A Tar-pataki vízesésekhez el lehet jutni kíméletesebb és kevésbé kíméletes úton. A könnyítés persze nem a teljes útra vonatkozik - ugyanis könnyű út a Tátrában nincs, hiába mondják. Tapasztalatból tudom, hogy a Tátra egyik gyöngyszeme sem adja könnyen magát és a fáradságot nem lehet megspórolni.

Ez a könnyítés csak az út egy kis szakaszára vonatkozik, de pont a legfontosabbra, az elejére, mert ha már az első másfél kilométer alatt megfordul a fejünkben a feladás lehetősége, mi lesz velünk később? Érdemes hát előrelátóan takarékoskodni az erőnkkel és ha van lehetőség, válasszuk csak nyugodtan a könnyebb megoldást. 

Van ugyanis közlekedési eszköz, nem is akármilyen. 

Ótátrafüredről a Tarajkára medvetappancsokkal díszített siklóvasúton is fel lehet menni. Fél óránként indul a szerelvény és a csaknem egy órás gyaloglás helyett röpke tíz percnyi élvezetes utazás után már fent is vagyunk túránk igazi kiindulási pontján. Amikor megáll a szerelvény és kiontja magából a rengeteg hegyi vándort, nem először tapasztalom, hogy majdnem mindenki az információs táblához indul, ahol, hogyan máshogy, mint szlovákul van minden kiírva. Azt silabizálgatják lelkesen az emberek, majd átáramlik a sokaság a turistautakat jelző táblácskákkal felszerelt oszlopig és folytatják az értelmezést. Ki-ki útvonalat választ az erőnléte, kedve és ideje alapján, aztán pár pillanat múlva ki erre, ki arra elindul és eltűnik a tömeg a Tarajkáról a fél óra múlva érkező következő rohamig.

Szép időben a Tátra felvillant magából valamit már a Tarajkán is, de ha arra jársz, semmiképp ne elégedj meg ennyivel. A Tar-pataki vízesések meseszépek és nem kérdés, hogy nagyon megéri a túravégi lábremegést. 

Mi kihagytuk a Tarajkán a táblák értelmezését, pontosan tudtuk, merre kell indulni.  A vízeséseknél többször jártam már, láttam tavasszal hóolvadás idején, nyáron kétszer is voltam, és ősszel is láttam, amikor már havas-jeges volt az út, mindig csodaszép. Tudtam, hogy fél órányi viszonylag kényelmes sétával kezdünk a Magistrale-nak nevezett  ún. Felső-turistaúton, amely 55 km hosszan öleli át a Tátrát, és ez a része kifejezetten jól kiépített. A Magistrale-szakasz után leereszkedünk a patak völgyébe, kicsit megyünk a patak mentén lefelé és már ott is vagyunk a Nagy-vízesésnél. 

Aha. Hát nem pont így volt.

Nem tudom, hányszor kell még eljutnom a Tátrába, hogy megjegyezzem, mennyire fáradságos út vezet el a célig, de mindig ám, minden egyes alkalommal. Utólag már nem tűnik se nehéznek, se verejtékesnek, a nehézségek elfelejtődnek, kifejezetten könnyen járható utakra emlékszem, és csak a határtalan öröm marad meg, főleg, amikor tervezem az újabb utat és motiválnom kell a túratársamat. Évek telnek el, mire újra eljutunk oda, ahol korábban vért izzadtunk és emlékeztetnem kellene magam arra, hogy időközben sem fiatalabbak nem lettünk, sem erőnlétileg nem kerültünk jobb állapotba, csakhogy ezekkel elfelejtek kalkulálni. Ha kalkulálnék, el sem indulnánk sehova, legfeljebb a Tarajkáig a siklóvasúttal, annyiért viszont el sem érdemes indulni. 

No, de most még sétatempóban haladunk a Magistrale-n és ki is élvezzük rendesen. Most van alkalom a kényelmes fotózásokra, kellemes beszélgetésekre, a panorámában való gyönyörködésre, mert itt még bőven van rá energiánk. Becsüljük meg ezt a szakaszt, mert ennél csak nehezebb lesz! Ez akkor jutott eszembe, amikor séta közben meghallottam a völgyben a patak hangját a vízesés zúgásával és erről beugrott, hogy a völgybe való lemenetellel és főleg a visszajövetellel nekem már volt problémám. Pontosabban a térdeimnek.

Ha akkor kibírtam, most is kibírom, nem olyan vészes az, mondtam magamnak, elfeledkezve a közben eltelt idő okozta változásokról, lásd fent. Igaz, hogy a korosodással az erőnlétem ugyan csökken, viszont megmarad az egyensúly, mert a lelkesedésem  folyamatosan nő, egyenesen az égig ér már, és ez ritka jó kombináció egy (magas)hegyi túrázáshoz, mint tudjuk. A lelkesedés elég lesz a nehézségek leküzdéséhez, ugye. 

Egyébként meg igen. Ez az égig érő lelkesedés, ez az elsöprő rajongás a Tátra iránt, ez a hatalmas szerelem vitt előre, ez hajlította és nyújtotta a térdeimet most is, és azt hiszem, még a Tátra szelleme is vigyázott rám. 

Ahogy sétáltunk a Magistrale úton, lépten-nyomon megálltam csodálni a feltáruló panorámát, mert nem emlékeztem arra, hogy már itt is milyen szép, milyen kitárulkozó. Úgy csodáltam, mintha egy régi szerelemmel találkoztam volna.

És hogy az milyen? "Mindig megható, idővel mindent másképp lát az ember". Én nem láttam másként. Ugyanolyan gyönyörűnek láttam. Vagyis nem. Még gyönyörűbbnek.

A kényelmes tempójú sétánk végén letértünk a Magistrale-szakaszról és sok-sok kőből kirakott, mondjuk úgy, lépcsőn, lementünk a Reiner menedékházig. Ebbe a mondatba értsd bele a kőről kőre való lépegetés minden keservét, cserébe viszont a patak hangját minden lépéssel egyre közelebbről hallottuk. 

A Reiner-háztól a vízesésekig vezető út az eltelt évek alatt hosszabb és meredekebb lett. Valahová a végtelenbe kellett leereszkedni kőről kőre haladva és közben azt éreztem, valahová a végtelen időbe veszett annak a reménye is, hogy egyszer végre leérünk majd a patakhoz. Itt már nem volt elég a köveket, sziklákat fel-, le- és átlépni, itt már nekem négykézláb is kellett ügyeskedni, és volt, ahol segítséget is kaptam, különben talán még mindig ott állnék kétségbeesve. Ó, és  persze a 30 Celsius fok a Tátrában is annyi és mászás-kínlódás közben a napon negyvennek érzed.

