Azon az úton, amelyen most járnom kell, még nem jártam. A Sors nagy rendező: háromszor jelölte ki ezt az utat nekem és én mindháromszor hátat fordítottam és dacosan, felszegett fejjel az ellenkező irányba futottam. Elmenekültem, de tudtam, hogy egyszer ezért elnyerem majd a méltó büntetésem. És így is történt.

Sok évvel az akkor jogosnak tartott, mégis dicstelen és szégyelni való elmenekülésem után most, negyedszerre magamtól is felismertem, rádöbbentem és  megértettem, hogy nem menekülhetek. Rá lettem lökve-taszítva erre az útra, ami - legyünk őszinték -, nem is olyan nehéz, lehetne sokkal nehezebb is, és megyek rajta botladozó léptekkel, mégis remélve, őszintén remélve, hogy a mostani engedelmességem majd a végső elszámolásnál jóváíratik. 

Háromszor mondtam nemet, mert mindháromszor megtehettem. Negyedszerre nem volt választásom. 

Fáradt vagyok, fásult vagyok, és még egy csomó olyan is vagyok, amit le sem merek írni, de megyek az úton. Olykor dicstelenül és szégyelni valóan ugyan, de megyek.

Néha azért sejtem, hogy nem lesz itt semmiféle jóváírás. Ahhoz jobban kellene csinálnom. És nem vigasztal, hogy a családom szerint, ha nem is teljesen jól, de elég jól csinálom. 

Ülj le fiam, egyes. 

Szerintem.

Ahhoz, hogy a város határán túlra is ki tudjak ruccanni, több dolognak szükséges szerencsésen együttállni. Ez mostanában ritkán alakul így, de amikor igen, a kiruccanás minden percét és kilométerét igyekszem kiélvezni. Legutóbb október 29-én és november 1-én voltam ilyen szerencsés.

Október 29-én egészen 16 km-re tudtam a városomtól eltávolodni, a Valahol Európában című musical előadására. Láttam már kétszer vagy háromszor is, megunhatatlan és katartikus. Eddig professzionális előadásokat láttam, most viszont, ha nem is lelkes amatőrök (de majdnem), hanem SziluArt Műhely színitanodásai álltak színpadra. Persze tudtam, hogy a színvonal várhatóan nem éri majd el a "nagyok" produkcióját, így eleve nem voltak elvárásaim. Örültem, hogy mehetek, hogy ott lehetek a nézőtéren, és bár bekapcsolt telefonnal a kezemben ültem végig ezt a szívbe markoló darabot és közben haza is gondoltam, mégis remekül éreztem magam. A fiatalok lelkesek és ügyesek voltak, vagy inkább lelkesen próbáltak ügyesek lenni, de hogy a szívüket beletették, az biztos. Köszönet érte.

November elsején már majdnem 60 kilométerre tudtam eltávolodni a várostól. Egy munka miatt a Tiszához kellett menni és úgy ugrottam be a kocsiba, mint aki menekül. Egyébként meg igen, mit szépítsem, menekültem.

Tiszaroffnál láthattam a szépséges Tiszát, egy kicsit álmodozva megállhattam a partján, integethettem az ismerős kompnak és sóhajthattam egyet a csodaszép Református templom előtt, hátha meghallja a sóhajomat, aki meg szeretné hallani.

Úgy alakult, hogy a Tiszától váratlanul tovább kellett mennünk Szolnokra, így meghosszabbítottam a kimenőmet és bár az engedélyt megkaptam, a lelkiismeretem mégis valahogy szürke fátyolt húzott mindenre, amit ettől kezdve láttam.

De akkor is csodákat láttam.

Útközben gyönyörű őszi színeket láttam és vonuló madarakat, kukoricatarlón táplálkozó darvakat, legelésző őzeket. Még egy kis kulináris élvezetet is sikerült becsempészni a néhány órás kiruccanásba, ugyanis betértünk a Ferdinánd Bisztróba Kunmadarason - és ez itt a reklám helye -, ahol minden, de minden szemnek és szájnak ingere és mi nem is tudtunk ellenállni a csábításnak.

Ahogy közeledtünk vissza, haza, úgy kezdett el bennem szinte kilométerről kilométerre emelkedni, pontosabban visszaemelkedni a feszültség. Meg tudtam volna rajzolni a felszálló ívét. Mire hazaértünk, már újra a régi voltam, sajnos. Beléptem a kapun és azonnal akklimatizálódtam.

