énhogyan

énhogyan

Újrakezdés

2023. március 17. - PDL

17a.jpg

Ezt a jácintot, pontosabban a hagymáját, két testvérével együtt tavaly találtam meg a teraszon kiszáradva. Két vagy három évet töltöttek a nyári hőségben és a téli fagyban csupaszon, föld nélkül, csak úgy mostohán félretéve, tulajdonképpen halálra ítélve, csoda, hogy túlélték. El kellett volna őket ültetni, de elfeledkeztem róluk. Amikor teljesen véletlenül rájuk találtam, írtam is róluk itt: 

https://enhogyan.blog.hu/2022/03/27/peldamutato_novenyvilag#more17790654

Tavaly, az ültetés után megerősödtek, így jelezték, hogy készen állnak az újrakezdésre, ha eljön az ideje. És az idő eljött. Az idén mindhárman bimbókat neveltek és egyikük tegnap ki is nyílt. Új élet sarjadt a száraz kis hagymákból. Hát nem szép?

Inspiráló történet az övék. Lehet róluk példát venni! 

 

Tolcsvay Béla, az énekmondó

Városunk március 14-én Tolcsvay Béla Kossuth-díjas énekes, zeneszerző Szép szerelmem, Magyarország című zenés-lírai műsorával emlékezett az ünnepre. A művész 76 éves, a hangja telt, öblös, talán hangosítás nélkül is betöltötte volna a teret. Nagyra becsülöm őt, emberként - már amennyit láttatni enged magából -, és a munkásságát is. Az ő dalain tanulgattam gitározni. A Jóisten éltesse még nagyon sokáig erőben, egészségben!

Itt egy vele készült remek interjú olvasható:

https://kepmas.hu/hu/tolcsvay-bela-en-egy-rousseau-i-figura-vagyok-azt-vallom-hogy-vissza-kell-terni-termeszethez

Szeretem, próbából

14_1.jpg

Keresem és gyakran meg is találom annak az okát, hogy vajon miért szeretik a emberek a tavaszt és én meg miért nem.

Ma például, de tegnap is, napoztattam az arcom és nagyon jól esett a nap melege. Aztán közelről belenéztem a kocsi visszapillantó tükrébe és a kipirult arcomon ezer apró szeplőt, foltot stb. vettem észre.

A városi március 15-i ünnepi megemlékezésen a jó kis meleg téli dzsekimben leültem egy (akkor még) meleg padra, és a jó meleg napsütésben figyeltem az alaposan visszametszett bokrok pattanó rügyeit. Aztán elkezdtem fázni, visszamentem a kocsihoz és kivettem belőle még egy kabátot. És igen, fel is vettem. Igen jól érted, egyikre a másikat, és két kabátban ültem tovább.

Böjti szelek fújnak, kisöprik a levegőből a...mit is? A polleneket biztos nem, napok óta viszket és ég a szemem és a  szénanáthámra ébredek minden reggel, ráadásul a nagy szélviharok miatt már másodszor nem tudunk elmenni a kicsi unokáinkhoz. 

Próbálom én szeretni a tavaszt, de nem nagyon megy ez nekem.

Gryllus Vilmos-Füzesi Magda: A tavasz dala

Ha elillan február,

zöldülni kezd a határ.
Madárdalra hajladozom,
a lábam is táncra áll.

Szivárványszín a ruhám,
bodzaág a furulyám,
ha dalomat elkezdem,
retek nő a kertekben.

Melegít a nap haja,
száz rügyszemmel néz a fa.
Hogyha egyet rikkantok,
kinyílnak a pitypangok.

Dallamtapadás

1_20.jpg"Mint egy elfelejtett dallam, amely feltör most a semmiből,
Tavaszi hangok érkeznek a széllel.
Még a fű is szinte hallja, fejét kidugja a föld alól,
Tavaszi hangok érkeznek a széllel.

Én is, én is ébredek, várom az újult életet,
Napfény kell nekem, nélküle minden színtelen,
Lássak réteket, fákat, tarka völgyeket,
A tavaszban, a kis virágban boldogan hiszek."

(Szerzők: Schöck Ottó - S. Nagy István, előadó: Szűcs Judit)

Én azért nem örülök ennyire a tavasznak, de ma, amikor az erdőben a szokásos 5 km -es távom teljesítése közben színeket láttam, madárhangokat hallottam, ibolyák illatát éreztem és az arcomat napoztattam, mintha még örültem is volna egy picit. Reggel óta dallamtapadásom van, Szűcs Judit dalát dúdolgatom olyan elszántan, mintha én is hinnék a tavaszban.