A jelzett szintidő háromszorosa alatt értünk le  a vízesésekhez és ott már újra csak az öröm és a büszkeség érzése maradt, a cél elérése felett érzett végtelen örömé és büszkeségé. Elámulva néztem a vízesést, hallgattam a lezúduló víztömeg robaját és csak áradoztam, hogy ugye, mennyire, de mennyire gyönyörű. Közben lekerült a cipőm is, kiszabadítottam a lábam minden kötöttségből, még a térdszorítót is levettem és nem nagyon, de egy icipicit beleérintettem a lábam a jéghideg vízbe. Voltak, akik bele is álltak és volt, aki derékig levetkőzve locsolgatta magát, hozzájuk képest én a kislábamujjával sehol nem voltam, de a Tátrában nincs "hozzájuk képest". Pontosabban ott sincs. Magamhoz képest, csak ez az érvényes.

Családi túravezetőnkhöz sem mérem magam. Neki például további tervei voltak. Ő fel akart újra menni az Óriás-vízeséshez, ahol néhány héttel ezelőtt járt és amihez innen vissza kell előbb a Reiner-házig kapaszkodni, majd valahová a végtelenbe felfelé elindulni, de még onnan is tovább akart menni és felmutatott olyan magasra, ami nekem már teljesen értelmezhetetlen. Felvetette ugyan, hogy menjünk fel mi is vele együtt legalább az Óriás-vízesésig, de látva, hogy az eddigi út mennyire kivette az erőt belőlem, ezt tulajdonképpen nem gondolhatta komolyan. Ő viszont elindult a majdnem kilenc éves túratársával, nekünk pedig meghagyta, hogy majd a Tarajkánál találkozunk.

Ketten maradtunk hát a Tar-pataki vízesésnél és jó sok időt eltöltöttünk ott. Fotóztunk, gyönyörködtünk és úgy rémlik, öt másodpercenként mondtam, hogy ez annyira gyönyörű, de közben nem beszéltünk a visszaútról, mert van, amiről nem kell beszélni. Egyértelmű, hogy vissza kell mennünk, ha vérrel, ha verejtékkel is, de fel kell másznunk a Magistrale-ig. Emlékeztem, hogy van egy másik út innen lentről, a vízeséstől vissza a Tarajkára, de az teljesen kikerüli a könnyebb Magistrale-szakaszt. Az a másik sokkal hosszabb és nehezebb is, mert ott egyik kőről a másikra nagyon magasakat kell lépni végtelen sokáig. Egyszer megcsináltam azt az utat, de határozottan emlékszem, hogy megfogadtam, nem teszem többé. 

Elköszöntem a vízeséstől, felhúztam a cipőmet, felvettem a térdvédőt és elindultunk felfelé azon az úton, amelyen lejöttünk. Mint akinek nincs más választása. 

És tényleg nem is volt.

(folyt.köv.)

Amikor életemben először megérkeztem a Magas-Tátrába, tizennyolc éves voltam. Este volt már, szinte teljesen sötét és csak a busz fényszórói által megvilágított fenyvesekből észleltem alig valamit. Tátralomnic település alatt az eurokempingben vertünk sátrat, gyorsan elhelyezkedtünk és a hosszú út után azonnal el is aludtunk. Az, hogy Magas-Tátra, nekem nem sokat mondott akkor még. Nyilván egy magas hegység a sok közül (mintha olyan sok lenne itt Európa közepén), magasabb a Bükknél és még a Kékestetőnél is. Ezzel érkeztem meg a Tátrába és így  aludtam el a sátorban, akkor még nem tudtam, hogy a Tátra lábainál.

Emlékszem, reggel, a júliusi verőfényes napsütésben arra ébredtem, hogy megfagyok.

Vagy már meg is fagytam.

Ez a "megfagyok a Tátrában" érzés végig kísérte mind a kilenc alkalmat, amit azóta sikerült az imádott Tátrámban eltöltenem, de ettől függetlenül szerelembe estem, első látásra. Reggel, mind a tizennyolc naív évemmel ugyanis kibújtam a sátorból elgémberedve a hidegtől, és első pillantásom a napsütésben csillogó, 2634 méter magas Lomnici-csúcsra esett. A hegy majdnem a sátor elől kezdett hirtelen magasodni, mintha a síkságból emelkedne ki, ami egyébként majdnem így is van, és egészen az égig ért.

Biztos, hogy az égig ért. Nem is lehetett másként, ezt az Alföldön felnőtt és eddig csak Mátrát és Bükköt látott ember megingathatatlan bizonyosságával tudtam. 

Ekkora hegy eddig csak a mesében volt és most ott álltam gyakorlatilag a lábainál.  Az a csodálat, az a szemkápráztató gyönyörűség, amit ott és akkor, abban a tíz ott töltött napban a hegyek között, a vízeséseknél és a gyalogtúrákon átéltem, megpecsételte a vágyaimat. Mert attól kezdve nem vágytam máshová, csak a hegyek közé.

A Magas-Tátrába.

Eljegyeztem magam vele.

Pedig a Tátra akkor sem és aztán a további kirándulások, túrázások során sem adta könnyen magát. Végtelenül sok, verejtékes gyaloglás emlékét őrzöm, amelyeken ma már büszkén mosolygok, de akkoriban talán még sírtam is a szinte végkimerüléses fáradtságtól. A Tátrában ugyanis úgy van, hogy az embernek a szépséges kilátásért nagyon be kell menni a hegyek közé. Nem elég a Csorba-tó partján megállni, ahol megáll az Electricka nevű tátrai villamos is.

Aztán a hegyek között is rengeteget kell gyalogolni tovább és persze mindig felfelé, egyre feljebb, aztán vissza lefelé, fáradtságos, verejtékes, végtelennek tűnő hosszú órákon át, ami nem monoton, mert páratlan panoráma kíséri, de az igazi panoráma mindig az út végén vár. 

A magamfajta az út végén kimerülten lerogy a földre, hálát ad az Égieknek, hogy eddig  kibírta és kéri az erőt a visszaútra is. 

Vannak azonban jó sokan, akiknek ott kezdődik csak igazán a túra, ahol én megfáradtan lerogyok. Ők a nagyok, az igaziak. Ők nem elégednek meg a csúcsok felé vezető negyed-, vagy jobb esetben félúton azzal, amivel én. Ők még feljebb mennek, egészen a csúcsokig.

Két olyan csúcsot tudok a Tátrában, ahová mászótudás és felszerelés nélkül fel lehet menni. Az egyik a Kasprowy-csúcs (1987méter). Ide én is felmentem olyan huszonöt évvel ezelőtt (és olyan huszonöt kilóval kevesebbel), de ne kérdezd, hogyan. Maradjunk abban, hogy engem az alföldi útitársaimmal együtt a szlovák túravezetőnk gyakorlatilag felhajtott oda. Útközben kb. százszor megfordult velem az egész Tátra és legalább ennyiszer akart kiugrani a szivem, de fent a panoráma mindenért kárpótolt, annyira, hogy újra vállalnám a vért és a verejtéket érte.

A másik a Rysy-csúcs (2499 méter). Én nem, de családi túravezetőnk felment ide is. Ő és más tapasztalt túrázók is azt mondják, hogy aki nem volt a Rysy-n, az nem is látta az igazi Tátrát. Elhiszem, de én oda soha nem lettem volna képes felmenni, se huszonöt évvel ezelőtt, se huszonöt kilóval vékonyabban, se sehogy. Így hát maradok a saját élményemnél és azt mondom, hogy amit én láttam, az nekem maga a Tátra Tátrája. A szerelmem. És lehet egy szerelmet megmagyarázni? Na ugye.