Hogy mit jelentett nekem ez a két kirándulás? Szerintem szavak nélkül is érted.

A dolgokhoz való felemás hozzáállás elbillenhet jó irányba és rossz irányba is, ha nem is tartósan, de legalább esély van rá, hogy minden pillanatban megváltozhat. Várom, hogy a saját hozzáállásom mikor billen a jóra, de a helyzet egyre rosszabb. Hol így van, hol úgy, de sajnos nem tud beállni hosszabb időre a jó irányba.

Inkább a negatív felé billen. Ez van. 

Tegnap  Dr. Kalamár Hajnalkát hallgattam az esti tornám közben. Több videója van a youtube-on, én a "Ki is vagy valójában?" címűt választottam és meg is állapítottam, hogy a "valós én" - amilyen vagyok - és az "ideális én" - amilyen szeretnék lenni - nálam jó távol van egymástól, ami a pszichológus szerint egyáltalán nem baj, mert így van hová fejlődni. Hát nekem van. 

Kérdés, hogy akarom-e, mert az nem kérdés, hogy kell-e. 

Kell. Kellene.

Hosszabb, mint gondoltad volna.

Hosszú az út, pedig a felkínált kéz szeretetet és simogatást ígér, amire a te bizonytalan, rövid, kézérintő mozdulatod a válasz és magad sem érted, miért. Talán hogy a kéz végső elengedése ne fájjon annyira, már most elkezded elengedni? Vagy félsz, hogy ő nem fogja majd elengedni a tied és örök társad lesz a bánat? Miért félsz megfogni a feléd nyújtott kezet? Azt  a kezet, amelyik téged tartott, mindig megtartott, helyetted is dolgozott, megvédett és mindig, mindig, egy egész életen át csak simogatott. Abban a kézben már nem nagyon van erő. Csupa ránc, csupa szép, tisztes megöregedés. Rajta 87 év minden lenyomata.

Miért tiltakozol még mindig, ahelyett, hogy elfogadnád, ez a közös utatok és együtt kell rajta végig menni?

Érted? Végig. A végéig és kézenfogva. 

Azt mondod, nem is félsz. Azt mondod, megbékéltél. Azt mondod, van, hogy sokszor nemcsak elfogadod, hanem viszont is simogatod azt a kezet. Áltatod magad, hogy legalább olyankor a simogatásod őszinte és a szívedből jön. Tudod, az baj, hogy nem mindig.

Csak áltatod magad. Te tulajdonképpen félsz, nagyon félsz.

Félsz az úttól.

Félsz, hogy hosszú lesz az út.

Félsz, hogy nem lesz hosszú az út.

Félsz, hogy mi lesz utána. Tudod, azután.

Félsz, mert tudod, egyszer eljön az idő, amikor nyúlnál majd a simogató kézért és az már nem lesz ott.

Hát ne félj! Ne félj, hanem csináld végre jól, amíg megteheted!

Bódi László Cipő, Republic: Szeretni valakit valamiért

Hosszú az út, míg a kezem a kezedhez ér,
Szeretni valakit valamiért.
Ne tudja senki, ne értse senki, hogy miért,
Szeretni valakit valamiért.

Tudtam, hogy nehéz lesz az otthongondozás, vagy mondjuk inkább ki, az elkísérés az úton. Tudtam és kétségbe is voltam esve. Féltem. Rettegtem. Azt éreztem, hogy nem fog ez nekem menni. Hogy nem tudom jól csinálni.

És tényleg nem tudom jól csinálni.

Eltelt lassan két hónap és a gondozás fizikai részébe belejöttem. Már nem vagyok kétségbeesett tulajdonképpen semmilyen  feladattól. Azt sem mondhatom, hogy félek.  Ápolok, gondozok, de a többi része nem megy, első naptól kezdve nem megy. Nem megy jól. Pedig tudom, hogyan kellene csinálni. Tudom, hogyan lenne jó. 

Már akkor elfáradtam, amikor elkezdtem, de ez nem mentség. 

Nincs mentség. Erre nincs.