Akár.

4_7.jpg

A király beszéde - Szigligeti Színház, Szolnok

a_kiraly_beszede.jpg

A kép és a szövegben szereplő idézetek forrása: https://szigligeti.com/eloadas/david-saidler/

Van egy játék, nem gyakran jut eszembe, inkább csak hosszabb utazás közben: kivel ülnék le vacsorázni és mit kérdeznék tőle? Bárki lehet a vacsorapartner, a Nobel-díjas tudóstól kezdve a világhírű filmrendezőn keresztül a szomszéd utcában lakó kertészig, tényleg bárki, de amikor én ilyet játszom, mindig híres embereket képzelek az asztalomhoz, vagyis inkább magamat az ő asztalukhoz. Most Dicső Dánielt választanám, a fiatal színházi rendezőt, aki Szolnokon a Szigligeti Színházban színpadra állította David Seidler forgatókönyvíró művét,  A király beszédét. 

Csak egyet kérdeznék tőle: mielőtt belekezdett a rendezésbe, látta-e a filmet.

A filmet, amelyet David Seidler brit-amerikai dramaturg, film- és televíziós író forgatókönyvéből készítettek és ő jegyzi a a színpadi változat forgatókönyvét is.  A Tom Hooper (Macskák-film, Nyomorultak musical) által rendezett filmnek két főszereplője Colin First és Geoffry Rush voltak, és a filmet összesen hét BAFTA-díjjal, négy Oscarral és három Európai Filmdíjjal jutalmazták.

Ha látta a filmet Dicső Dániel, azért ölelném meg, ha pedig nem, akkor meg azért. Nem másolt ugyanis semmit, hanem maga álmodott meg olyan színpadképeket, amelyek az első pillanatban el tudják repíteni a nézőket a korabeli Brit Birodalomba és ott is tudják tartani őket az előadás végéig. Nem túlzok, amikor azt írom, hogy a két felvonás 130 perce alatt a nézőtéren egy pisszenést nem lehetett hallani, pedig teltház volt a szépen felújított színházban és gyakorlatilag egymás hegyén-hátán ültünk a kicsit szűkös nézőtéren.

A fiatal rendező tökéletesen alkalmazkodott a színpad adta keretekhez. A történelmi hangulatot kevés, de sokatmondó díszlettel idézte meg és a színpad technikai adottságait is remekül ki tudta használni. Volt korabeli mozgóképes bejátszás, imitált hóesés, kivetített hatalmas angol zászló, mozgatták a paravánokat, függönyökkel határoltak tereket, de volt forgószínpad is, minden a legjobb helyen és módon alkalmazva.

A főszerepet játszó Dósa Mátyás nyilatkozta korábban, hogy ő például nem nézte meg a filmet, és szerintem ezt jól tette, mert így nem befolyásolta Colin Firth játéka, akinek ez a szerep ugyan komoly elismeréseket, Európai Filmdíjat és BAFTA-díjat is hozott, tehát jó példakép lett volna, de így, hogy nem látta és csak magából építkezett, meg tudta mutatni az őstehetségét. Igen, megint nem túlzok, Dósa Mátyás igazi őstehetség. Azt azért vacsora közben, mondjuk a desszertnél megkérdezném Dicső Dánieltől, hogy miért osztotta VI. György szerepét ennyire fiatal színészre, aki, bár szó se róla, kitűnő volt, végig hibátlanul játszott, minden jelenetben nagyon "ott volt", de tényleg érdekelne, miért nem idősebbet választott. A valós történelmi alak ugyanis 41 éves volt, amikor trónra lépett és 44, amikor a híres beszéde elhangzott.

Nos. Ezt sem kell megkérdezni. Most néztem ugyanis utána két kattintással, hogy Dósa Mátyás, a fiatal kolozsvári születésű színész 35 éves. Sokkal fiatalabbnak gondoltam. 

Mit kell tudni a történetről? Ezt meg sem merném kérdezni a rendezőtől, hiszen a darab könnyen megérthető. 