Akármennyire is elfáradtam mindig, akármennyire is kivette az erőt belőlem mindig a Tátra, visszavágytam és amikor csak tehettem, vissza is mentem. Minden évszakban voltam már ott és minden alkalommal az égig érő  csodát kerestem, de teljes pompájában mégsem találtam meg. Volt, hogy csak egy kis része mutatta meg magát a felhők takarásából előbújva, volt, hogy hó borította, olyan is volt, hogy éppen eső áztatta, de az én vágyam csak hajtott, űzött, mert tudtam, hogy az égig érő hegyek ott vannak. 

Életem egyik szerencséje, hogy egyszer eljutottam Svájcba, ahol a négyezer méter magas hegyek között is túrázhattam. Akkor ott, én bizony, mit szépítsem, megcsaltam a Magas-Tátrát, mert szerelembe estem az Alpokkal, de ami fájóbb, meg is tagadtam a korábbi érzéseimet. Hűtlenségem elnyerte büntetését, mert attól kezdve sem Svájcba nem jutottam el újra, sem a Tátrába. Az Alpokba ugyan nem is vágytam már, az csak egy románc volt, egy fellángolás, mert hamar beláttam, hogy az nem az én hegyem, nem az én világom, ott én csak szegény rokon lehetek, de a Tátrába annál jobban, sőt, mindennél jobban visszavágytam. 

Úgy alakult, hogy legalább tízszer jártam a Tátrában, aztán több évnyi kihagyás és reménytelen epekedés után újra adódott egy kihagyhatatlan lehetőség. Mehetek a Magas-Tátrába! Ezt ugyan minden (igen, minden egyes) nyáron reméltem, de valahogy nem volt meg hozzá a kellő családi támogatás. Akkor viszont a barátnőmnek vetettem fel,aki azonnal rácsapott. 

Persze, menjünk, miért ne! Szinte azonnal kiválasztottuk az időpontot, lefoglaltuk a szállást egy jó kis panzióban, kivonatoztunk nem is tudom, hány átszállással Tátralomnicra és október közepén a félig havas, félig jeges Tátrában végre újra széttúrázhattam magam. Annyira elfáradtam, hogy a visszaúton Kassán, bár lett volna idő  egy kis városnézésre és a pályaudvarról el is indultunk gyalog, de kb. száz lépés után megfordultam és azt mondtam, hogy egyetlen lépést sem megyek tovább. Önsorsrontóan visszamentem a pályaudvarra, ráültem a csomagokra és vártam a túratársamat meg a vonatot. Ekkor voltam olyan ötven éves. 

Minden erőmet kivette akkor a Tátra. Én feltártam neki minden gyengeségemet, minden esendőségemet, de ő mégsem kegyelmezett, nem mutatta meg magát teljes pompájában, úgy, ahogyan tizennyolc éves koromban szerelembe esésem idején. De én csak annál jobban vágytam rá és itthonról, kellő pihenés után már úgy éreztem, akár a Rysy-re is felmennék, csak menjünk már.

Hat év telt el az utolsó alkalom óta és a vágyam nem csitult. Továbbra sem telt el úgy nyár, hogy ne mondtam volna, hogy menjünk.

Az idén június elején, amikor tervezgetni kezdtük a nyári szabadságot, szokás szerint újra a Tátrával kezdtem. Úgy foglalnék valahol Tátralomnic környékén szállást egy pár napra, sóhajtottam. 

Tudod mit? Foglalj! Ez volt a válasz és én gyorsan foglaltam is.

Így esett, hogy az idén nyáron augusztus első hetében a Magas-Tátrába mehettem és végre, végre azt láttam, amit negyven évvel ezelőtt, tizennyolc éves koromban. 

A Tátra tényleg az égig ért és az idő csak még szebbé tette. Most végre megmutatta a tizennyolc éves koromban látott leggyönyörűbb arcát, megmutatta magát teljes pompájában. Igaz, nem mentünk fel a Rysyre, persze, hogy nem, de így is erőnkön felül rengeteget gyalogoltunk és másztunk, és most, amikor fáradozásunk jutalmaként végre a Poprádi-tó fölött kinyílt előttem a panoráma, úgy éreztem, az én első szerelmem szebb, mint valaha. 

(Folyt.köv).

...capital of Hungary/ For a little money I will show you/ This beautiful city" - énekli Emil Rulez, alias Hajós András egy jó adag csípős humorral, amit egy ideje már én is értek.

Nem járok gyakran Pesten, egy évvel ezelőtt voltam utoljára.

Viharvadászat földön és vizen, így is mondhatjuk.

Mint legtöbbször, ez a kirándulási lehetőség, ami tulajdonképpen munka is volt, hirtelen, előző este dőlt el, ezért egy családi eseményt lelkiismeretfurdalástól terhelten lerövidítettem, hogy én is elmehessek. Ez eléggé bántott akkor is és azóta  is, de próbálom azzal enyhíteni, hogy majd bepótoljuk. Hát...próbálom.

Két hónapos csapadékhiányt, rekkenő hőségeket és komoly aszályt szenvedünk itt az Alföld közepén mi is, de előző nap végre esett egy kis eső, lehűlt a levegő és bár az aszályon már nem tudott enyhíteni, de a kis lehülés kifejezetten jót tett a kedélyemnek. Indulásunk előtt is lógott az eső lába, szép sötét felhők gyülekeztek az égen és biztos éreztél már te is ilyet: valahogy benne volt a levegőben a vihar illata. 

A kiskörei híd előtt már volt egy kis zápor, de látszott az ég színén, hogy lesz is még. A kérdés csak az volt, hogy hol kap majd el bennünket és mennyire. Izgalmas kérdés ez úgy, hogy félek a vihartól és félek a víztől, pontosabban legjobban a kettő kombinációjától félek, vagyis vízen a vihartól, és nekünk most benne volt a napunkban egy vízi kirándulás lehetősége is. Tulajdonképpen ezért a kirándulásért akartam menni minden áron, de azért nem felelőtlenül. Úgy voltam vele, hogy bármennyire is imádom motorcsónakkal (utasként persze) szelni a hullámokat a Tiszán és bármennyire is úgy érzem néha, hogy az élet értelme csendesen surranni a nádasban vagy a vízre hajló fák alatt a Tisza-tavi Amazonas-szerű zegzugos víziutakon, hát most legfeljebb a parton maradok. 

