Ritkán megyek be a városba, gyalog meg még ritkábban. Ma ügyet kellett intézni. Egy kilométernyi távolságról van szó, mehettem volna kocsival is, de a gyaloglást választottam. Ha már elszabadultam az otthonápolásból (térben legalábbis, mert lélekben-agyban sajnos sosem megy), kiélveztem az utat, vagyis jót bámészkodtam sáros kisvárosom utcáin.  Az ügyintézés reményen felül gyorsan és sikeresen megtörtént és ennek örömére nem hazafelé vettem az irányt, hanem úgy döntöttem, találkozni fogok a Mikulással. 

Cukrászdába mentem, vásároltam ezt-azt, majd hazaérve azt mondtam, hogy a Mikulás nyomta a kezembe a sok finomságot, hiszen magamtól ilyet én nem tennék. Miután a férjem kártyájával fizettem, a meglepetés elmaradt, de ettől függetlenül igazán nagyon aranyos és huncut gyerekeknek éreztem magam, már-már azt képzeltem, hogy én voltam a Mikulás.

Bátorságpróba az erdei futópályán egyedül. 

És képzeld, nincs más mára. 

Szomorú.

Anyukám  simogatással szeretné meggyógyítani a kezemet, ami két hónapja fáj. A hüvelykujjamnál kezdődött a fájdalom, most már a könyökömig hasogat. Több emberrel konzultáltam már (egyikük sem orvos), és nagyjából két magyarázatot adtak. Vannak, akik szerint az oltás okozza, és vannak, akik szerint a covid. Kétszer vagyok oltva és covidos is voltam, szintén kétszer, úgyhogy esetemben tulajdonképpen mindegy is, melyiktől van, de még az is lehet, hogy egyiktől  sem. Persze a neten találtam diagnózist is, ínhüvelygyulladás vagy csukló-alagút szindróma is lehet, de egyikkel sem vagyok sokkal előrébb. Mindenfélét javasolnak. Tornáztassam. Pihentessem. Használjam a  csuklószorítót. Ne használjam. Szedjek gyulladáscsökkentőt. Ne szedjek semmit. Jegeljem. Ne jegeljem. Ésígytovább, mindent tegyek és mindennek az ellenkezőjét is, ha jót akarok magamnak. 

Elmennék orvoshoz, van is ötletem, hogy melyiknek mutatnám meg szívesen, de az otthongondozásból nem tudok több órára elmenni. Így aztán az van most, hogy a fenti tanácsokat felváltva alkalmazom. Jobb híján próba-szerencse alapon gyógyítom magam, egyenlőre sikertelenül.

Mai jó:

Emma Tompson filmjei közül válogattam és a Banks úr megmentését néztem meg. Szép film és a szinésznőt még jobban szeretem, mint eddig.

Gyalogoltam egy nagyot a kellemes napsütésben, egészen a futópályáig és vissza.

(Amit a Mikulás hozott - volna - nekem, azt előre megettem. Nézhetem az üres cipőmet.)

 "...vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem."

Nem ilyen sötét az idő, mint a fotón, az én hangulatom viszont ilyen, sőt, még ilyenebb.  Ezt a képet tegnap készítettem az erdőben, de ma van itt a helye. Nevezzük hangulatfestőnek.

Ma süt a nap, ragyog és árad a fény, ahogyan a szeretet is, írhatnám, de nem így van. Délelőtt fél 12 van és én eddig, ébrenlétem négy órája alatt  elkövettem minden olyan "szeretetkapcsolatos hibát" (mondjuk így, hogy mégis valamennyire decens legyek az advent idején), amit csak el lehetett követni. 

Én vétkem. Én igen nagy vétkem.

Kimásztam ugyan belőlük pánikszerűen felismert és jól felfogott érdekből és irgalomból, de megmaradt az az érzés, amit szégyennek nevezünk és az, hogy szembe köphetném magam. Már elnézést, éppen így advent idején.