"Valós történelmi alakokat és helyzetet idéz meg a színdarab. VI. György brit uralkodó, aki gyermekkora óta súlyos beszédhibával, dadogással küzd, uralkodásának egyik legnehezebb nyilvános beszédére készül. 1939. szeptember 3-án be kell jelentenie - rádión keresztül -, hogy Nagy-Britannia hadat üzen a Harmadik Birodalomnak. Ehhez a fellépéséhez egy nagytudású, különös pedagógiai eszközöket alkalmazó logopédust szerződtetnek az uralkodó mellé. E tanulási folyamatot, tanár-és tanítvány között kialakuló barátságot követi nyomon ez a szellemes, elegáns, humorban gazdag színmű." 

Tulajdonképpen nem is tudnék igazán mit kérdezni a rendezőtől. Valószínű, hogy rajongva nézném őt és egyszerűen csak boldog lennék, hogy egy asztalnál ülhetek vele. Ha viszont ő kérdezne tőlem, például hogy miért éppen őt választottam, amikor nem is tudok vele beszélgetni, sőt, meg se nagyon merek szólalni, azt válaszolnám, hogy örülök, hogy itt lehetek és szerintem nem jól mértem fel a kettőnk közötti intellektuális hasonlóságot (vagy éppen különbséget, ahogy tetszik), ezért kérem, csak engedje meg, hogy nézhessem és hallgathassam őt. Nagyszerű rendezőnek tartom, felfigyeltem rá és követni fogom a munkáit.

No és akkor jöjjön a lényeg, amit minden színházi előadás után meg szoktam kérdezni magamtól: mitől aktuális a darab? Ezt sem kell megkérdezni Dicső Dánieltől. A szomszédunkban háború van és a világ több pontján most is ropognak fegyverek, halnak meg emberek és égnek a földek. Sajnos, a darab aktuális, nagyon is az. Íme egy részlet a beszédből: „Ahhoz pedig, hogy megvédhessük mindazt, mi nekünk kedves…és hogy megőrizzük a világ rendjét és nyugalmát….nem dacolhatunk tovább…szembe kell néznünk kihívóinkkal és vállalnunk kell a harcot.….Ez hát az a magasztos cél….mely arra késztet, hogy honfitársaimhoz forduljak itthon….és túl a tengeren…mindazokhoz, akik úgy érzik, közös az ügyünk…. Arra kérem őket, hogy őrizzék meg józanságukat, erősítsék meg lelküket …..és tartsanak össze mindenekfölött…” 

Kell ennél több? Nem hiszem.

 

Egerszalók, képek és szöveg

6_5.jpg

Március első vasárnapján egy munka miatt Egerszalókon jártunk és tudtam, hogy lesz két-három szabad órám, amikor azt csinálok, amit akarok, csak legyek könnyen elérhető helyen, hogy a munka végeztével ne kelljen várni rám.

Hová is menjek?

A Sódombra gondoltam először, ahol már jártam többször is, de olyan helyen parkoltunk most, ahonnan gyalog messze lett volna, így mást kerestem. A  Saliris Hotel alatt van egy szép kis játszótér dombokkal, tavakkal, patakkal, fahidakkal és kényelmes padokkal, nagyon kellemes a hely, oda indultam hát, de nem jutottam el addig. A játszótér oldalában emelkedik a Menyecske-hegy, bár szerintem inkább csak domb az, ahol megpillantottam egy információs táblát, ami jelzi, hogy innen a Kaptárkő-ösvényen egy rövid és könnyű sétával elérhetők a kaptárkövek. Legyen akkor ez, határoztam el. Úgy láttam, hogy az út elején az ösvény szinte vízszintesen halad majdnem párhuzamosan a főúttal, biztonságos hallótávolságban maradok a játszótértől és egy könnyű séta lesz az egész, miért ne mennék? 

És elindultam.

Természetesen a "vízszintes út" nehezen értelmezhető egy hegyen. Én is nagyon hamar rájöttem, hogy lesz itt még emelkedő rendesen, korábban ugyanis láttam képeket a kaptárkövekről és azok nem erdőben voltak, hanem un. kitett, sziklás helyeken, olyan helyek pedig nem lent, a főút mellett szoktak lenni, hanem fent a hegyek tetején. A Kaptárkő-ösvény hamarosan el is kezdett meredeken felfelé vezetni  egy kis tisztásig, amelynek a közepén egy jó nagy kő állt - már amennyire lentről látni lehetett -, és láttam fent valami kis ülőpadot is. Reméltem, hogy ott lesz a kaptárkő és az ösvény nem is vezet majd tovább, mert az már a műúttól jól elvinne felfelé, ki tudja, merre és meddig, én viszont inkább elüldögélnék a padon. 