Kiskörére mentünk először, ahol lehetőségem volt felmenni a Tisza-tó partján álló négyszintes Kisköre Kilátóba. Elszántan indultam fel, ez mindig így van, aztán a második szintig sem értem és visszafordultam, ez is nagyjából mindig így van. A tériszony nagy úr, ráadásul nem is értem, milyen új divathóbort ez, de a lépcsőfokok és az egész szerkezet lyukacsos-rácsos lemezekből áll, vagyis le lehet látni a lábunk alá a mélységbe. Egy magamfajta tériszonyosnak ez olyan, mintha a nagy semmin lépkedne fel-fel, valahova a magasba. Kiesni, leesni, netán kizuhanni biztos nem lehet, ezt jól láttam én is, amikor leértem és vissza felnéztem,  de két emelet magasságában  nem így láttam. Mindenesetre legközelebb biztos felmegyek, mert már elegem van abból, hogy mindig fel akarok menni valahová jó magasra, aztán mégsem merek. Elég volt. Egy csomó ember felmegy és lejön, én sem vagyok idétlenebb az átlagnál.

Dicsőséges kilátómászásom után a pici kikötőben nézelődtem egy kicsit, nem is lehetett sokat, mert ez volt az általam eddig látott legkisebb Tisza-tavi kikötő, mindössze néhány csónakkal. Piszkos Fred visszatért Fülig Jimmy őszinte sajnálatára.

És visszatértek a viharfelhők is az én legnagyobb sajnálatomra. Veszélybe került a motorcsónakázás.

A tiszaörvényi Kormorán kikötő jó nagy, ott aztán lehet bámészkodni reggeltől estig, én legalábbis biztos nem tudnám megunni. Mágikusan vonzanak a kikötők úgy, hogy közben nincs vízbiztonságom, sőt, úszni sem tudok rendesen, csak háton, de azt legalább szabályosan, mert arra tanár tanított. Élővízbe csak akkor megyek bele, ha legfeljebb a derekamig ér, ez egy nagyon helyes óvatosság, mert az élővíz veszélyes és szeszélyes, különösen a Tisza. Tiszaörvénynél a folyó még duzzasztott, nincs is strand, bár a helyiek gondolom ismernek titkos kis megmártózó helyeket. Most egyébként fel sem merült a fürdés igénye, nem is igen bántam én ezt, komoly viharfelhők jöttek-mentek az égen, bármikor lecsaphatott a vihar. Dehogy megyek vízbe. 

Vadkerti Imre műsorát hallgattam a kikötőben, ő a hídon állt. A hídról két hullahopp karikát engedtek a víz fölé, ezen egy-egy artista kislány mutatott be lélegzetelállító produkciót és két széles szalagot is leengedtek, azon pedig két másik lány tornázott-táncolt ég és víz között. Nagyon ügyesek és bátrak voltak, hajlékonyak és  akrobatikusak, olyanok, amilyen én sosem voltam és vélhetően már nem is leszek. 

 A műsor után sétáltam a kikötőben, néztem a ki-behajózókat, leültem a Tisza partjára és néztem a vizet. Amíg körülöttem a munka folyik, én ilyen helyeken remekül el tudom magam szórakoztatni. Nézem a hullámokat, számolom a madarakat, csodálom a kenusok bátorságát, de most egyre nagyobb aggodalommal a felhőket néztem, az egyre sötétebb viharfelhőket. Tartottam tőle, hogy addig-addig kell várakozni, míg a végén feljön a vihar és tényleg nem tudunk kimenni a vízre. 

De van olyan, hidd csak el, hogy a dolgok jól alakulnak. Nem gyakran, de van. Mondjuk úgy, előfordul.

És nekünk most előfordult a dolgok jól alakulása.

Jött a lehetőség, vízre szállhatunk az élő Tiszán a lehető legbiztonságosabb környezetben és társaságban, olyan emberekkel, akiknek hivatásuk a Tisza és gyakorlott vízimentők is. Egy pillanatig sem gondolkoztam. Beültem a motorcsónakba és már indultunk is. Hol hasítottuk a hullámokat, hol lassítottunk, bárhogy is haladtunk, nagyon-nagyon élveztem. Amikor hasítottunk, direkt szembe fordultam a menetiránnyal, hogy érezzem, ahogy a szemembe-orromba-számba fúj a szél, hát ez is egy életérzés, kérem szépen.

Az élő Tisza után a Tisza-tavon folytattuk az utat, ott már sokkal csendesebben, lassabban, hogy a vízi és a part menti élővilágot ne zavarjuk. A viharfelhők szerencsére nem értek a fejünk fölé, de végig félelmetesen kísértek bennünket, viszont a biztonságunk volt természetesen az első szempont. Ezt akkor is így láttam, most is azt mondom, hogy semmilyen kockázatot nem vállaltunk. Tiszteljük a mi szeszélyes és veszélyes Tiszánkat, mert láttuk már haragosan is, ha nem is úgy "mint az őrült, ki letépte láncát", de azért megmutatta már nekünk is a félelmetesebb arcát.

Alig értünk partot, fejünk fölé értek a vészjósló viharfelhők, szél támadt, felkorbácsolódott a Tisza vize, de eső nem lett belőle, csak egy kis szitálás.

Az igazi nagy eső, a felhőszakadás, a villámlás-dörgés és a nappali sötétség a Hortobágy szélén ért bennünket, de akkor már a lehető legteljesebb biztonságban voltunk. A Patkós csárda viharbiztos tornácán ettük a süllőt és a csülköt. Az is egy életérzés, kérem szépen.

 A délután közepére egész jól leereszkedtünk a Kékestetőtől és már a Szállás-hegy oldalában jártunk, majdnem a hegy lábánál, de így is előttünk volt még kb. négy-öt kilométer gyaloglás. Nagyon büszkék voltunk az eddigi teljesítményünkre. Kékestetőről  Parádóhutáig elgyalogolni, az nekünk olyan teljesítmény, amire joggal lehettünk azok.

Csak éppen nem voltunk még a célnál. Igazság szerint még nagyon messze voltunk tőle. 

Az idő közben jól elhaladt és tudtuk, hogy az erdőből 5 óra után már kifelé illik igyekezni és lassan illene már nekünk is az aszfaltutat látni valahol előttünk...és szép lassan felvetődött köztünk, hogy mi van, ha esetleg, talán, nagyon-nagyon talán, de mégsem bírnánk ki Parádóhutáig, mit tudnánk tenni. Mert az ugye nem lehetséges, hogy egy fa alatt éjszakázunk és ha reggel, a harmatos fűben felébredünk (ha felébredünk), üdén-frissen folytatjuk majd tovább. Egy várhatóan túlélőkalandos éjszaka után egyáltalán az üde-friss ébredés sem garantált, meg olyan nagyon más sem.

Nos, akkor?

És akkor előhalásztunk egy addig nem emlegetett, de tudott információt, amit a szállásadó házigazdánk ejtett el még reggel, amikor átadta a kulcsokat,  mi pedig, bár úgy tettünk akkor, mint akik meg se nagyon hallották, közben azért nagyon is jól elraktároztunk. Házigazdánk édesapja erdész, minden fát ismer a Mátrában, és hozott már le a hegyről ilyen-olyan okból fennmaradt csoportokat.

Jól jöhet még ez nekünk is, mondtuk akkor egymásnak, de aztán nem beszéltünk róla többet.

Hoppá.