Hogy mire fut ki ez a nap, ki tudja. Ma vendég lesz a háznál, mindjárt érkezik. A legjobbkor. Az ő éleslátása, érzelmi intelligenciája és toleranciája mindig segít. 

(...)

Most is segített. Olyan kis bölcs és olyan jól ismer engem, B. természetesen.

Rosszul indult ez a nap, szégyenteljesen rosszul, de egész jól kikerekedett, hála neki. Megnyugodtam és sokkal, de sokkal jobb lett a kedvem.

A futópályán 45 percet töltöttem, nagyon jól esett a mozgás, pedig előtte degeszre ettük magunkat minden földi jóval. A tiszta levegő és a mély csend megtette a hatását, derűsen és bizakodva nézek a holnap elé, hátha sikerül meghaladnom a ma délelőtti színvonal alatti viselkedésemet.

A terasz előtti hatalmas kecskerágó bokrunk rendszeres látogatója lett egy rigópár, ma végre találkoztam én is velük. A szomszédunk fűzfáján pedig harkály kopogott, őt hallgattam és addig kerestem, amíg sikerült meglátni.

Őfelsége I. Corka főkandúr hihetetlen kövérre hízott. Ha hinni lehet a népi megfigyelésnek, ez hosszú és hideg telet jelent. Úgy legyen, én nagyon örülnék neki.

Megkaptam egy nagyon várt hivatalos értesítést, benne a remélt örömhírrel.

Nosztalgiázva megnéztük az idei nyaralásaink fotóit.

Ma tehát kétszer volt őszinte a mosolyom. 

Az adventi úton a terhektől megszomorodva indulnék el, ha el nem határoztam volna, hogy nem úgy fogok, hanem reménykedve valami bizonytalanul elkövetkező jóban, mosolyogva lépek majd egyet-egyet minden nap előre. Karácsonyig az 24. lépés.

Minden lépéssel az ünnepre fogok hangolódni, és azt remélem, hogy minden nap lesz valami, ami a nehézségek ellenére beleenged az adventi hangulatba. Egy jó dolgot, egy nemes gondolatot, egy méltó cselekedetet, az ünnepváráshoz illő zenét vagy olvasmányélményt várok.  Ha nem talál meg az a bizonyos jó dolog, akkor én fogom keresni és nem múlhat el úgy egyetlen nap sem, hogy ne találjam meg, legyen az bármi apróság.

Akkor hát induljunk.

Advent 1. nap: Délután 4 óra van és ma még nem talált meg semmi, tehát én keresek valamit.

Legyen zene. Csajkovszkij: B-moll zongoraverseny és Verdi: Nabucco, Rabszolgák kórusa.

Hát eljött a november vége is, és mi ugyanúgy vagyunk, mint eddig. Se jobban, se rosszabbul és ez nem rossz, de nem is jó. Nincs változás, a dolgok nem mozdulnak semerre. 

"Állni látszék az idő, bár a szekér szaladt".

Az idei ősz tele volt szomorúsággal, bánattal, tehetetlen haraggal, és úgy múlik el, hogy ezeket mind átadja a télnek. Visszük tovább az évszakokon átívelőnek tűnő terheket és a keserűséget. Az adventi várakozás és a  csendes búcsú karöltve járnak most nálunk, és mert egyiket sem csinálom jól, ezért egyikből sincs semmi. Tulajdonképpen semmiből nincs semmi.

Búcsúzni csak szépen lenne szabad és én nem tudok szépen búcsúzni. Sokat sírok, rengeteget sírok. Megrendít az elesettség és a kiszolgáltatottság. Tehetetlenségemben és kétségbeesésemben sokszor vagyok dühös, utána még jobban sírok. 

Megállítanám az időt és hajtanám is. Esténként csak még egy napot kérek, hogy jobb lehessek, és reggel érzem, hogy ma sem leszek jobb.

Félek, hogy a búcsú sokáig tart és rettegek, hogy nem tart sokáig. 

