megettük a húsvéti sonkát. Igen, egy héttel húsvét előtt. A kisfiam itthon volt, fogjuk rá, hogy miatta. Gratulálok. Tervezzük a húsvét vasárnapját, a Bükkbe megyünk. Gyűlnek a tavaszi  programok, lesz Badár Sándor, színház és koncertek. Alakul a nyár is, kitaláltuk a nyaralást.

Mindeközben anyukám covidos lett.

Murphy szerint: Ha javulni látod a dolgokat, akkor valami fölött elsiklottál.

Hát igen. Szerintem is. 

De a kertünk gyönyörű és rendben van a ház is. Azt a keveset, amit mostanában kontroll alatt tudok tartani, azt igyekszem. Nem lettem rendmániás, de valami változott. Naponta többször megfésülöm a hajamat. Napozok és ülök a csendben. Fél éve nem tanulom  a franciát. Furcsa filmeket nézek. (Volt egyszer egy nyár. Toszkána. A sziget szelleme.) Moliére-t olvasok. Rendet tartok magunk körül és óvatosan tervezek. 

Csak így, szinte tőmondatokban. De ezeket legalább franciául is el tudom mondani, igaz, hogy kb. öt szó per óra sebességgel.

Április 2-án eljött hozzánk a két nagyobb unokánk, az egyik kilenc és fél, a másik hat és fél éves. Az időnk egyharmadát itthon töltöttük az étkezőasztalnál és a picike kertben, ahol, mint kiderült, egyetlen labda is remek szórakozást tud nyújtani, főleg úgy, hogy a cicázásba nagyapa is beállt és rendkívül ügyesen és cselesen játszott.  Időnk jó háromnegyed részében az erdőben és a biciklipályán voltunk. Jártunk a lombkorona sétányon, hintáztunk és csúszdáztunk az erdei játszótéren. Igen, indokolt a többesszám, mert nagyapa és én is lecsúsztunk az óriási  csúszdáról és mindketten hintáztunk is.

Igaz, hogy csak egy napra, de sikerült visszafiatalodtunk úgy ötven évet.  Lesz ez még így máskor is az édes, drága, tündéri, okos és nagyszerű unokáink örömére és szórakoztatására. 

Türelmes ember vagyok. Bizonyos dolgok cseppet sem izgatnak, más dolgokat türelemmel ki tudok várni, emberi kapcsolataimban gyakorlom a toleranciát és egyáltalán: remekül tudok létezni mindenféle sietség nélkül és mások által sem hagyom magam siettetni. Nem mondom, hogy Pató Pál úr módjára élek, pedig tulajdonképpen de.

A tavasz nem türelmes. A tavasz nem vár melegebbre, naposabbra vagy éppen esősebbre. Ha itt az idő tavasznak lenni, akkor itt az idő, most vagy soha. Mintha tényleg csak a Most lenne vagy a Soha. Közben az idő halad, az esztendő kereke forog. Eljött az április, esténként még fűtünk és rólam nem került még le a téli dzseki sem, de az erdőben zöld minden, itthon pedig bimbózik a tulipán és a kertünk gyönyörű.

Áldja meg a Jóisten Magdi mindkét kezét. Ő az, aki elkezdte a kertünket csinosítani, ettől én (elszégyelltem magam) ihletet kaptam és folytattam. Magdi az otthoni kertjéből virágokat is hozott nekem, el is ültette, de előbb járdát rakott téglából, a megsüllyedt betonokat megigazította, kapált, gyomlált és gereblyézett. Többször elmondta, hogy nagyon tetszik neki a kertünk, ami icipici ugyan, de nagyon egyedi, egy cseppet sem szokványos. Jólesett.

A kerttel is türelmes vagyok. Nem sürgetem a növényeinket, hogy nőjenek már, nyíljanak már. Kivárom, amíg eljön mindennek a maga ideje.

"Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem."

(Rakovszky Zsuzsa: Őszutó)

Az én drága anyukám még itt van, a világ innenső oldalán, de már át-áttekint a túlsó oldalra. Egy padon ülünk, ő az egyik szélén, én a másikon. Egyre messzebb vagyunk egymástól. Még nyújtja a kezét, még nyújtom a kezem, még elérjük egymást, de már nem úgy, mint régen. Már nem olyan, mint régen. 