Ott, a Szállás-hegy aljához való ereszkedésünk közben valahogy elkezdtünk beszélni erről a mi erdészünkről. Hogy ja, persze, minden fát ismer, aha. Hát van olyan ember egyáltalán? Meg hogyan is találhatna ránk itt az erdő mélyén? Meg különben is, hol van még az este... 

...és akkor valahol előttünk, lent, az erdőség alján megláttunk egy vékony csíkot, amit aszfaltnak lehetett sejteni. 

Új lendületet kaptunk! Nem kell ide az erdész, menjünk csak tovább, hiszen innen már majdnem normális úton mehetünk, majdcsak jobban fogunk haladni is, és mire kell, kiérünk az erdőből. Lelkesek voltunk, bár alig láttuk azt az útnak sejtett kis csíkot ott lent.

Túravezetőnk tudta, ha az eddig hűségesen követett, jelzett ösvényünkön megyünk tovább, akkor csak valahol jó messze fogjunk elérni azt az aszfaltszerű utat, és hát mire való a tudás és a tapasztalat?

Le fogjuk rövidíteni az utat és "toronyiránt" folytatjuk.

Így is lett, szépen (szépen?) leóvatoskodtunk a húszcenti mély avarban, kövek között, meredeken, fától fáig kapaszkodva és egyszer csak ott álltunk a valaha jobb napokat látott, aszfaltot már csak nyomokban mutató, de mégiscsak (kis túlzással autós közlekedésre is alkalmas) útnak nevezhető, hát mondjuk úgy, úton.

Ekkorra (legalábbis egyik túratársamnak és nekem) bokánk - térdünk már az utolsókat rúgta, hogy egyik képzavaromat a másikba öltsem (ahogy Fábry mondaná), de még mindig nem voltunk a szó klasszikus értelmében fáradtak. Ha a lábunk bírta volna, biztos, hogy legyalogoltunk volna Parádóhutáig. De bokánk-térdünk kezdte feladni és...

...és...

...és akkor ott, valahol a Szállás-hegy oldalában, hosszas tanakodás után mégis telefonos segítséget kértünk. 

Felhívtuk a szállásadónkat, akinek az apukája visszahívott bennünket, hogy pontosan hol vagyunk és mi a problémánk. Túravezetőnk leírta a helyet, ahol megálltunk és a problémánkat, hogy tulajdonképpen mi innen már csak autóval tudnánk elképzelni a Parádóhutára való eljutásunkat. 

Az ő autójával, hogy egyértelmű legyen.

Éreztünk némi bizonytalanságot az erdész hangjában, így még egyértelműbbé tettük, hogy nem csak nem tudjuk elképzelni, hanem nem is tudjuk máshogy kivitelezni a hegyről való lemenetelt és jöjjön "kérjükszépenlegyenszíves" értünk.

Rendben, mondta, de tovább kell gyalogolnunk még egy darabon, és megadott egy olyan találkozási pontot, ameddig nem is láttunk el, csak a térképünkön láttuk, hogy az bizony nem itt van, hanem, hát szóval, na. De indul értünk és hamarosan találkozunk a Rózsaszállás nevű menedékháznál. 

Végül mi értünk oda hamarabb, sokkal hamarabb a menedékházhoz, ahol olyan bő fél órát biztos vártunk rá. Megfordult a fejünkben, hogy talán mégsem jön el értünk vagy nem talál meg bennünket, bár ugye ismert minden fát a Mátrában, de azért na.

Mindenesetre elkezdtük éjszakai szállásként méregetni a lelakatolt menedékház nyitott tornácát, ezzel együtt egyre gyakrabban véltük hallani az autó hangját is, de mindig tévedtünk. Érdekes, és bármennyire  hihetetlen még nekünk, magunknak is, de semmi izgalom vagy félelem nem volt bennünk. Egyszerűen annyira élveztük ezt az egész túrát, egymás társaságát és ezt az egész mátrai kalandozást, hogy mindent fogadtunk és engedtünk, ami és ahogy csak jött és megtörtént velünk.

És egyszer csak az is megtörtént, hogy egy kis terepjáró megállt a menedékház előtt, kiszállt az erdész, és mosolyogva mondta, hogy megjött értünk. Igaz, épp a kakaspörkölt főzéséhez akart hozzáfogni, de jött, ahogy tudott. Hangos, jókedvű és barátságos társaságunkat nagyon élvezhette, mert felajánlotta, hogy mehetünk ám egy kis kerülővel is, szívesen megmutatja nekünk a Mátrának azt az arcát, amit csak kivételes személyek láthatnak  kivételes alkalmakkor, mert ezek a részek bizony le vannak zárva a kíváncsi szemek elől.

Örömmel elfogadtuk az idegenvezetést és legalább akkora területet jártunk be a terepjáróval, mint amennyit a Kékestetőtől idáig gyalog és majdnem olyan úttalan utakon, mint gyalog. Az erdész láthatóan élvezte, hogy megmutathatja a birodalmát, mi pedig köszönettel elfogadtuk az autós safari-t és élveztük, hogy a körülményekhez képest a lehető legkényelmesebben sokkal többet láthatunk a Mátrából, mint azt valaha is gondoltuk volna. 

Amikor a szállásra értünk, megnéztem a telefonomon a teljesítményünket: aznap összesen tíz kilométert gyalogoltunk. Hát, hogy is mondjam, a végére azért megéreztük. Elfáradtunk, de ez jóleső fáradtság volt és rendkívül büszkén viseltük. És bár este a szalonnasütés közben nem esett ki a kezünkből a nyárs, az emeleti hálószobánkba vezető lépcsősort a térdeim és túratársam bokái külön megköszönték.

A késői lefekvést még egy négy végtagra kiterjedő általános masszírozás, kenegetés és borogatás előzte meg, majd lámpaoltás után elhangzott a százpontos kérdés: de ugye holnap reggel elmegyünk a Clarissa-forráshoz? 

Hát, ha meg bírunk reggel mozdulni, akkor igen. Még jó, hogy el!

Ezzel aludtunk el, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is komolyan hitte, hogy reggel lábra tudunk állni komolyabb jajgatás nélkül.

De az emberi test csodás! Néhány órás regenáráció után reggel, ha nem is kipihenten, de legalább jókedvűen, újabb túrára készen néztünk egymásra. Jó kis meredek szakaszon elmentünk hát a forráshoz, majd vérszemet kaptunk és megmásztuk a Parádóhuta fölötti hegyet is. Csak azért hagytuk abba és fordultunk vissza, mert jött értünk a kocsi és indulni kellett haza, különben lehet, még mindig a Mátrában bolyonganánk. A hazaúton jutalmul azt kaptuk, hogy nem a rövidebb, hanem a Mátrán átvezető hosszabb úton jöhettünk, így a kocsiból addig nézhettük a kékesi TV-tornyot, amíg csak láttuk és kommentáltuk is: látjátok, ott voltunk, ott fent, onnan jöttünk le, ott és arra, aztamindenit! 

Ahogy leértünk a Mátrából, én máris elkezdtem visszavágyni. Ezen ugyan a gyöngyösi jégkrémezés és a tiszafüredi fagyizás enyhített egy kicsit, de csak átmenetileg. 