"Hé, soha ne félj, hogy odasodor a szél, ahol jó!
Hé, ha valami van, de nem az igazi még, ne remélj!
Lesz még rosszabb." (Geszti Péter, Szentmihályi Gábor)

Vajon lehet-e valami reményt keltő és reménytelen egyszerre?  Szerintem nem. Ha a Remény találkozik a Reménytelenséggel, nem üdvözlik egymást és nem nyújtanak baráti jobbot, inkább bizalmatlanul méregetik egymást, felmérik az erőviszonyokat, aztán az egyikük marad, a másik elballag. Az erősebb marad, a gyengébb elmegy. Nem ütköznek, nem mérkőznek, egyszerűen csak megérzik, melyiküknek lehet itt és most tere, fölénye, befolyása és hatalma. Az ember csak annyit tehet, hogy hagyja, játsszák csak le ezt nélküle. Nem befolyásol, nem manipulál. Néző lesz a saját életében. Történjen, aminek történni kell. Feltartja a kezét, megadja magát. 

Akár a Remény marad, akár a Reménytelenség, lesz az embernek pár mosolygós vagy szomorú órája, aztán elmúlik. Tartósan egyik sem költözik be a helyére (az vajon hol van?), hanem jönnek-mennek, nem bírják hosszan egy helyen.

Hosszan? Ez mit jelent? Nálam a Reménytelenség tanyát vert már lassan három hónapja, és a Remény csak pillanatokra mutatja meg magát, aztán elkullog, mert meg sem próbálja most legyőzni a Reménytelenséget. Az  most túl erős, ugyanis én táplálom. A Remény pedig elmenekült jó messzire, de visszajön, ugye?

Ugye? 

Két nap múlva vége lesz a kedvenc hónapomnak. Az erdő aljnövényzete harsogó zöld, de a fák megmutatják az igazságot a kedvemre való ködös nyirkosságban. Még két nap és itt a tél, amit nagyon szeretek. Ha rajtam múlna, az év csak október végétől március végéig tartana, a többi hónapot átaludnám, vagy inkább javasolnám kitörölni még a naptárból is. 

A két kép közül a sötét jól mutatja, miben vagyok most, a harsogó zöld pedig az adventi örömteli várakozásra utal. Csak egy pillanatig volt kérdés, melyik képet válasszam az advent első vasárnapjához. A zöldet, természetesen. A következő pillanatban már tudtam, hogy nem fogom kizöldíteni magam, mert a remény és pláne a boldog várakozás most nagyon-nagyon távol van tőlem, úgyhogy legyen inkább a sötét kép. De így se jó, ezért a harmadik pillanatban meghoztam a döntést: legyen mindkettő. A sötét azért, mert az vagyok most én, a zöld pedig azért, mert az advent nem az én hangulatomról kell szóljon, hanem arról, ami a lényege, vagyis az örömteli várakozásról. Arról, ami most a legkevésbé sem megy nekem.

Ma színházban voltunk, Szabó Magda és férje életéről, szerelméről szólt  a kamaradarab. Nem túlzok, áhitattal néztem az előadást és szívtájéki melegséggel mosolyogtam, mert boldoggá tett a gondolat, hogy én is olyan szerelemben élek - már 31 éve -, mint ők. Ez az eltéphetetlen kötelék az én egyik fontos, nagyon fontos megtartó erőm. 

Az előadás után közösségi gyertyagyújtáson vettünk részt, de annyira fáztam, hogy beültem a kocsiba, jól betakartam magam egy  vastag pléddel, így aztán lemaradtam az ünnepi beszédről is és magáról a gyertyagyújtásról is, mert nem voltam képes húsz percnyi fázást adni a... a miért is? 

Itthon, mint a gyerekek kirepülése óta mindig, most is kettesben gyújtottuk meg az első gyertyát, pedig reggel még azt mondtam, nem is kellene az idén nekünk ilyesmi, hiszen nehéz élethelyzetben vagyunk, nincs is az egész ünnephez kedvem ésatöbbi. De az én szerelmem nem hagyta, hogy elmaradjon az, amit 31 éve mindig megteszünk, meggyújtottuk hát az első gyertyát és szívtájéki melegséggel mosolyogtunk azon, hogy nehéz idők ide vagy oda, mi ketten megvagyunk egymásnak és megtartjuk egymást. Most ő tart engem és tart, tart hősiesen.