"Eltűn előlem a világ, eltűn előlem az idő"l

Bármi történik is a világban, körülöttünk, bennünk és velünk, egy dolog biztos, az élet nem áll meg, mégha időnként úgy is tűnik. Megy minden tovább a maga úján, például októberre ideért hozzánk is a szép ősz. Ideért az az időszak, amikor csak ámulunk a szineken, a faleveleken, a lombokon, figyeljük a vonuló darvakat, sütkérezünk a bágyadt napütésben és csodálkozva nézzük, hogy "még nyílnak a völgyben a kerti virágok".

A természet teszi a dolgát. Minden értelemben a tudtunkra adja, hogy lehet itt bármi, történhet a világban, a családban, a szűkebb és a tágabb környezetünkben bármi, az élet megy tovább és a nyár után mindig eljön az ősz.

A családunk életében most olyan nehéz időszak van, ami elfedi előlünk a kinti világ nagy részét annyira, hogy falainkon kívül reked szinte minden más. Nehéz gályát húzunk és a napok nagy részében csak a gályát látjuk, az van elől, az van felül, azt kell húzni és mi húzzuk is becsülettel. De közben jól tudjuk - és ha kinézünk a benti világunkból a kintire, látjuk is -, hogy az idő, bár "állni látszék", mégsem áll. 

"Itt van az ősz, itt van újra" , és én most nem tudok kiülni egy árva dombtetőre sem, mégis, az erdőben járva, vagy a kertünkből, a teraszról, vagy akár csak az ablakból kinézve is  "szép, mint mindig énnekem".

És az élet megy tovább, mert a természet az úr, "habár fölűl a gálya". 

Tegnap ki kellett mozdulni, orvosi vizsgálatra, természetesen. Felöltözni, kerekesszékbe és betegszállító autóba ülni valahogy, mert járóképtelen.  Kocsiban fog utazni ülve, nem fekve, tehát még a papucsot is fel kellett venni. 

Igaz, hogy kórházba mentünk, de mégiscsak elhagytuk az otthon négy falát. Környezetváltozás ez egy ágyhoz kötött embernek, ha néhány órára is. 

Azt hittem, örülni fog, hogy éri a levegő, éri a napsütés. Örül majd, hogy látja az utcát, az ismerős környéket, az  embereket, a házakat, a szép őszi lombokat. 

Nem. Nem örült. Észre sem vette. 

Akkor örült, de akkor nagyon, amikor hazaértünk és visszatettük az ágyába.

Végre itthon vagyok, az én kis ágyamban, mondta. Fájdalmasan lassú mozdulatokkal elhelyezkedett az ismerős illatok és puhaságok között, és gondosan magára igazította a paplanját.

Itthon vagyok, ismételte, végre itthon.

Ma megkérdeztem, emlékszik-e, hol voltunk tegnap. Persze, igen, emlékezett a vizsgálatra, elég részletesen. De arra, hogy kerekesszékben ült és autóval utazott át a városon, nem. Arra sem, hogy bármit is látott volna útközben. Arra viszont igen, hogy én végig ott ültem mellette és fogtam a kezét.

Jó volt veled, olyan jó minden veled, annyira nagyon szeretlek drága kis bogaram, mondta, és csodálkozva kérdezte, hogy ezen most miért sírok. 

Már csak annyit lát a világból, amit mi mutatunk belőle úgy, hogy odavisszük az ágyához. Örül az ajándékba vitt őszi kincsnek, a szép nagy falevélnek. Szép ősz lehet, mondja, milyen szép ez a falevél is. Kézbe veszi, nézegeti, forgatja, leteszi, újra megfogja, úgy örül neki, mint egy kisgyerek.

Az ablakon át látja, hogy süt a nap. Jó meleg lehet kint, mondja. De azért vigyázz nagyon magadra édes kis bogaram, meg ne fázz, figyelmeztet féltőn, óvón, mint mindig. Örökké.  

Holnap gesztenyét viszek neki. Aztán diót. Utána csipkebogyót. 

Ahogy gyűlnek a kincsek, úgy fogy az idő. 

Jó lenne, ha ilyen mosolygós lenne az ősz, mint a képen, de nem az. Ez az ősz nálunk bánatos, sírós, szomorú és reménytelenül reménytelen.

Öleld át magad, érezd a tested  határait, tudatosítsd, hogy itt vagy, megvagy, egyben vagy, jelen vagy és tudatosítsd azt is, hogy ami most fáj, annak vége lesz egyszer. Mondd ki hangosan: el fog múlni. Ez egy tanács a sok közül, amit hallok és olvasok mostanában, de ez legalább kézzelfogható.