De még én vagyok az ő drága kicsi lánya és ő az én drága anyukám. Ez így fog maradni, amíg a világ a világunk és még azután is, abban a másik világban. Hiszem, hogy mindig így lesz. Ő odaátról is elér majd engem.

 A természetben tudok a legjobban pihenni, legyen az erdő, folyópart, hegyoldal vagy dombtető, mindegy, csak kint legyek valahol. Távol a civilizációtól, távol az embertársaimtól és tulajdonképpen ezzel együtt távol a problémáktól, és ne is halljak más hangot, csak a természet természetes hangját. Én így tudok megnyugodni. 

A természetben rend van és ezt a rendet csak ott tudom átélni. Itthon is törekszem persze a rendre és ha hiszed, ha nem, belül, magamban is igyekszem rendet tartani, de az igazi rend megtapasztalásához ki kell mennem a természetbe. Nekem szükségem van arra a nyugalomra, amit ott érzek. Mert ott érzem igazán, hogy a világ,  mínusz civilizáció az összes bajával, rendben van. 

Megismétlem: mínusz civilizáció. 

Megérkezett a mester, készül a szép kovácsoltvas kerítésünk, közben a segítője, aki nagyon szeret kertészkedni, csak úgy, magától, rendezgeti, csinosítgatja a kertünket is. Ha  a kerítésépítés közben van ideje, nem leül, mint ahogy én tenném, hanem összegereblyézi, amit kell, kigyomlálja, amit kell, szépítgeti, szeretgeti a növénykéinket. Ezeket nem beszéltük meg, így aztán nagyon meglepődtem és nagyon meg is örültem, amikor hazaértem és láttam, hogy milyen szép rendben van a pici kertünk és még folytatni is fogja tovább, mert imádja csinálgatni. 

A héten kész lesz a kerítés, azzal együtt a kert is, és utána a teraszon is tavaszt kezdünk. Lassan felébredek a téli álmomból én is. 

Mindenütt jó, de a legjobb útközben. Így tartja a mondás és akár igaz is lehet.

Nagyon jó készülődni az utazáshoz, persze nem úgy, ahogy mi szoktunk mostanában. Nálunk ugyanis mostanság az járja, hogy egyszer csak elhangzik, hogy 5 perc múlva indulás és aki kész van, az jön, ami el van készítve az útra, azt visszük és kész. Azt tudjuk, hová megyünk, de a többi dolog csak útközben dől el. Ennek a tempónak az egyetlen előnye az, hogy nem lehet előtte szorongani, hogy mi lesz és hogyan lesz, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ahogy lesz, úgy lesz, vagy - ahogyan a kamionosok mondják -, úgy akarom, ahogy lesz.

Ha már elindultunk, útközben lenni is nagyon jó. Odafelé nem én vezetek, mert mindig sietünk, én csak nézelődök és örvendezek minden szépnek, amit látok. Általában elkezdek tervezgetni, akkor már jobban lehet látni, hogy mikor érünk oda, mit fogunk csinálni és meddig maradhatunk. Ha a megszokott utakon megyünk, megvannak a magunk kis út menti pihenőhelyei, ahol eszünk néhány falatot csak úgy egyszerűen, az otthonról csomagoltból. Tudjuk, hol veszünk süteményt és hol állunk meg fagyizni, persze úgy, hogy tulajdonképpen nem érünk rá ilyesmire, de azért mégis mindig megállunk. Ha ismeretlen az út, akkor felfedezünk, és ha találunk valami jó helyet, azt igyekszünk megjegyezni.

Utunk céljához megérkezni mindig nagyszerű. Várnak a szeretteink, várnak az élmények, bárhol vagyunk: ott lenni jó.

A hazaindulás, ha a szeretteinkkel vagyunk, nem könnyű és mindig elérzékenyüléssel jár. Ha nem velük töltöttük az időt, hanem magunk voltunk valahol, akkor egyszerűbb. Hálásan elköszönök az adott helytől és már mehetünk is. Élményfeldolgozással kezdjük, általában én idézem fel, hogy mi volt, hogy volt, hogy láttad-e, emlékszel-e ésatöbbi, aztán, ha az autópályáról letérünk, már át szoktam venni a vezetést. Bekapcsoljuk a Kowalsky CD-t és hadd szóljon. Ha az én tempóm lassú is, legalább Kowalsky nem az. 