Felmentem a kőig.

Persze, ez nem volt ilyen egyszerű. Többször meg kellett állnom szusszanni és a térdem is bejelzett, de nem volt hosszú az út, csak jó meredek. Fent jól megnéztem a követ, ami nagynak nagy volt, de nem hasonlított azokra, amilyeneket a képeken láttam. A padra nem lehetett leülni, mert valaki előttem már megtette ezt és az ülőfelület el volt törve, az ösvény pedig vezetett tovább, felfelé és volt egy másik ösvény lefelé is. 

Ez a kő tehát biztosan nem a kaptárkő. 

Menjek tovább felfelé a jelzett úton, még beljebb az erdőbe, vagy visszaforduljak? A műutat már nem láttam, de még nem távolodtam el tőle annyira, hogy ne találnék vissza, hát adjam most fel? 

Időm van, erőm van, tovább megyek, döntöttem el, de lefelé. Jól tettem, mert így újra közelebb kerültem a műúthoz, a bátorságom is szintet lépett és mire észbe kaptam, már megint fent voltam egy újabb magaslaton, ahol viszont nem lehetett mást tenni, mint kétségbeesni.

Hirtelen ott álltam ugyanis egy vad, gondozatlan terület előtt a tisztáson, a sáros ösvényen, és csak remélni tudtam, hogy nem jön elő a bozótból és csörtet át előttem egy vaddisznó vagy valami kóbor kutya. És igen, még medvére is gondoltam, meg farkasokra. Ember nem volt ott rajtam kívül és én csak álltam, szinte földbe gyökerezett  lábbal. Hogy mertem idáig egyedül feljönni? Egyedül vagyok. Ha kiáltanék, nem hallaná meg senki. Lehet, hogy még térerő sincs, de ezt meg sem mertem nézni, csak szorítottam a telefonomat.  Körülnéztem, és úgy láttam, nincs választásom, vissza kell fordulnom. Igaz, mintha fent, a távolban ott állnának a kaptárkövek, ha egyáltalán azok, de ahhoz, hogy igazán lássam őket, még át kellett volna gázolnom a bozótokon és felmászni egy jó darabon a hegyoldalban.

Nyilván nem fogok tovább menni, gondoltam. Örüljek, hogy eddig, nem is bátran, hanem egyenesen vakmerően fel mertem és fel tudtam jönni, gyerünk innen lefelé, hogy mielőbb halljam a műúton a járművek hangját, ami akkor és ott a civilizációt és ezzel együtt a biztonságot jelentette nekem. 

A visszaúton nem néztem semerre, csak igyekeztem, szedtem a lábam. Félelmemben elképzeltem, hogy ha itt valami történne velem, az emberek meg sem találnának, legfeljebb csak a vadállatok. Szép kis hír lenne belőlem. Leérve azonban újra bátor lettem és ahelyett, hogy a kudarcot kipihentem volna, sürgősen újabb kudarclehetőség után néztem, vagyis odatartottam a másik orcámat is a Menyecske-hegynek egy újabb pofonért. Kedvem támadt ugyanis még egyszer felmászni az először látott és kaptárkőnek hitt nagy sziklához. Természetesen nem hittem, hogy közben kaptárkővé változott volna, de még egyszer alaposan meg akartam szemlélni. Tudod, hátha mégis...

De nem, nem kaptárkő, és ebben most már teljesen biztos vagyok. 

Kudarcom helyszínét gyorsan magam mögött hagytam, gondoltam, lesétálok a játszótérre, leülök végre egy padra és ott várok, nem megyek már onnan sehová. Ezt kb. három másodpercig gondoltam így, mert  a játszótérnél meg sem álltam, hanem egyből a Sódomb felé indultam. Tudtam, hol van és hát ha messze van, akkor messze van, majdcsak odaérek. Kellett a siker.

A metsző hideg szélben gyorsan mentem, annyira, hogy jól ki is melegedtem. Megszemléltem a Sódombot, egy pár percre le is ültem, de akkor már tudtam, hogy sietnem kell vissza, mert hamarosan letelik a szabadidőm. Újra felmásztam a hotel parkolójához és mire felértem, jól kifáradtam. Akkor tartottam olyan öt-hat kilométer gyaloglásnál.

