A fotók forrása a Turay Ida Színház honlapja: https://turayidaszinhaz.hu/portfolio/indul-a-bakterhaz/

Az Agria Szabadtéri Játékok szervezői a Turay Ida Színház előadását, az Indul a Bakterház című darabot hozták el Egerbe július 6-án. Rideg Sándor regényét többször olvastam, először például gimnazista koromban, tanítási időben, az órák alatt, együtt a padtársammal és sokszor alig bírtuk visszatartani magunkat, nehogy hangosan felnevessünk. Visszafojtott nevetésünktől rázkódott a hátunk, kipirult az arcunk, de ügyesek voltunk, mert nem derült ki, hogy mit csinálunk. Aztán később újra olvastam, már felnőttként, akkor is nagy élvezettel tettem, és persze a filmet is többször láttam, de azt nem tudtam, hogy több színház is színre vitte már. Amikor megláttam a Szabadtéri Játékok kínálatában, azonnal, gondolkodás nélkül lefoglaltam a jegyeket, beírtam az időpontot a  naptárba és ha eszembe jutott a július 6-i programunk, előre örültem. Az előadás napján, közvetlenül az indulás előtt nyomtattuk ki a jegyeket és csak akkor láttam, hogy a Turay Ida Színház előadására fogunk menni.

És akkor én annyira, de annyira megörültem, hogy azt el sem tudom mondani. Egyébként is nagyon vártam, hogy láthassam fiatalkorom kedvenc történetét, de annak, hogy ez a társulat adja majd elő, még jobban örültem. A medve nem játék című darabot kétszer is megnéztem tőlük, nagyon szerettem azt is és biztos voltam abban, hogy ez az előadás is nagyon-nagyon jó lesz. Ez a Társulat nekem garancia erre. Megnéztem még a színház honlapját is és az addigi lelkesedésem az égig ugrott, mikor láttam, hogy Mikó István fogja a baktert játszani, Nyírő Bea Csámpás Rozit, a darabot pedig Cseke Péter rendezte. Kell több?

Dehogy kell! 

Az előadás fergeteges volt a tökéletes színészekkel, akik láthatóan maguk is élvezték az egészet. Többször ők maguk is nevettek, láthatóan örömjáték volt ez az este nekik is. Egy életre megjegyeztem a kitűnő Győri Pétert, aki a Patás volt, Rusz Milánt, aki harmónikázott és ő volt a vőfély is, valamint Topolcsányi Laurát, aki a bakter többször elzavart, de mindig visszasomfordáló féleszű felesége, szóval tényleg mindenkit felsorolhatnék.

Az egész előadás úgy ahogy volt, remek volt.  Végig szórakoztam, végig nevettem. Ha egy előadás el tudja érni, hogy abban a két és fél órában elfelejtsem a kinti világot és képes beszippantani úgy, hogy együtt éljek a színpadi világgal, akkor az az előadás nekem tökéletes. 

Ez az előadás az első perctől kezdve beszippantott. Én voltam Bendegúz és együtt ballagtam a Patással át a mezőn a bakterházhoz, együtt éltem a bakterrel és népes környezetével, veszekedtem a Banyával, gyógyíttattam magam a piócás emberrel (akinek imádtam a székelyes tájszólását), viccelődtem a csendőrökkel, Csámpás Roziként kacérkodtam a fél világgal és persze a féleszű Borcsa is én voltam.

Abban a két és fél órában én magam voltam az egész " Indul a bakterház". 

Két napot vártam ezzel a bejegyzéssel. Figyeltem, vajon mikor fog elmúlni a lelkesedésem és képzeld, nem múlt el, még most is az előadás hatása alatt vagyok. Sőt! Bármikor elindulnék, hogy újra megnézzem, de sajnos, nem játszák, vagyis de, mert egyetlen előadást sikerült megtalálni, pont ma, csak éppen Balatonszárszón. Az meg nagyon messze van. 

Végre, három év után újra Lord koncerten voltunk. Ők azon kevesek közé tartoznak, akik kiállták az idők próbáját, az idén ünneplik 50 éves fennállásukat. A régiek közül már csak Pohl Misi és Erős Attila áll a színpadon, ők korukat meghazudtolóan fizikailag lendületesek, zeneileg frissek. Egyszerűen nem öregszenek. Három fiatal társukkal együtt tegnap Körösladányban lezenélték és leénekelték az égről a csillagokat. Szeptemberben városunkba is jönnek!