Legyen hát az idei advent békében megtartott, türelmes várakozás. Nehéz elhinni, hogy ilyen lesz, de megteszem, amit tehetek érte. Pontosabban talán meg tudom tenni.

A napkorong az égről nevetve néz le ránk, énekeltük harsogva úttörőként valamikor a múlt században. Akkor is szerettem az úttörő - és mozgalmi dalokat, amikor illett szeretni, tehát boldogan zengett a dalom, pajtás, meg most is zeng, amikor már nem illik. Gyakran énekeltem, dudorásztam itthon, még gitároztam is hozzá a magam kedvére, és nem, nem mindig slágereket, hanem ilyeket is, mint ez A napkorong az égről, vagy a Vörös Csepel, vagy éppen a Mint a mókus. Csupa vidám dolog jut róluk eszembe és általuk is vidámabb tudok lenni.

Tudtam lenni.

Mostanában máshogy vannak a dolgok nálunk. Nem énekelek, nem dúdorászom, a gitárt pedig hónapok óta nem vettem a kezembe, pedig vidámságra mostanában nagyon-nagy szükségem lenne. Néha úgy érzem, már nem is tudom, milyen egy jóízűt énekelni, úgy igazán kiénekelni valamit a világba úgy, ahogy a torkomon kifér, netán nevetni, könnyesre nevetni magam. A mosolygás még elmegy valahogy, nagyjából úgy, mint "a késnek sétáló galamb mosolya arcomon reggelente ébredés után", pontosan, ahogy D. Nagy Lajos énekli, de nevetni úgy igazán, szívből? Hát, nem is emlékszem már.

Kicsit félve mentem el két nappal ezelőtt színházba az Örkény István Tóték előadásra, mert az nem egy vidám darab és az őrnagytól már előre ökölbe szorult a kezem és tartottam tőle, hogy úgy fel fog háborítani a történet újra, mint amikor olvastam a regényt. 

Jó előadás volt, még az öklöm is kiengedett, köszönet érte édes jó Lajosomnak, egyébként éppen miatta (alias Faragó András) mentem el és nem is csalódtam benne. Balázs Andrea volt a másik, akire kíváncsi voltam, hogy vajon Tótné Mariskaként milyen lesz, ő viszont egy kicsit csalódás volt, nem nagyon, mert jó volt ugyan, de még jobbat vártam. 

Csodálkoztam, és a mostani minimálisra csökkent tűrőképességemmel tulajdonképpen bosszantott is, hogy a nézőtéren többen nevettek egy-egy mondaton, pedig inkább sírni lehetett volna azon a hatalmi erőn, ahogyan  a család fölé magasodik az őrnagy és ahogyan összemegy a teher alatt Tót Lajos, mondjanak közben bármit, még akár humorosat  is. 

Rám nem nevet a napkorong mostanában és szerintem egyszerűen csak irigy vagyok azokra, akikre meg igen, és úgy tudnak nevetni, ahogyan én is tudtam két és fél hónappal ezelőttig. Nézd csak a fotón a napot! Látod, éppen lemenőben van, már csak az ég alján mutatja káprázatos színét, de tudjuk, hogy pár órával ezelőtt még sárgán és fényesen ragyogott. Én is így vagyok. Most sápadt fénnyel világítok, nem is a világra, hanem inkább csak magam elé és időnként dereng valami rózsaszín fény is bennem, de tudom, hogy fogok én még ragyogni. Fogok én még szívből nevetni úgy, hogy a könnyeim is kicsordulnak. 

Majd egyszer. Addig meg énekelek, úgy bizony. Éljen a napkorong, tudod, ami az égről nevetve néz le ránk.