Fent megállapítottam, hogy még mindig van tíz percnyi időm, amit vétek lenne nem kihasználni. Újra lementem hát a tájékoztató táblához, hogy megnézzem, hol tévesztettem el az utat a kaptárkövekhez, de mert nem értek az ilyen térképekhez, nézhettem volna napestig, így inkább körbejártam a játszóteret és mire a férjem értem jött, meg is született a fejemben a száz pontos ötlet: rábeszélem, hogy menjünk fel együtt a kövekhez.

A rábeszélésre nem került sor, mert éppen csak elkezdtem a mondatot azzal, hogy nem gondolja-e, de nem  folytathattam, mert közbevágott és ezt mondta:

Nem. Nem gondolja.

Hazafelé a Tisza-tó partján megálltunk, megmosolyogtuk az ilyenkor még kicsi pocsolyának tartott strandot, én pedig elhatároztam, hogy a kirándulási listámra felveszem az egerszalóki kaptárköveket. Egyszer csak megtalálom, nem? 

7_5.jpg1. kép: Itt még könnyűnek tűnik az út.

2. kép: A képen nem látszik, de ez jó kis kaptató volt felfelé.   

3. kép: Itt fordultam vissza, nem mertem átvágni a bozótoson.

4. kép: A pad, amelyre valaki előttem ráült.

5. kép: Jó messze van, de lehet látni a kékesi tv-tornyot.    

6-7. kép: Tisza-tó, Poroszló

 

10_3.jpg

9_4.jpg

 

 

4_6.jpg

3_14.jpg

2_12.jpg1_19.jpg

Színház az egész világ

3_13.jpg

A mostani színházi évadban több előadást láttunk, mint szoktunk és nem kellett értük Egerbe vagy Szolnokra utazni, csak beülni a városunk művelődési házának színháztermébe vagy éppen a szomszéd kisvároséba és már élvezhettük is a színvonalas, egyáltalán nem hakni típusú "vidékre ez is jó lesz" előadásokat. Ennek nagyon lehet örülni. A Déryné Programot nagyon jó kezdeményezésnek tartom. Nyilván komoly állami támogatással tudják csak működtetni, de így legalább közel tudják vinni a színházat a nézőkhöz, el tudják vinni olyan kis településekre is, ahonnan a színházlátogatás egy egész napos program lenne. 

Persze, a "színház az egész világ" nem ezt jelenti, nekem viszont egy kicsit mégis ezt. Nekem azt jelenti, hogy érdemes figyelni a környező települések színházi kínálatait és élni a lehetőséggel. Kinyílt a világ, de nem a néző utazik, hanem a társulat. Karnyújtásnyira jön hozzánk a színvonalas kultúra, nekünk csak oda kell sétálni a színpad elé.  

Szerencsére sokan vagyunk, akik odasétálunk, a teltház mindig garantált, a jegyekről is jó előre gondoskodni kell. Apropó, jegyek! A Déryné Program előadásai 200, igen, nem elírás, kettőszáz forintért látogathatók. 

Városunkban is van egy Társulat, ők nem színészek, hanem lelkes amatőrök a szó legjobb értelmében. Ügyesek, jó a humoruk és a műsoruk több, mint szórakoztató. Kár, hogy ritkán lépnek fel, évente csak egyszer. Eddig nem láttam egyik előadásukat sem. Az egyik iskolához köthető alapítványi bálon léptek fel évek óta, én viszont nem szoktam ilyen rendezvényekre elmenni. Hallottam az előadásaikról ilyet  is, olyat is, ezért aztán most, amikor úgy gondoltam, végre megnézem őket, hogy is mondjam csak, elég alacsonyra tettem a lécet.

Ma Mátyás király udvarába vitték a közönséget, jó érzékkel egyensúlyozva a régi és a modern között az ízlés és az ízes humor keskeny mezsgyéjén. A lécet magasan megugrották, én pedig nagyszerűen szórakoztam. Szívből gratulálok a Társulat minden tagjának a mai produkcióért!

Egy színházban töltött két - három órás önfeledt kikapcsolódás mindenkinek jár és a darabok mindig adnak is valamit, amit haza lehet vinni, például gondolkodni való tanulságot, szétáradó jókedvet vagy éppen a közösségben töltött idő örömét. Mi a férjemmel egymás kezét fogjuk az előadások alatt, élvezzük, hogy együtt vagyunk, sokszor összemosolygunk, vagyis örülünk, hogy az élményt együtt éljük meg.