Itt, az Alföld közepén rekkenő a hőség és a hegyvidékekkel ellentétben éjszakára sem hűl vissza a levegő. Forró a nappal és forró az éjszaka, alig jelent valamit a nappali árnyékolás, és pihenést, netán alvást, bár nagyon nem szeretem, de csak légkondizással tudunk valahogy elérni. 

Én nem szeretem a nyarat, mint évszakot, de szeretem a benne rejlő kirándulásos, kimozdulásos lehetőségeket, a koncerteket, a szabadtéri színházak jó kis előadásait, amelyek után, amikor éjszaka autózunk hazafelé, már nem kell a légkondi, ha pedig útközben megállunk, ránk borul a fényszennyezés mentes csillagos ég és végre nem folyik rólunk a víz még a puszta síkság közepén sem.

A héten sok volt a munka, vártuk már a pihenést és pénteken este hirtelen el is dőlt, hogy a szombatunk a munka szempontjából szabad lesz. Azonnal beindult az ötletelés, hogy mivel töltsük. Én a Tisza-tóra gondoltam, egy monstre abádszalóki strandolásra, útba ejtve a tiszaderzsi levendulást, amit egész héten "agyramenősen" ismételgettem. A strandon árnyékban heverés egy jó könyvvel, mellé időnként fagyi, jégkrém, lángos, ilyesmi, közben lehűtjük magunkat a vízben és talán még alszunk is egy kicsit. Ezt én úgy hívom, hogy pihenés, már ha éppen el tudok tekinteni attól, hogy szombaton millióan lesznek Abádszalókon (is), kb. negyven fok lesz és persze árnyékban is majdnem annyi. Na jó, legyen harminchat. Árnyékot meg már talán nem is találunk, mire odaérünk. Ja, és mindenért sorba kell állni. 

Tudom, tudom, ha odamegyünk, előbb-utóbb csak nyűglődtem volna és talán még oly' szavak is elhagyták volna ajakim, hogy jobb lett volna otthon maradni a lehűtött szobában és hogy jaj, de nagyon melegem, és hát tulajdonképpen elegem is van.

A férjem ezt a szombatot másképp gondolta. Ő családi találkozót akart, amibe nem fért volna bele a levendulás, nem is esik útba és különben sem. Ő a kőröshegyi levendulás után már csak legyint a többire, mert (és ezt én is elismerem), az volt az igazi, tehát mondjuk úgy, most könnyű volt megtalálni a kibúvót. A Tisza - tóban való fürdésért sincs odáig, pláne nem a zsúfolt Abádszalókon. Menjünk a Bükkbe, mondta, ahol az egyik gyerekünk él a családjával és csaljuk oda a másik családot is. 

Tökéletes! Legyen így! Majd azért még a levendulást és egy kis pancsolást valahogy beleszövögetek útközben, gondoltam, nem beszélve a bükki túráról, mert az, akár kimondom, akár nem, minden ilyen kimozdulásnál folyton a terveimben van.

Telefonálások sora kezdődött el, hívtuk a gyerekeket, unokákat, hogy ki hogyan képzeli a szombatot és az elképzelésbe hogyan férnénk bele mi, innen az Alföld közepéről. Hat felnőtt és három gyerek igényéről van szó, összesen tehát kilenc ember, közülük egynek nincs szavazati joga, mert ő még baba, mégis az ő igényeit kellett természetesen a legjobban figyelembe venni.

Mindenki hűsölni vágyott, de úgy, hogy ne kelljen érte sokat autózni. A Tisza - tavi találkozót ők is rögtön  leszavazták, mert az egyik család a héten kétszer is volt Sarudon fürdeni, a másik család pedig a Balatonra készül  a napokban, a nagy családi találkozót viszont mindenki nagyon akarta. 

És végül így is lett. Elindultunk az alföldi hőségből a remélt bükki hűvösbe.

Útközben megebédeltünk és elvitelre ételt is rendeltünk a kunmadarasi Ferdinánd Bisztróban, ahol nagymamánk-féle konyhát visznek és ki ne hagyd, ha arra jársz. A  design is nagymamánk korát idézi, az ételek pedig egyszerűen isteniek, mind a tíz ujjat megnyalósak.