Ez a túra örökre szóló, fantasztikus élmény volt, ami ismétlésért kiált. Halljátok túratársaim, készüljetek, mert hamarosan indulunk! 

Ezen a térképen (forrás: kekesteto.hu)  jól látható, hogy merre jártunk. A Start jeltől indultunk, de nem a kék jelzésen, mint tavaly, hanem az Északi sípályán. Addig ereszkedtünk lefelé, amíg a sípályát keresztezte a szaggatott vonallal jelölt sífutó pálya. Innen jobbra fordulva a sífutón mentünk tovább a Sötét-lápa nyereghez és ide ér ki a kék jelzésű út is. Vagyis nem tévesztettük el az utat tavaly, az az út is idevezetett volna: a térképen a TV-torony mögötti első kék jelzés után piros betűvel olvasható, hogy "meredek szakasz", ez a Kőtengert jelzi, ahonnan tényleg nagyon meredek lett volna tovább az út és mi ott akkor vissza is fordultunk. 

Most viszont másik úton tehát, de eljutottunk a nyeregig. A nyereg után nem sokkal elhaladtunk az Erzsébet-kereszt előtt, majd, ahogyan az előző részben írtam, hirtelen ott magasodott fölöttünk a Sas-kő, amit sikeresen megmásztunk és ott álltunk a (számunkra legalábbis) Világ Tetején.

A biztonságos, korlátokkal körülvett Sas-kőről kimentünk a nyitott észak-keleti nyúlványra és a Kis-Sas-kő nevű déli kilátóhelyre is. Kimentünk, ezt így helyes mondani, ugyanis mindkét kilátóponthoz egy nagyon "kitett" részen át lehetett eljutni. "Kitett", ezt olyankor mondjuk, amikor nincs semmi kapaszkodó,  vagyis minden oldalról védtelen az út és csak a saját egyensúlyérzékünkben bízhatunk. Az ilyen részeket el kell kerülni, de nem akkor, amikor életünkben először eljutottunk végre a Sas-kőre.  Így aztán nagy levegő, kifúj és gyerünk. Az óriási köveken nagyon óvatosan lépkednünk, de olyan magasan voltunk és olyan meredek mélység volt előttünk, hogy úgy is érezhettük, mintha a semmin lépkednénk.

A panoráma fantasztikus volt fent, de alig valami biztonságérzet-félével a lábunkban nem sokáig élveztük. Most, itthonról  persze már azt mondom, hogy le kellett volna ülni az egyik kőre és onnan csodálni a szó szerint szédítő kilátást, de igazság szerint én például megfordulni is alig mertem a köveken, nemhogy leülni. Főleg, hogy utána az ülésből fel is kell tápászkodni. Ha a nyugtalan térdeim engednék a szépen kivitelezett leülést és felállást, biztos leültem volna, így viszont csak álltam és őszintén csodálkoztam, hogy csak egyszer fordult meg velem a világ. 

Most is azt mondom, hogy utólag nézve a Sas-kő alatti szakaszig sétautunk volt. Az út, ami ezután következett,  sokkal, sokkal nehezebb volt és nem azért, mert már fáradtak voltunk, ugyanis  bármilyen hihetetlen, nem voltunk azok, hanem mert nagyon hosszú volt. Tulajdonképpen a Sas-kőig még az út negyedét sem tettük meg és ha ez nem is sokkolt bennünket, azért egy kicsit elgondolkodtatott. Már elhagytuk a kora délutánt és úticélunkhoz, Parádóhutához képest még szinte sehol nem tartottunk.

Bírjuk?

Ez nem is lehetett kérdés, nem is tettük fel talán még magunkban sem, mert egyszerűen bírni kellett. Vissza nem fordulhattunk és tíz kilométer az mégiscsak tíz kilométer, ugye.

Az Alföldön tíz kilométerre van tőlünk a következő település és eszünkbe sem jutna odáig elgyalogolni. A hegyen való gyaloglás viszont más, és nem csak azért, mert ott túrázásnak hívjuk. A hegyen megyünk előre, egyik fától a másikig, egyik kőtől a másikig, egyik kidőlt fatörzsön átmászva, a másikat megkerülve, és fel se nagyon merünk nézni a lábunktól, nehogy felbukjunk, ha pedig felnézünk, csak a következő fát látjuk.

Vagy a sziklát.

Vagy mindkettőt.

Vagy, ahogy haladunk, bokánk és térdünk perspektívájából a csillagokat.  

De nézzük inkább tovább a térképet. A Sas-kőtől a Disznő-kőig végig lefelé kell haladni, a valóságban ez azt jelentette, hogy sokat le, kicsit fel, sokat le, kicsit fel és így tovább. A meredek hegyoldalban olyan keskeny ösvényen lépkedtünk, amin épp csak elfért a lábunk. Hatalmas erdőség volt felettünk és alattunk, égig érő fákkal és akkora sziklákkal, hogy az csak na, és  egyik-másik óriási kő olyan bizonytalanul állt ott, mintha csak egy billentésre várna és már gurulna is lefelé. Bele sem mertünk gondolni (de azért egy kicsit mégis), hogy mi történne, ha megindulna. 

És mi történne például, ha eleredne az eső?

Mi történne, ha hirtelen vihar támadna?

Ha fent ragadnánk a hegyen?

De ilyen és hasonló gondolatoknak és főleg beszédtémának nincs helye a hegyen. Gyerünk tovább!

A Sas-kőtől a Disznó-kőig majdnem annyit kellett menni, mint Kékestetőtől a Sas-kőig, csak itt jóval nehezebb körülmények között. Egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre ültünk le pihenni. Túravezetőnk fel is hívta a figyelmünket, hogy a "15 perc gyaloglás utáni 15 perc pihenőidő" igényekkel nehezen látja tarthatónak, hogy időben leérjünk a szállásunkra. 

Időben.

Már nem mondtuk ki, hogy ez hány órát jelent, mert azt itt már csak homályosan láttuk. 

Nehézségeink ellenére nagyon sokat nevettünk és bár lassan haladtunk, igazán nem tartottunk semmitől. Mentünk, gyalogoltunk, meg-megálltunk, vándoroltunk a Mátra vadregényes északi, emberek által alig járt oldalán valami olyan büszkeséggel, hogy nahát, ez igen.

Mert tényleg igen! Ez igen! 

A Disznó-kőből nem sokat láttunk, mert mikor odaértünk, már csak ráültünk és ráfeküdtünk (...). Hogy valóban vaddisznó alakú volt? Lehet. Hatalmas sziklatömb volt, az igaz, de a ki-és rálátást eltakarták a fák, ahol pedig nem takarták, oda nem is vágytunk kimenni. Hedonista módon csak ültünk, végtagjainkat masszíroztuk, feküdtünk, nevettünk és ettünk.

Még mindig nyugodtak voltunk, túravezetőnk magabiztossága átragadt ránk. Biztos, hogy innen már tényleg csak lefelé fogunk menni, a lábnyomnyi ösvény is hamarosan ki fog szélesedni és kicsit gyorsabb tempót tudunk majd felvenni.