Éljen a színjátszás, éljen a színház!

Menni kéne? Mentem.

6_4.jpgValamelyik nap azt írtam, hogy mennyire szeretnék kirándulni a Bükkben, a Mátrában vagy a Dunakanyarban. Arról írtam, hogy mennyire szeretnék menni már.

A férjem rengeteget dolgozik, gyakorlatilag folyton úton van. Minden alkalommal, amikor elkísérem őt egy-egy vidéki munkára, előtte mérlegelek: ha itthon maradok egyedül, mit fogok csinálni és ha elmegyek vele, mit láthatok?

Tegnap egyértelmű volt, hogy a szolnoki munkája után elmegyünk a Bükkbe, mert egy hete erre készültünk. Eredetileg, amíg nem tudtuk, hogy Szolnokra kell menni, úgy terveztük, hogy egy korai itthoni ebéd után indulunk a Bükkbe és egészen estig ott maradunk, ahol a két gyönyörű, okos és lelkes nagy unokánk vár bennünket, csakhogy délelőtt közbejött a szolnoki munka, ahová 13 órára kellett menni.

Telefonáltam a gyerekeknek. Csak este 6 után érkezzünk, mondták, mert addig vendégeik lesznek, és ne a bükki faluba menjünk, hanem Egerbe. Így, bár most sem az időpont nem volt kedvező, és hát olyan nagyon más körülmények sem, megígértük, hogy nem baj, úgyis későn végzünk Szolnokon, 6 órára pont náluk leszünk.

Tehát képzeld el, Szolnokon ülök a kocsiban, ekkor van délután 2 óra. Várom, hogy a munka befejeződjön és még négy óránk van 6-ig. Elővettem a papírtérképet, azzal jobban el szoktam boldogulni, mint a telefonommal. Széthajtogattam annyira, hogy beterítettem vele a szélvédőt és olyan elmélyülten nézegettem, hogy merre is menjünk innen, mintha rám lenne az ilyesmi bízva. Természetesen azonnal a Mátrába vezető utakat kerestem most is, mint szinte mindig. Szolnokról felmegyünk Mátrafüredre erre meg erre, gondoltam lelkesen, majd nem itt, hanem ott, Parádon és Sirokon keresztül érkezünk Egerbe, pontban 6 órakor.

Tökéletes terv.

Mire a részleteket is kigondoltam, jött a férjem, hogy indulás van, egyenesen Egerbe  megyünk. Nem, nem, mást gondoltam, mondtam. Arra gondoltam, hogy...és elővezettem nagyívű gondolatszárnyalásom eredményét, majd hozzátettem, hogy nem szeretnék semmit Nőnapra, csak most a Mátrát. Hát fogadni mert volna, mondta, hogy ezt fogom  kitalálni és készen is volt a válasszal. Messze van, kerülőút, neki pedig esze ágában sincs hegyet mászni ésatöbbi, de úgy hittem, ezek csak a szokásos szavak, de gondolatban már a térképet böngészi ő is. Illetve nem is böngészi, mert ő térkép nélkül is tud minden utat, eleget járja őket. De nem, most tévedtem.

Nem megyünk a Mátrába, mondta, mert nem és kész. Megyünk Egerbe és most, rögtön indulunk. 

Hát jó, akkor legyen így, de nem értem, miért nem lehet úgy menni, ahogy én szeretném.

Mert messze van, kerülőút, és neki tényleg esze ágában sincs hegyet mászni ésatöbbi. Ez volt Szolnokon, a parkolóban és ezután el is indultunk közvetlenül Eger felé, amikor útközben újabb feladat érkezett, ami miatt Jászberény felé kellett fordulni.

Ahonnan már ugye, látszik a Mátra.

És ha a Mátra odalátszik, a Sors útjai egyből  kifürkészhetőbbek lesznek. Popper Péter idézett egyszer egy bölcset, aki szerint vezetik a Végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják. Én nagyon akartam a Mátrába menni és a szerencse most a kezemre játszott.

Mire a jászberényi feladat helyszínére értünk, kiderült, hogy nem is kell elvégezni, de innen már egyenes volt az út Mátrafüredig, szinte alig kellet szóba hoznom, hogy ugye? Én egyszerűen csak, hogy is mondjam, boldog és  elégedett voltam. Mire odaértünk, már úgy hittem, hogy a férjemnek is kedvet csináltam a Kalló-völgyhöz, de nem, ebben is tévedtem. A gyaloglási távolságot a kocsitól ötszáz, igen, jól értetted, ötszáz, ráadásul szintemelkedés nélküli méterben határozta meg és ebbe nyugodtan értsem bele a visszautat is.