Ebéd után, hogy, hogy nem, úgy találtam, mintha egy kicsit rövidebb lenne, vagy inkább nem (sokkal) hosszabb az út, ha Tiszaderzs felé mennénk. Igaz ugyan, hogy az út nem arra vezet, de nem lenne az olyan borzasztó nagy kitérő és hogy aaaanyira, de aaannyira szeretném látni azt a levendulást... és erre már a férjem is csak legyintett. 

Így aztán láttam.

A déli hőségben, közel negyven fokban.

Nagyon szép volt és nagyobb, mint gondoltam, de mivel mi mindig sietünk és különben is szétsütötte az agyunkat a nap, kaptam kb. tíz percet, hogy kilevendulázzam magam, aztán gyerünk vissza a kocsiba, be a légkondit és legközelebb már csak a hegyek között állunk majd meg.

Igen, jól értetted, még a poroszlói fagyizónál sem, pedig ott mindig meg szoktunk.

A Bükkben hűvösebb volt, mint lent a Hortobágy szélén és a szél is fújdogált, mégis azt a túrát, amit kigondoltam, mindenki egyhangúlag leszavazta.  Azt ugyanis csak én gondolhattam komolyan innen az alföldi síkságról nézve és tervezve, hogy a Bükkben mindenhol árnyék lesz. A túra útvonala réteken át és forró sziklák között un. kitett részeken vezetett volna és csak egy rövid szakaszon a fák között. Ezt tudja az, akinek helyismerete van és ezt belátva én is csak lustán elheveredtem az árnyékos kertben, ahol gyönyörködtem a családomban és átadtam magam az unokáimnak, a hűs szellőnek, no meg a kulináris élvezeteknek.

Hazafelé természetesen megettük a fagyinkat Poroszlón és majdnem fürödtünk is, de addigra pont annyit hűlt a levegő, hogy már éppen nem kívántam a hideg vizet. A hídról integettem a Tisza-tónak és persze ma már bánom, hogy kihagytam. 

Ugyanis újra 35 fok felett van kint a hőmérséklet, bent se sokkal kevesebb, mert mikor menjen a sütő is, ha nem most és bár tegnap elhatároztuk, hegy ma veszünk magunknak egy kis egyszerű műanyag (gyerek) medencét, persze nem vettünk, tehát mi következik mindebből? Az, hogy kezdődik előlről a szappanoperám, azaz menni kéne a Tisza - tóra.

Én nem, de a francia levendulánk igen.

Csöndes estéli zsoltár 

Vannak színházi előadások, amelyeket nyáron kitelepítenek a négy fal közül a külső terekre, a szabadtéri színpadokra. Ezek általában népszerű, sok nézőt vonzó produkciók és úgy tapasztalom, hogy elsősorban a könnyedebb, vidámabb, mondjuk úgy: populárisabb darabokat viszik ki a kőszínházból, vagy eleve ilyen helyszínre szánt és kőszínházban nem bemutatott darabokról van szó.

A nyári szabadtéri előadásoknak éppen a helyszín adja az egyik báját. 

Először is van levegő, ami szerencsés esetben egy forró nyári nap után estére kicsit langyosabb lesz és biztos, hogy fázni nem fogunk még késő éjjel sem.  Aztán nem kell úgy felöltözni, mint egy kőszínházba menet. Elég valami olyan, ami a szimpla utcai ruhától egy fokkal elegánsabb, de mindenképpen legyen kényelmes és laza a viselet. Ugyanis szinte biztos, hogy vakarózni fogunk, mert a rovarirtó szereken edzett és mutálódott szúnyogok a legrafináltabb helyeken fognak hozzánk férni, ezért aztán nekünk is hozzá kell férni a bőrünkhöz. 

Szeretjük, hogy a szabadtéri előadásokat általában nagyon jól hangosítják, míg a kőszínházakban nem is nagyon használnak mikroportot és nekem ment már el a kedvem előadástól azért, mert nem hallottam rendesen. Ha musicalt nézünk - és általában azt szoktunk nyáron -, akkor a hangerőt valahogy úgy be tudják "lőni", ami hátrébb ülve is tökéletes élményt képes biztosítani, mint egy koncerten. Persze látni is kell, ezért igyekszünk a meghirdetés pillanatában az első sorba jegyet foglalni, ha pedig lecsúszunk róla, akkor legalább az első néhány sor valamelyikébe. Ha ezeknél hátrébb van már csak hely, inkább lemondunk az előadásról.