Pontosabban kicsit gyorsabb tempót kell (!) majd felvenni.

Majd. De előbb még ültünk, feküdtünk, pihentünk és ettünk tovább. Ami ezeken kívül a Disznó-kőnél történt, arról örök hallgatást fogadtunk. Vagy csak akartunk? Nem is tudom, de én most a történteket ezennel ötven évre titkosítom.  Legendás diszkrécióm tehát tiltja, hogy megírjam, de annyit azért elárulok, hogy nevettünk, nagyon nevettünk ott fent, 830 méter magasan. Csoda, hogy nem gurultunk le onnan.

A Disznó-kőtől lefelé a Markazi-kapu elágazásnál a sárga jelzést követve balra kellet fordulnunk és kb. ennél az elágazásnál lehettünk a teljes utat tekintve olyan félúton. A Szállás-hegy oldalában az ösvény tényleg valamivel szélesebb lett és az erdő is megváltozott, nem volt már olyan sűrű és sötét, mint feljebb. Hatalmas fák voltak itt is, de az utat már bokrok, cserjék és újabb élményforrásként csalánosok szegélyezték, dúsabb lett az aljnövényzet is, tudtuk tehát, hogy a Disznó-kőtől egészen jól leereszkedhettünk már.

Telt-múlt az idő, a nappali fények kezdtek egy picit halványulni - nem mondtuk ki, hogy szürkülni, de tulajdonképpen mondhattuk volna - , és még négy-öt kilométer állt előttünk, annak egy része ugyan szinte sík terep lesz, na de azon is gyalogolni kell! 

Gyalogolni, gyalogolni, gyalogolni.

Vagy mégsem?

(folyt.köv.)

A Sötét-lápa nyeregnél tartott első pihenőnk után megváltozott az út minősége. Addig ugyanis széles, jól járható úton tudtunk menni, bár nehézséget jelentett, hogy a kékesi északi sípálya jó meredeken lejt és elég lassan araszolgattunk rajta lefelé, viszont a széles és csaknem vízszintes sífutó pályán már elég jó tempóban haladhattunk. 

A nyeregig pár száz métert tettünk meg. 

A tíz kilométerből.

A nyeregnél már eldőlt a sorsunk, innen ugyanis visszakapaszkodni Kékestetőre, hogy úgy mondjam "mission impossible". Tom Cruise biztos nevetve felszaladna az egészséges bokáival meg térdeivel, és nem kellenek ahhoz szuperképességek, hogy mások is ezt tegyék, na de fájós bokával és térdekkel tovább menni 9 és fél kilométert, ahhoz már kellett valami...valami kis extra... extra...mi is? 

Akarat, elszántság?

Nem. Esetünkben nevezzük csak nyugodtan szuperképességnek. Tom Cruise meg hadd nevessen.

Egyébként a Sötét-lápa nyeregnél mi is nevettünk. Meg addig is és azután is, hajaj. Főleg amikor a kényelmes, pihentető ülőpózainkból felnéztünk a további szakaszra és megláttuk, hogy innen egy meglehetősen szűk ösvényen kell tovább mennünk felfelé, és ráadásul nem tudtuk, hogy vajon mennyit. Na, ezen aztán lehetett nevetni.

Persze, ez itt nem az Alföld tengersík vidéke, ahol látod a célt, még ha jó messze is van, mert ellátsz a látóhatár széléig, a síkságon ugyanis semmi sem áll a tekinteted útjában. Itt fent a hegyen csak a fákat látod és esetleg a fától az erdőt. Parádóhuta jó hatszáz méterrel Kékestető alatt van, tehát mi legalább bízhattunk abban, hogy lejtmenetben többet teszünk majd meg, mint felfelé, de így is hatszáz méternyi szintkülönbséget  kell leküzdeni. Vagyis dehogy leküzdeni.

Lesétálni.

Hiszen csak lesétálunk, nem?

A Sötét-lápa nyeregtől a pihenőnk után most ugyan egy darabig felfelé megyünk és láthatóan nem sétaúton. Biztattuk hát egymást, hogy induljunk, mert bár az egész napot rászántuk arra, hogy lesétáljunk Kékestetőről Parádóhutára, az eddigi sebességünket tekintve nem nagyon volt derűre okunk. Mi azonban csak nevettünk, nevettünk, rengeteget nevettünk.  Meg voltunk győződve arról, hogy akármilyen lassan is haladunk, sötétedésig majdcsak leérünk.

Mert sötétedésig leérünk, ugye?

Ugye?

Így utólag egyébként azt mondom, hogy a Sötét-lápa nyeregig sétautunk volt. Így utólag, az az út tulajdonképpen semmi nem volt. Ami viszont azután következett, azt két szakaszra bontanám. A Sötét-lápa nyeregtől a Sas-kő alatti részig az út olyan "elhaladunk rajta" típusú volt. A második szakasz, vagyis a Sas-kőre felmászni és onnan majd tovább a Disznó-kőig, na, az viszont egy lépésről lépésre, fától fáig, gyökerek és kövek között araszolva, kidőlt hatalmas fatörzseken átmászva megküzdött kemény, sőt, kőkemény túrázás volt. 

A Sas-kő aljáig eljutni tehát nem volt vészes az út. Így utólag. És utólag könnyű okosnak lenni.

A Sötét-lápa nyereg volt a túraút első jelzett állomása, ezután következett az Erzsébet-kereszt, ahol szintén megálltunk pihenni. Visszanézve gyönyörűen ott állt mögöttünk a Kékestetőn még óriási, innen viszont már csak aprócskának látszó TV-torony. Egy kicsit szusszantunk a Béka-kőnél is, aminek a formája tényleg egy hatalmas békára emlékeztet és természetesen jelképesen meg is csókoltuk, mire véletlenül, éppen akkor három túrázó fiatalember tűnt elő az ösvényen, mintha a béka tényleg átváltozott volna nem is egy, hanem mindjárt három legénnyé. Igen, legénnyé, mert királyfinak azért mégsem nevezném őket. 

Nem sokkal a Béka-kő után hirtelen, szinte a semmiből felbukkant előttünk a Sas-kő emlékmű, vagyis nem is előttünk, hanem inkább felettünk. A hegyen való túrázásnak szerintem pont az az egyik szépsége és érdekessége, hogy az előttünk álló útból az erdők és a hegyoldalak miatt mindig csak egy kis szakaszt lehet előre látni és sosem tudhatjuk, hogy a következő "kanyarban" milyen akadályba ütközünk. Ez azért is jó, mert ha előre tudnánk, lehet, el sem indulnánk. Így viszont, mivel nem tudjuk, milyen lesz a következő húsz-harminc-ötven méter, hajt a kíváncsiság.

De legyünk őszinték, nem csak a kíváncsiság, hanem az a nyilvánvaló tény is,  hogy innen már biztos nem fordulhatunk vissza.

És hogy sötétedésig le kell érni. 