Bántam én már! Dehogy bántam. Ott álltam Mátrafüreden a Kalló-völgyben, ahol minden együtt van ahhoz, hogy hegyen érezzem magam: tiszta és hideg a levegő, felfelé hegyoldalak és lent csörgedezik a patak. Hálás voltam, hogy ott vagyok és ezt lelkesen ki is fejeztem. Annyira örültem, hogy képzeld, a férjem is elkezdett örülni, persze nem Mátrafürednek, hanem annak, hogy kis befektetéssel - és mondjuk pár száz méterrel -, milyen nagy örömöt szerzett nekem.

Eger felé a Markaz-Domoszló-Egerszalók úton mentünk, végig a Mátraalján, a gyönyörű szőlődombok-hegyek között. Markazon lementünk a víztározó tóhoz, éppen elcsíptük a naplementét, előttünk a tó, a tó mögött a Mátra, álomszép volt.

Egerben pedig a két álomszép, édes és okos unokánk várt, akiknek rengeteg ölelést, puszit, simogatást adhattunk és ráadásul még ölbe is vehettük őket, így megkoronázva ezt a szerencsés napot.

 

 

1_18.jpg

Déryné ifjasszony

2_11.jpg

Március 3-án a Déryné Program keretében újabb színdarab jutott el városunkba. Herczeg Ferenc Déryné ifjasszony című darabját láttuk Vidnyánszky Attila rendezésében, aki nem csak színpadra állította, hanem filmre is vitte a színjátszás hőskoráról szóló történetet.

Nagyszabású produkció kitűnő színészekkel. Kedvencünk Szemerédi Bernadett, akit láttunk már a Valahol Európában Évájaként remekelni, a Hotel Menthol musical Bipap Lulujaként egy táncos szerepet szinte frissen műtött lábakkal eljátszani és Sütő András Balkáni gerle című drámájában a zenész cigánybanda hegedűse is ő volt. A Déryné ifjasszonyban két szerepet is kapott. Virtuóz módon hegedült, mint néma hegedűslány és  hatalmasat alakított a megalázott és megtört grófné szerepében is. 

"De mi a célja az örökös kóborlásnak? (…) Talán semmi. Olykor mégis azt hiszem, van valami titokzatos célja. Olykor úgy gondolom, mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal, amelynek bizonyos időre el kell érkeznie valahova. Most mi visszük, – ha kidőlünk, vállára veszi más, – de egyszer csak elérkezik oda, ahol szükség van rá.”

"A magyar nyelvű színjátszás kivívóiként tiszteljük a vándorszínészeket, ezeket az eltökélt alakokat, köztük az olyan nagy formátumú személyiségekkel, mint Déryné is volt. Az előadás főhajtás a magyar színjátszás hőskora előtt, ahol romantikus szerelmek, nagy fellángolások, szenvedélyes viszonyok szövevényében hol küszködnek, hol csatát nyernek hivatásuk, a magyar nyelvű színjátszás ügyéért folytatott küzdelemben. A színpadon megelevenedő milliőt átszövi a színház erejébe vetett hit, ezért a láthatatlan bizonyosságért zajló folytonos törekvés, melyben ki-ki a maga tehetségével, leleményességével vagy éppen fondorlatával próbál érvényesülni. Herczeg Ferenc kalandokkal, tréfákkal, felfokozott érzelmekkel kikövezett színművét a színészek hangszeres játéka teszi még virtuózabbá."

"A Déryné Program az egyik legjobb ügy, amely a Nemzeti Színház szervezésében valósul meg – mondja a másfél évtizedes előkészítés után idén tavasszal elindult kezdeményezésről Vidnyánszky Attila, a Nemzeti igazgatója, és a bemutató rendezője. – Herczeg Ferenc műve abba a hőskorba röpít vissza minket, amely a magyar nyelvű színjátszás születésének reményekkel és sikerekkel, nélkülözéssel és küzdelmekkel teli világa. A magyar színházi élet a 19. század elején a vidéki Magyarországon szökkent szárba – valóságosan és szimbolikusan ide térünk most vissza ezzel az előadással és a programmal."