Szeretjük azt is, hogy este 11 - fél 12 előtt nem érnek véget  ezek a produkciók, és van valami romantikusan nyári hangulata az éjszakai országutaknak, amikor felettünk ragyog a csillagos égbolt, ráadásul a településeken kívül fényszennyezéstől mentesen. Igaz, hogy éjjel 1-2 óra előtt nem kerülünk ágyba, mert másfél - két órányi útra élünk az egri és a szarvasi szabadtéri színpadtól, ahová el szoktunk menni, de ritka, hogy olyan előadást látunk, ami után azt mondjuk, hogy nem érte meg az éjszakázást. 

A Made in Hungáriát először Debrecenben láttuk a Csokonai Színházban sok évvel ezelőtt karácsonykor, és nem volt kérdés, hogy ha újra felbukkan valahol a közelünkben, megint meg fogjuk nézni. Tulajdonképpen vadásztam rá és mikor közzé tették a Szarvasi Vízi Színpad idei előadásait, azonnal lecsaptam a jegyekre, így aztán sikerült az első sorban ülnünk.

A darab nagyon jó.  Akit kicsit is érdekelnek a hatvanas évek hazai zenekarának botladozásai és sikerei, no meg persze szereti Fenyő Miklós dalait, az imádni fogja, akkor is, ha a Fenyő-féle zenei korszakok picit összekeverednek benne, hiszen a Hungária indulásakor hol volt még például a Csókkirály vagy az Angyalföldi pálmafák? De nem ez a lényeg.  A lényeg egy hatalmas zenei életmű kezdő lépéseinek szórakoztató és fülbemászó bemutatása. Van korhű háttértörténet, de nincs túladagolva, hanem abszolút fogyasztható módon főleg a dalok közötti hézag kitöltésére szolgál, van szerelem és főleg: van rock and roll. Aki élt abban a korban, az ennyiből is érti az utalásokat, aki meg még fiatal, az nem ebből fogja megérteni. A zene viszont univerzális, azt mindenki érti. 

A két és fél órás (egy szünettel) előadásban rengeteg dal hangzott el, a játékidő 90 százalékát a dalok tették ki és micsoda dalok!  Nem kell ahhoz jampi szív, hogy dobogjon a lábunk, tapsoljuk a kettőnégyet és énekeljünk az előadás alatt és még a kocsiban is, úton hazafelé, legalábbis én.

A darabot Tasnádi Péter és Fenyő Miklós írta. A szarvasi előadást a békéscsabai Jókai Színház és a Viharsarok Táncszínház művészeinek köszönhetjük, rendezte Halasi Imre Jászai Mari-díjas Érdemes Művész, a koreográfus Kerekes Judit volt. 

Köszönjük! 

A fotó a békéscsabai Jókai Színház honlapjáról származik.

Legalább tíz éve már, hogy június közepe körül elkezdjük figyelni a híreket, vajon megindult-e már a kérészek násztánca, vagyis a tiszavirágzás. Közel élünk a Közép-Tisza vidékéhez, ezért erről a részről szoktunk információkat gyűjteni. Amikor azt olvassuk, hogy Szeged környékén elkezdődött a rajzás, bizakodni kezdünk, ha pedig már Tiszakürt körül is észlelik, rajtra készen állunk. Ha jó meleg az idő, mint pl. most, akkor ugyanis Szeged után néhány nappal már a Tisza-tó alatti szakaszokon is lehet sikerrel próbálkozni. Szolnokot egyébként nem szoktuk figyelni. Ha nem adódott volna a lehetőség  június 19-én vasárnap, hogy Szolnoknál szálljunk hajóra, eszünkbe sem jutott volna, hiszen mi minden évben Tiszaroffnál vagy Tiszaörvénynél próbálkozunk, mert ezeken a helyeken jobban otthon vagyunk.

De a lehetőség most Szolnokon adódott, mi pedig éltünk vele.

