Megyek egy úton, egy mellékúton, egy döcögős-rázós földúton, ami ugyanoda vezet, ahová a szép simára aszfaltozott főút, hiszen párhuzamosak egymással és elég közel is vannak egymáshoz,  könnyen át lehet látni és akár lépni is egyikről a másikra . A főúton menni helyesebb lenne, jobb lenne, szebb lenne, ezt mindig látom.

Néha előre megfontolt szándékkal átlépek a szép főútra, de tényleg csak néha, olyankor elérzékenyülök, sírok, vagy egyenesen zokogok, majd, mintha égetné a talpamat a főút aszfaltja, gyorsan visszalépek a mellékútra és még  képes is vagyok azt elhitetni magammal, hogy így a helyes, hiszen a két út ugyanoda vezet és a párhuzamosok a végtelenben úgyis találkozni fognak.

Igen és nem.

Igen, a két út ugyanoda vezet.

Igen, az úton végig kell menni.

Nem, egyáltalán nem lenne mindegy, melyiken megyek. 

Van olyan is, hogy a helyzet vagy a megszólított lélek mozdít meg bennem valamit és ezért átlépek a jobbik útra, de akkor is csak pár lépésig tart ki a hívás, tartósan nem maradok meg rajta - ki tudja, miért, de lehet, hogy tudom is -, és már megint a mellékúton vagyok. 

Ez önsorsrontás. Valaki mondja meg, hogy miért!

Deres már a határ. A dal szomorú, én viszont most nagyon örülök az esőnek, ködnek, dérnek és majd a hónak is. Ez az én kedvenc időm, de csak időjárási szempontból. A bánat és a keserűség, mint az otthongondozás  törvényszerű (?) kísérői, lassan már három hónapja hű társamul szegődtek és nem akarnak tágítani mellőlem. Jól érzik magukat velem, én pedig mintha még táplálnám is őket. Mintha hízlalnám, mintha növeszteném, pedig nem akarom. 

Önsorsrontás ez, kérem szépen, jelentsen ez bármit is. Sosem hittem a csoportos pszichoterápia erejében, de most szívesen leülnék hasonló helyzetben lévő sorstársakkal, mert szemtől szemben szeretném látni, hallani, hogy éppúgy küszködnek, ahogy én. "Jólcsináló" otthongondozók kíméljenek.

Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép.
Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,
Egyetlenegy hű társa:a szegénység...
Más se kell az egész világból,
Csak egy pipa, meg egy pohár bor!
Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép...

Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Akad még az őszi erdőn virágszál.
Bár a nyár elszaladt, egy szív tiéd maradt,
Kivirulna, ha reája találnál.
/:Van az úgy, hogy egy szál virágtól,
Tavasz lesz az egész világból.
Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Nyílik még az őszi erdőn virágszál...

(Lehár Ferenc - Innocent Vincze Ernő: Garabonciás diák c. operettjéből)

Jó lenne.

Fontos lenne.

Az egyik az én saját gondolatom:

Vannak, akiket a kényszerű összezártság közelebb tud hozni egymáshoz és vannak, akiket eltávolít. Ha korábban közel voltunk egymáshoz, nagyon közel, akkor ez a távolodás nem akkora bűn, mint amilyennek látszik. (Engedtessék meg, hogy irgalmas legyek a lázadó, dühös, szorongó és feszültségekkel teli önmagamhoz és most legyen mindegy, milyen okból vagyunk összezárva, de egyébként persze nagyon nem mindegy.)

A másik gondolatot hallottam valakitől:

Miért nem tudom jobban csinálni? Próbálom, mégsem megy. Azért, mert ilyen vagyok, és kész. 

Ha ez magyarázkodás, önigazolás, önfelmentés, hát akkor legyen az. 

Jó nagy méretben tettem fel a mai erdei képet, hogy gondolatban ráférjen mindaz a szomorúság, bánat, kedvtelenség, türelmetlenség, düh, szégyen és tehetetlenség, amit mostanában érzek.  Semmi nem jó, sehogy nem jó és sosem jó.

Semmi, sehogy, sosem. Hogy fér el ennyi negativitás három szóban, nem is értem. Ezeket a negativitásokat nem is fogom most kifejteni, mert már magam is unom.

Hová lett a kedves, optimista és alapvetően vidám hangulatom? Jó kérdés. Egy hindu tanmese a reményem:

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK.

Ebben bízom én is. Addig is éljen az erdő a köddel, a varjakkal és a szemerkélő esővel együtt! Jó, hogy majdnem minden nap ki tudok menni, nagyon hálás vagyok érte.

Hálás vagyok a férjemnek, aki meghallgat, szeret és kényeztet. Ma például a kedvenc helyünkről túrógombócot hozott nekem, mert tudja, hogy imádom. Meg is ettem a szép nagy adagot, pedig éppen ebédelés után voltam.

Hálás vagyok az engem meghallgató és velem együttérző barátaimnak. 

Hálás vagyok, mert az anyukám úgy szeret, ahogy vagyok, minden hibámmal, minden lehetetlen türelmetlenségemmel együtt. Ő a combcsonttörése óta nem tud felkelni az ágyból és már nem is fog. Két és fél hónapja ágyhoz kötötten él. Az élettere 4 négyzetméter.

Hálás vagyok, mert egészséges vagyok, jól vagyok és fel tudok kelni az ágyból, de végtelenül szomorú vagyok, mert ő nem, és már sosem. 