A hétvégén a Bükkben - ahol még lábujjhegyen jár a tavasz -, jártunk a két nagyobb unokánknál.  Ebéd után egy órakor tudtunk itthonról elindulni, két óra volt az út, megszakítva a szokott helyeken, a madarasi Ferdinánd bisztróban és a poroszlói  fagyizóban. Három órát töltöttünk a családdal, majd újabb két óra hazafelé és este nyolckor már itthon is voltunk. Hét óra volt összesen a távollét, ebből négy óra az utazás. Minden perc megérte.

Úgyhogy nem is tudom. Mindenütt jó, és inkább úgy folytatnám, hogy elindulni is, útközben lenni is, odaérni is és hazaérkezni is jó, vagyis tényleg mindenütt jó. 

A nagy szélviharok után lecsendesedett minden,  a berobbant tavasz kisöpörte a telet és most már csendben teszi tovább a dolgát. Az erdőben is csend van, leszámítva a madarak örömujjongását. A ragyogó napsütésben ragyog minden. A talajszinten csupa zöldet látok magam körül, virágzó kék és fehér ibolyákkal, és ha átnézek a fák között a napfény felé, már a lombokon is pattannak a rügyek. Itthon a kertben is napról napra látom a változásokat, minden rügyezik, virágzik vagy egyszerűen csak egy éjszaka alatt több centit nő.  Zöldül és fényesedik a világ körülöttem.

Mindeközben éjjel marad a sötétség, vagy ne legyek ennyire negatív, a fénytelenség. A fénytelen félelem.  Valamelyik éjjel két álmom is volt. Reggel, amikor felébredtem és elmeséltem a férjemnek, még tökéletesen emlékeztem az álomképekre, úgy tudtam mesélni, mintha filmet láttam volna. Csakhogy itt, ezekben a filmszerű álmokban én voltam a főszereplő. Ahogy meséltem, újra átéltem a félelmet, leizzadt a tenyerem is, de bármennyire is felzaklató volt, mindenképpen el akartam mesélni, hogy szabaduljak tőle. 

Nem sikerült. Még most is pereg előttem mindkettő. 

Nem fogom részletesen elmesélni, hosszú lenne, de annyit mindenképpen, hogy nagyon magasan, legalább kétszáz méteren feküdtem egy  betonból készült valamin, teljesen egyedül voltam és tudtam, hogy nem lehet innen lemenni egyedül, még segítséggel sem. Helikopterrel értem jöhetnek, de oda is majd fel kell másznom úgy, hogy most meg sem merek mozdulni. Nem épület volt, nem torony, tulajdonképpen nem is volt semmi, ami tartotta volna a betontetőt. Olyan volt, mintha ez a beton és rajta én, csak  úgy lettünk volna ég és föld között. Feküdtem a betonon, nem mertem fel sem állni és megmozdulni is csak a hátamon csúszva mertem, de abban biztos voltam, hogy valahogy innen le kell jutnom. Volt egy kötéllétra, nem láttam ugyan, mert nem mertem a betonlap szélére kicsúszni, de tudtam, hogy ott van valahol és csak azon juthatok le, de fel kell volna állnom ahhoz, hogy elérjem, és ez lehetetlen volt.

Aztán egyszer csak, már lentről, a biztonságos talajról figyeltem, ahogy sok embert mentenek a betontetőről lefelé és a mentés módja is eléggé biztonságos volt. Hogy én hogyan jutottam le? Nem tudom.  

A másik álmomban is egyedül voltam, a családom már egy hajón várta az indulást és engem, aki elmentem megvenni a jegyeket. Mindjárt indul a hajó, ezt tudtam, folyton az órát néztem, de hosszú volt a sor és lassan is haladt. Le fogom késni, elmegy a hajó, le fogom késni, el fog menni a hajó, ezt ismételtem egyre nagyobb pánikban. Már majdnem rám került a sor, amikor elővettem a pénztárcámat és láttam, hogy nincs benne elég pénz. Álltam a sorban tovább, a csodára vártam vagy nem is tudom. Senkinek nem szóltam, hogy segítsen, pedig tudtam, hogy segíthettek volna, hiszen a családomnál van pénz, itt a sorban állásnál pedig mindenki az útitársam, együtt fogunk utazni, és a hajón vissza tudom majd adni. Nem mertem senkinek elmondani, nem mertem segítséget kérni. A pénztárhoz érve a bankkártyámat adtam oda, pedig tudtam, hogy már lejárt, azon nincs egy fillér sem. Vissza is kaptam azzal, hogy hozzam a pénzt, addig félreteszik nekem a jegyeket. Mindenki végig szótlanul nézte és hallgatta a kínlódásomat, és senki nem segített. 