Alig múlt el dél, amikor elindultunk itthonról és nagyon meleg volt. Egész nap forróság volt, de mert más dolgunk is akadt, a kellemesen hűtött házból a legnagyobb forróságban kellett kiléptünk és beülnünk a forró kocsiba. Mire a klíma lehűtött, nem is tudom hányszor gondoltam azt, hogy jajaj, mi lesz még itt, nem bírom a meleget, nem bírom a forró nyarat, máris szomjas vagyok és rettenetesen melegem van. Ezeket azonban  magamban tartottam, mert mindenáron menni akartam a Tiszára a kishajóval, mert úgy még nem láttam a tiszavirágzást (kompról már igen és fantasztikus élmény, össze sem lehet hasonlítani a partról való szemlélés élményével), és ezért minden diszkomfortot el kell tudnom viselni, de magamban azért sikoltoztam rendesen, hogy nem bírom és hogy mikor érünk már oda. Az elintézendő dolgunk miatt ráadásul kerülőúton kellett mennünk és tudtam, hogy az egyórás út így minimum a duplája lesz. Kétségbeesésemben még a térképet is elővettem, hátha lenne rövidebb út, de persze olyan nincs, úgyhogy ez csak arra volt jó, hogy egy darabig elvoltam a lepedőnyi térkép szét- és összehajtogatásával.

 A kitérős dolgok elintézése után minden nyűgöm elmúlt és attól kezdve szokás szerint végig lelkendeztem az utat.

A szolnoki kikötőben szinte semennyit nem kellett várnunk, megérkezésünk után szállhattunk is be a kishajóba. A kapitányunkkal és a matrózunkkal (hadd nevezzem őket így) együtt 10-en voltunk. A három órás utunk során előbb lefelé, Tiszavárkony felé indultunk, majd megfordultunk és felfelé a szajoli vasúti hídig mentünk, végül  megint lefelé haladva visszatértünk Szolnokra.   

A Tisza sosem mutatja kétszer ugyanazt az arcát és persze nem is léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ezért aztán minden alkalommal úgy csodálkozom erre a gyönyörű folyóra, mintha először látnám. Most hol a fedélzetről, hol a kabin ablakán át csodáltam hol a vizet, hol a fákat, hol a kapitányt, hol a matrózt. 

Hajónk hol lassan, hol gyorsabban haladt, én pedig vagy a vizet, vagy a partmenti fákat néztem, de legtöbbször bent ültem a kapitányunk melletti  "másodkormányosi" székben és figyeltem, mit csinál. Hogyan gyorsít, hogyan fékez, hogyan használja a rádiókapcsolatot, közben persze néztem a műszerfalon az adatokat is, hogy milyen mély a víz, vagy éppen hány fokos. Nekem ez mind hatalmas élmény volt!

Napszállta előtt észrevettük az első kérészeket, akiket hamarosan rengeteg követett. A kapitányunk és a matrózunk egy csomó tudnivalót elmondott róluk. Ezek egy részét már tudtam, hiszen a tíz évnyi tiszavirágzás-járás alatt sok-sok információt elolvastam már, de most új dolgokat is hallottam. Közben a hajókabin ajtajára leszállt egy kérész és mintha csak illusztrálni akarná az elmondottakat, a szemünk láttára vedlette le "régi ruháját", mi pedig ámulva figyeltük. Ilyet is láttam már, de újra és újra le tud nyűgözni a természet szépsége és bölcsessége. 

A kérészek élete rövid, ahogy a nóta mondja:

"Mikor úgy tavasszal a Tisza virágzik,
Millió kis lepke vize fölött játszik.
De egy sem él addig, míg olvasok százig,
Temető a Tisza, mikor kivirágzik."

Mi is az a tiszavirágzás?

"Az agyagos partoldalban élő lárvák felemelkednek a víz felszínére, vagy mondhatnánk úgy is, hogy kilövik magukat a felszínre (...)

Mihelyt megkezdik tiszavirág rövidségű életüket, egy céljuk van csupán: párt találni, párzani és így bebiztosítani az utódokat. A tömeges nász a víz felszíne fölött történik, majd a nőstény kicsit távolabbra repülve lerakja a petéit a vízre. Egy nőstény általában 7-8000 db petét rak. A peték lesüllyednek a mederfenékre, majd a kikelő lárvák befúrják magukat a meder iszapos falába, és ezekben a vájatokban élnek a következő három évben, amikor is kikelnek, és minden kezdődik elölről.