Régebben féltem a novembertől. Baljós, sötét időnek hittem. Ha akkor megkérdezik tőlem, melyik hónapot töröljük ki a naptárból, biztos, hogy a novembert mondtam volna.

Pár éve másképp gondolom. Nagyon várom az őszt, főleg az ősz végét, és legjobban pont az ilyen ködös, korán sötétedő, varjúkárogásos időszakot, mint amilyen most van. Egyszerűen imádom ezt és egészen márciusig tőlem biztos nem fogja senki hallani, hogy milyen pocsék idő van. 

Azt hittem, ebben az időben egyedül leszek a futópályán ma, de tévedtem, elég sokan voltunk. Az erdő sejtelmesen ködös és félhomályos volt, károgtak a varjak, az egész nagyszerű helyszín lett volna egy Hitchcock-filmhez. Az erdő után itthon egy forró zuhany, gyors egymásutánban két bögre forró fahéjtea egy kis étcsokoládéval, 2X4000 NE D vitaminnal, Neuromultivit EP-vel, Béres Actival Max-szal, majd este, lefekvés előtt egy Magne-B6-tal és mi is itt kérem szépen a probléma?

Hát probléma az jó sok van mostanság mifelénk, de elég egy ilyen maihoz hasonló néhány órás kimozdulás a  kedvenc helyemre a kedvenc időjárási körülményeim között, és ilyenkor úgy érzem, hogy megbirkózom én minddel, úgy bizony. Ide nekem az oroszlánt is.

Vagy inkább nem. 

De most ne gondoljunk a problémákra. Kedvemre való időjárás van és nekem valóban jobb lett a kedvem.

A novemberi korán sötétedő, csendes napok "azért vannak, hogy az ember végiggondolja, hol hibázott, hol van szükség az életében megbánásra. Bocsánatkérésre. Azért vannak, hogy megemlékezzünk a halottainkra. (...)Nevén nevezni az életemben azt, ami elmúlt, ami nem sikerült, amitől búcsút kell vennem. Reflektálni arra, amit van okom megbánni. Majd arra fordítani a tekintetem, ami nem múlik el." Ezt Prodán Mártánál olvastam és nagyon igaznak érzem.

Én most ilyesmire nem vagyok képes, pedig ó, de sok minden lenne, amit megbántam és amiért bocsánatot kérhetnék. El sem kezdem.

Lelki és fizikai kínlódásaim vannak, itt fáj, ott fáj, de tulajdonképpen mindenütt fáj. Ezért a szembenézés helyett most (is) csak arra vagyok képes, hogy az édes semmittevésnek hódoljak ráérős időmben, vagy mindenféle pótcselekvésbe meneküljek. Egyik se jó, egyik se használ, nem gyógyít és nem is csökkenti a fájdalmat. 

A kapcsolataimat nem úgy ápolom, ahogy kellene, nem tartok megfelelő rendet és rendszert magam körül. Nem mentség erre a helyzet, amiben két és fél hónapja vagyok, pedig amiatt van.

Akár össze is szedhetném már magam, hiszen már nem lázadok, belefáradtam mindenbe és feltartott kezekkel megadtam magam.  Már beláttam, hogy semmi, de semmi értelme. Már beletörődtem, mert  nem tehetek mást. Nem irányítok, nem döntök, nincs kontroll és nincs kiszállás. 

A lélek fáj, de nem lázad. A test fáj is, lázad is. 

Úgy vagyok, mint a novemberi bágyadt napsütésben napozó leandereink. Néhány órára kitartom a napra a fejem és elhiszem, hogy ez jó. Talán olyankor még mosolygok is.

Egyszer majd minden barátomat meghívom vendégségbe. Asztalhoz ülünk, valami jóféle enni-és innivaló is akad majd biztosan. Pohárköszöntőt mondok. Elmondom, mennyire jól esett, hogy nem hagytak egyedül a bajban. Segítettek meghallgatással, jó szóval és nemes cselekedetekkel. 

Mindannyian sírni fogunk.

Aztán mielőtt fenékig ürítenénk a poharunkat, mindenkit egyesével, szépen megölelek és megköszönöm, hogy a barátaim maradtak. 

Nincsenek sokan. Hányan is vannak? Lássuk csak. 

Heten.

El fogunk férni egy asztalnál.

Tóth Zoltán (Republic): Aki az én barátom

 Ha köd lepi be a tájat, ha zord komor a nagy ég,

A tél vihara ha támad, hidd el korai a bánat, mert jő tavasz még.

"Egy-egy Mount Everest-expedíció hónapokig eltarthat, de a hegymászók mégis csak pár olyan napot tartanak számon, amikor viszonylag nagy esély van feljutni a csúcsra. Az alaptáborokban olykor napokat töltenek az időjárási adatok elemzésével, hogy kiderüljön, mikor nyílik az úgynevezett meteorológiai ablak. Az ablakot persze képletesen kell érteni, azt az időtartamot jelöli, amikor nem kell szélsőséges időjárásra számítani."

(https://index.hu/alaptabor/2014/05/23/idojarasablak_a_mount_everesten/)

A mi időablakunk szűk egy hónap. Most kell(ene) jól csinálni és pont mostanra fogyott el az erő és lett helyette ólmos fáradtság és szomorú fásultság. Ma valaki, aki többet lát, érez és megérez a világból, mint az átlagos ember, elismeréssel szólt rólam. Azt üzente, hogy nyugodjak meg, jól csinálom.   

Ez ad most erőt ahhoz, hogy tegyem tovább, amit tudok és amit lehet, amíg az időablakunk nyitva van.