Forrás: https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/deryne-ifjasszony/kapcsolodo-tartalmak

Menni kéne, menni kéne, menni kéne

1a.jpg

Több túraötletem is van. Először a Bükkbe mennék, Felsőtárkány fölé a Vörös-kő forráshoz. Csapadékos két hónap van mögöttünk, ilyenkor a forrás (vagy gejzír?) bőséges vízhozammal tör felszínre. Nagyon szeretném látni és nem is lenne nehéz túra. Felsőtárkányig kocsival mennénk, onnan fel a hegyre a kisvasúttal, majd 2,5 km-t gyalogolnánk a forrásig. Ott elidőznénk egy kicsit, majd visszagyalogolnánk egészen a kisvasút Varró-ház nevű megállójáig. Ez összesen kb. 8-10 km táv.

A Bátori Tanösvény a maga tíz kilométerével is szép kirándulás lenne a Bükkben. Az első harmadát ismerem a terepnek, nem könnyű,  de szerintem bírnám végig és ráadásul az körtúra lenne. Régi tervem még az Olasz-kaputól újra elgyalogolni Bánkútra, sok évvel ezelőtt ősszel a térdig érő avarban túráztam ott, most megnézném tavasszal is.

A Bükk után a Mátra következne. Mátraházáig mennénk kocsival, ott a nagy parkolóból balra lefelé indulnánk gyalog és lemennénk egészen Sástóig, majd visszabuszoznánk Mátraházára. Kékestetőről a Sas-kőhöz bármikor újra eltúráznék, de szóba jöhetne a Mátraszentimre - Fallóskút is a maga oda-vissza 8 kilométerével. 

A Dunakanyarban a Prédikálószék régi álmom, de az is marad, mert a nehézsége miatt sajnos nekem vállalhatatlan, viszont Nagymaros fölött a Julianus-kilátót teljesíteni tudnám, ahogy a Gödöllői-dombság területén a Margita-kilátót is. 

Ez most nyolc túraötlet, teljesen nekem való távokkal és terepekkel. Szép tavaszi kihívás lenne.

Lenne? Miért a feltételes mód?

Több oka is van ennek, kérem szépen. Először is dolgozunk, mégpedig mindketten elég sokat, a férjem például szinte minden hétvégén is, és ami szabadidőnk van, illetve lenne, azt a gyerekekkel és az unokákkal töltjük és ott is örök elmaradásban vagyunk. A másik, hogy a férjem nem is szeret túrázni. Amikor az ötleteimet lelkesen felvetem, gyakran és szívesen idézi Fábry Sándort, aki elmondása szerint az utóbbi húsz évben ötszáz méternél többet gyalog nem tett meg és ezen nem is kíván változtatni.

Pedig nagyon motiváló tudok lenni és a cél érdekében a távot előre megfontolt szándékkal rendre alábecsülöm, a nehézségi fokot a könnyű-könnyebb-legkönnyebb skálán természetesen a legkönnyebbnek jelölöm és a túra idejének a becsült szintidő felét szoktam mondani, de hiába minden. Átlát a trükkökön. 

Idegenekből álló természetjáró csapathoz nem csatlakoznék, a munkatársaimmal viszont szívesen mennék. Néhányszor már voltunk együtt és nagyon-nagyon jó volt, de most valahogy nem áll össze a túracsapat ott sem. 

Így aztán egyelőre marad az, hogy menni kéne és marad a feltételes mód is.

 

Presser-Adamis: Menni kéne - Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról

Menni kéne, menni kéne, menni kéne, menni kéne,
menni kéne, menni kéne, menni kéne, menni kéne,
menni kéne, menni kéne, menni kéne,
menni kéne...

Menni kéne, lökdösődni,
dörgölőzni, összejönni.
Lábnyomodban lépegetni,
egy levegőt lélegezni,

Menni kéne, mindig menni,
és egy percet sem pihenni.
Menni kéne, nem kérdezni,
csak érezni, csak érezni,

Menni kéne, menni kéne, menni kéne,
menni kéne...

Menni kéne minden lépést,
kipróbálni minden érzést.
Szállni kéne szárnyak nélkül,
álmodozni, álmok nélkül,

Menni kéne, ringatózni,
hópehelyként szállingózni.
Menni kérne, megéhezni,
vérző lábbal megérkezni.

Menni kéne, menni kéne, menni kéne,
menni kéne...

 

 

süti beállítások módosítása