És tudtam, hogy a hajó azonnal indul.

Rohantam a hajóhoz, a családomhoz a pénzért, rohantam, ahogy tudtam, de nagyon messze voltam tőlük. Hirtelen odaértem, felszálltam a hajóra, hogy megkeressem őket, és amikor megláttuk egymást, akkor fel is ébredtem. 

Ebben az álomban is egyedül voltam. Problémát kellett volna megoldanom, de én csak vártam, hogy majd valami történik, segítenek rajtam vagy megoldódik a helyzet magától is, valahogy majdcsak lesz, és tényleg megoldódott valahogy, csak éppen pont a megoldást nem álmodtam meg. 

A tanulságon lehet gondolkodni még, egyelőre arra jutottam, hogy van megoldás akkor is, ha úgy tűnik, hogy nincs. Az biztos, hogy a hajón jegy nélkül utaztunk.

Mostanában gyakran megfordulok Szolnokon, mert a férjemnek leginkább arrafelé van munkája és ha kedvem van, elkísérem. Amíg dolgozik, elszórakoztatom magam. A  látnivalók közül nekem természetesen a Tiszapart a legkedvesebb, főleg a város két hídja közötti szakasz.

Az öreg, robosztus Tisza-hídon hatalmas a forgalom, félelmetes dübörgéssel haladnak át rajta a járművek, persze van gyalogjárda is rajta, de azon nagyon félek. Régebben többször hozta úgy a helyzet, hogy át kellett a hídon gyalogolnom, hát köszönöm a lehetőséget, most már ha nem lesz életbevágó, inkább nem teszem.

Az én bátorság-hidam a Tiszavirág-híd, az egy viszonylag új gyaloghíd, olyan tíz év körüli lehet. A várost a Tiszaligettel köti össze, tényleg, egyszer el  kellene már sétálni egészen a régi ifjúsági táborig, többször táboroztam ott és kíváncsi vagyok, milyen lehet most. A gyaloghidat sikerült úgy megépíteni, hogy én, aki komolyan és nagyon félek minden magasságtól és mélységtől, nem mondom, hogy bátran, de azért nem is remegő lábakkal, át merek sétálni rajta. Nem könyökölök a korlátra, sőt, közel sem megyek hozzá és nem nézek le a mélybe,  inkább csak középen haladok és a távolba nézek, de sosem kérdés, hogy átmegyek rajta, ha arra járok. 

Most viszont félúton visszafordultam. Megijedtem. Úgy látszik, a hidaktól való régi félelmem nem múlt el, pedig már bíztam benne, pont a Tiszavirág-hídon való eddigi - nevezzük mégis bátorságnak -, miatt. Hiszen eddig mindig átmentem rajta.

Hát most nem.

Most lementem a folyópartra és onnan nézelődtem inkább. Bár a Tisza még mindig árad egy kicsit, zavaros, bölcs és nagy volt, én mégis lementem egészen a vízig. Akár a kezem is belemárthattam volna, de ott meg attól féltem, hogy a sáros parton megcsúszok és elsodor a víz. 

Hova menjek?

Felmentem a sétányra, ami tulajdonképpen a város árvízi védelmét biztosító, tíz éve épült hosszú gát. Ott aztán kényelmesen rákönyököltem a kőfalazatra és néztem az igazi bátrakat, akik sétáltak, fotózgattak, görkorcsolyáztak vagy éppen bicikliztek a hídon. Én meg irigykedtem és napoztam. Később, már a férjemmel, elsétáltunk majdnem a régi Tisza-hídig, még majdnem fagyit is vettünk, és arról beszéltem közben, hogy szívesen költöznék erre a környékre. Pontosabban ide, a híd közelébe, akár a Tisza és a Zagyva torkolatánál lévő házak valamelyik folyóra néző lakásába. Lelkesen terveztem, hogy majd délutánonként lejárunk a vízhez, én itt fogok kocogni,ő itt fog pecázni, és majd addig nézem a hidakat, ameddig csak akarom. Mert nézni nagyon szeretem őket.