Amikor teljesítették rovarlétük egyetlen célját, és gondoskodtak fajuk fennmaradásáról, a kérészek mind elpusztulnak, tetemük úszó takaróként fedi be a Tiszát. Ám haláluk sem felesleges, fontos ökológiai haszna van: számos hal-, madár- és békafajnak szolgálnak táplálékul."  (Forrás: https://funiq.hu/2513-tiszaviragzas)

És itt van a millióból egy, akiért a harang szól: 

Boldog örömmel figyeltem a kérészek násztáncát és megilletődve néztem a vízbe hullásukat. Íme, az élet. Születés, élet, halál, az örök körforgás. Közben a Természet, a melankólikus hangulat bölcs illusztrátora meseszép naplementével mutatta az élet bölcsen elrendezett útját: igen, a kérészek ugyan most elpusztultak, de a peték biztonságban vannak és jövőre újraindul minden, lesz születés, lesz násztánc és persze lesz halál is, hiszen a nap is lenyugszik, de holnap felkel, mert ez a rend.

Már besötétedett, mikor kikötöttünk és elmúlt 11 óra, mire hazaértünk.

Számít, hogy egész nap majd' megsültem, olyan melegem volt? Számít, hogy naplemente után dideregtem a hajón, mert a pulóveremet a kocsiban hagytam? Számít, hogy összecsíptek a szúnyogok, mert egyszerűen nem jutott eszembe, hogy van nálam szúnyogriasztó? Számít, hogy éjfélkor kerültünk ágyba?

Dehogy számít. Csak az számít, hogy az idén is láttam a Tiszát, ami mindig gyönyörű, de talán a leggyönyörűbb akkor, amikor "kivirágzik". És az idén is kivirágzott. 

Fotó: theater.hu - Ilovszky Béla
Én egy kicsit féltem, hogy nem szeretem majd, de tegnap este teljesen váratlanul lehetőségem adódott a szolnoki Szigligeti Színházban (pontosabban az épület felújítása miatt az Aba-Novák Agóra Kulturális Központban) Szinetár Miklós rendezésében A víg özvegy című nagyoperett igen magas színvonalú előadását megnézni és már nem félek.

Mivel még sosem láttam operettet, délután átfutottam a történetet, de csak alig valamit sikerült megérteni a belőle. Ezért aztán rendesen utána olvastam, és az előadásra már úgy érkeztem, hogy nagyjából a cselekményt és a szereplőket is el tudtam helyezni a képben. Számítottam rá, hogy a dalok szövegét alig-alig fogom érteni, ezt tehát - divatos és elcsépelt szóval élve - el is engedtem, helyette az új élményre nyitottan ültem be a nézőtérre és egyszerűen átadtam magam az élvezeteknek. Ha ennyi ember rajong az operettekért, talán én is szeretni fogom. 

Az első képben minden szereplő színpadon volt és azonnal be is tudtam azonosítani, hogy ki kicsoda. A dalszövegeket tényleg nem értettem, de a prózaiakat nagyon jól, hála a színész-énekeseknek és a kitűnő hangosításnak. Jó helyen, elől ültünk, így mindent ragyogóan láthattam, bár a díszleten nem volt igazán mit nézni (ez egyébként az egyetlen, mondjuk úgy, negatív észrevételem), viszont a színészek arcán szinte minden  rezdülés jól látható volt. 

Az előadás remek volt, a lelkes és profi színészi és énekesi teljesítményre pedig csak azt tudom mondani, hogy kiváló. Maximálisan kiváló. Külön öröm és meglepetés volt nekem, hogy több táncbetét is volt, két különböző délszláv tánc és kán-kán is. Erre nem számítottam, én csak egyről tudtam. 

Tegnap este tehát vérbeli "színházcsinálók" igazán parádés, vérprofi előadását láttam. 

Az operettet szeretni pedig nem kell félnetek. Már én sem félek. Nem lettem ugyan a műfaj rajongója, de ez az előadás akkor is méltó nyitánya volt az idei nyár kulturális élményeinek. Hálás köszönet érte.