Minden tanács alapja az, hogy a nehéz időkben is álljon első helyen az öngondoskodás. Gondoskodj magadról, egyél, igyál, aludj, próbálj kikapcsolódni, menj levegőre, mozogj, vagyis az alapvető életfunkciók szintjén tartsd egyben magad. Ha ez megvan, jöhet a többi. Olvass például valami vidámat. Nézz vígjátékot, hallgass stand up-okat.

Nos, igen.

Én mostanában nem nagyon tudok olvasni, bár időm lenne rá, de általában annyira ki van sírva a szemem, hogy fájnak a betűk és a képernyő is többnyire csak bántja. Pszichológiai podcast-eket hallgatok inkább, olyanokat, amelyek segítik a helyzet elfogadását és a terhek viselését. Amíg hallgatom, addig értem, aztán vége és nekem újra fáj a bánatom és fáj a lelkiismeretem. És lázadok vagy sírok, vagy lázadásomban sírok, vagy sírásommal lázadok, de a lelkiismeret nagyon tud fájni és nem enyhíti sem a sírás, sem a lázadás.

Elkezdtem hangoskönyveket hallgatni, Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet című regényét és a Tizenhárom almafát, de mindkettőt abbahagytam, mert szomorúak. Az imádott Székelyföld miatt választottam őket, hátha egy kis vigaszt adnának, de annyira szomorúak, annyira tragikusak, hogy nem bírtam. Rejtőt lenne jó, de azt meg inkább magam olvasnám, mert hangoskönyvként nem tetszett. Egyébként Fábryt hallgatok és Badárt, zenében csak Blues Company és a Kerozin jöhetnek, de csak pár percre terelik el a gondolataimat ők is.

Az erdő jó. Ha az nem lenne, akkor az utcákat járnám, így viszont a futópályán örülök (és valóban örülni tudok) annak, hogy ott lehetek. Annak, hogy élek, érzem a testem, egyben vagyok és jelen vagyok. Figyelem a mozgásomat, a hangokat, a színeket, mérem a tempómat és ha jönnek a gondolatok, azzal tolom el őket magamtól, hogy nem itt és nem most kell velük foglalkozni. Most öngondoskodás van.

Tegnap eljutottam a Vivat Bacchus koncertjére. Fantasztikusan tehetségesek, acapella zenei műfajban adnak elő, ezt nagyon szeretem, de a tegnapi, borünnepre hangolt műsoruk nem tetszett, viszont arra az egy órára, amíg hallgattam őket, teljesen ki tudtam kapcsolódni és ez is nagyon jó volt. 

Valamelyik este egy filmet is sikerült megnéznem (akkor éppen nem volt kisírva annyira a szemem), ez pedig a Segítség, felszarvaztak című jópofa olasz vígjáték volt, amit már vagy ötször biztos láttam és bármikor újra tudnám nézni. Az is teljesen kikapcsolt.

A facebook csak a viccek miatt jöhet szóba, híreket nem olvasok, a közélet úgy, ahogy van, kívül került az érdeklődési körömön. A francia nyelv tanulását átmenetileg abbahagytam, de igyekszem a szókincsemet megőrízni, ezért időnként franciául szólok magamhoz. Az otthonápolás témakörében viszont - mivel kényszerűségből érdekelt és egyben érdeklődő is vagyok -, jó ütemben fejlődik a szókincsem és a mozdulataim is ügyesedtek már. Sokat tanulok közben magamról, a tűrőképességemről és annak határairól, a szeretni tudás és a szeretet elfogadásának képességéről, a kiszolgáltatottság kezeléséről, az önfegyelemről és persze olyan szavak jelentését is kezdem már érteni, mint például az irgalom.

Súlyos dolgok ezek. Nap, mint nap ezekkel kelek és fekszem, ha pedig olyan szerencsés vagyok, hogy végig tudok aludni egy éjszakát, biztos, hogy az álmaim is ilyen dolgokról szólnak. 

Szóval, kedves barátaim, jó lenne, ha jobb lenne. Jó lenne már valami másról is írni, mert az egyszerűen nem lehet igaz, hogy csak az otthonápolás van. 

"Más levelem majd több lesz és vidám." Egyszer biztosan.