Szóval hirtelen fölénk magasodott a Sas-kő emlékműve, amelyet az I. Világháborúban elesett turisták tiszteletére állítottak. Az ösvényről nézve a Sas-kő - ha nem is volt sztratoszférai magasságokban -, mindenképpen nagyon nehezen megmászhatónak tűnt. Hiába csak tíz méternyit kell menni felfelé, nagyon meredek volt, az eddigi utunk legmeredekebb része és csak a fák gyökereibe kapaszkodva, tényleg nagyon óvatosan lehetett rá valahogy feljutni. 

Ne kérdezd, hogyan, de felküzdöttük magunkat. 

Az ugyanis, hogy nem megyünk fel, szóba sem jöhetett.

Nem hogy szóba, még gondolatba sem.

Az egyenesen lehetetlen volt. 

Így hát felmásztunk és egyszer csak ott álltunk a Mátra legszebb kilátópontján. 

Ott fent minden addigi verejték, térd-és bokafájdalom, lépésről lépésre való küszködés értelmet nyert. A panoráma szédületes volt, és ezt értsd nyugodtan szó szerint. Szinte függőleges volt a hegyoldal alattunk és irdatlan a mélység, előttünk pedig, ameddig a szemünk ellátott, csak a zöld hegyek és a kék égbolt, a távolban a felvidéki hegyek és valami olyan határtalan messzeség, amit nem tudok leírni. 

Nem tudom leírni, de most is látom magam előtt. Bármikor újra mennék, hogy  lássam,  átéljem és csak álljak ott fent a Sas-kőnél, arra gondolva, hogy igen, ezért érdemes volt. Érdemes volt minden. És hogy lám- lám, szinte véletlen volt ugyan, hogy most éppen errefelé vezetett az utunk, de itt vagyunk és megcsináltuk.

Megcsináltuk!

Sokáig voltunk fent, még énekeltünk is. De bármennyire is úgy tűnt, mintha fent a Sas-kőnél megállt volna az idő, az bizony nem állt meg és el kellett indulnunk lefelé, hiszen hol van még innen Parádóhuta? A Sas-kő csak egy útközbeni megálló volt, nem a végcél, és innen még nagyon-nagyon hosszú út várt ránk és nem csak nagyon hosszú, hanem nagyon nehéz is. 

Azt hiszem, jó is, hogy nem láttuk előre. 

(folyt.köv.)

Tavaly óta rengeteget emlegettem azt a mátrai túraútvonalat, ami Kékestetőről indul és valahová a Kékes-hegy északi aljára, vagyis lefelé vezet, talán a Markazi-kapuhoz vagy még tovább, nem is tudom, hogy pontosan hová, de azt igen, hogy érinti a Mátra legszebb panorámáját nyújtó, 899 méter magasan fekvő Sas-kő nevű kilátópontot.

Tavaly nyáron nem sikerült odáig eljutnunk, mert nehéznek találtuk a terepet. A Kőtengerig tudtunk csak elmenni, ott ugyanis elkezdődött egy jó meredek szakasz lefelé, amin vissza is kellett volna majd kapaszkodnunk és ezt nem vállaltuk. Még az is felmerült, hogy nem jó útvonalon próbálkoztunk, és talán lett volna valami kényelmesebb megközelítése is a Sas-kőnek, ezért aztán a sikertelen csúcstámadásunk után itthon újra térképeket néztem, útleírásokat olvastam, jó sokat. De akárhogy néztem, mindig úgy láttam, hogy de igen, a jó úton indultunk el és ha egy kicsivel tovább bírtuk volna, egy meredek lejtős szakaszon való lemászás után már nem is lett volna olyan messze az a híres Sas-kő. Annak, hogy kiváltható lett volna ez a Kőtenger utáni meredek lejtmenet valami könnyebb úttal, végképp nem találtam nyomát sem. Viszont annyit álmodoztam a leendő sikeres túránkról, hogy szinte behunyt szemmel is láttam már magam előtt az utat, a Sötét-lápa nyerget, az Erzsébet-keresztet és persze a Sas-követ is, pedig tavaly még a nyeregig sem jutottunk el, hiszen ugye már a Kőtengernél visszafordultunk.

Szóval csak elképzeltem az utat, na de azt hányszor? Rengetegszer. A Sas-kőig eljutni nekem maga a Mátrára feltett korona lett volna.

A kis csapatnak, ha nem is naponta, de hetente biztosan felvetettem, hogy menni kéne, vár a Sas-kő és próbálkozzunk újra. Meg is beszéltük, hogy majd ősszel elmegyünk és akkor biztos, hogy nem fordulunk vissza, végig fogunk menni az úton a célunkig. Ki gondolta volna, hogy erre már júliusban sor fog kerülni?

Én nem. 

Én csak a Mátrát javasoltam a két naposra tervezett kirándulásunkhoz, de közlekedési és egyéb logisztikai nehézségek miatt eszembe sem jutott, hogy Kékestetőig menjünk. Eleve úgy beszéltük meg, hogy Mátrafüred-Sástó környékén foglalunk szállást, esetleg Parádon, vagyis egészen lent, majdnem Mátraalján, és hol van ezekhez a Kékes? Jó messze.

Parádóhután találtam szállást, innen tovább Ildikó intézett mindent. Lefoglalta a szobát, majd elkezdett túraútvonalakat nézni. Ő képzett túravezető, tehát tudtuk, hogy jó kezekben leszünk és különben is akárhányszor és akárhol voltunk vele, mindig tudta, merre kell menni, mikor és hol ágazik el az út, és minden ilyesmit. Mi, többiek "túrázásilag" most csak a Parádóhuta határában található Clarissa-forrásig jutottunk a tervezésben, és meg sem fordult a fejünkben, hogy annál messzebb menjünk. Hiszen nem elsősorban a túrázásért megyünk most, hanem csak úgy együtt lenni, jókat nevetni, este szalonnát sütni és egyszerűen élvezni a Mátrát, ha lehet, akkor minél kényelmesebben. Majd ősszel lesz Sas-kő is.

Enni-és innivalót itthonról viszünk, minden más elérhető lesz a szálláson. Egyéb szervezési feladatok híján nem is beszéltünk a kiruccanásunkról az indulás előtti napig. Akkor viszont felgyorsultak az események. Ildikó átküldött három túraútvonalat és amikor megláttam, hogy mindhárom a Kékestetőről indul és a cél legyalogolni Parádóhutára, két útvonal pedig érinti a Sas-követ is, fordult velem egyet a világ.

Te jó ég, hogyan?

Kékestető és Parádóhuta távolsága nagyon sok. Több, mint amennyit gyalogosan vállalhatónak tarthatunk. Kékestetőtől a Sas-kőig is jó nehéz lenne az út, nemhogy egészen Parádóhutáig. És ha tavaly a Sas-kőig nem bírtuk, hogyan is bírhatnánk most egy tízszer hosszabb gyalogtúrát? Az erőnlétünk biztos nem lett jobb tavaly óta.

De túravezetőnknek mindenre van válasza, erre is volt: felvitetjük magunkat kocsival Kékestetőre és onnan lesétálunk, mégpedig a meredek lejtmenetet egy másik úttal kiváltva.

Lesétálunk. Lesétálunk. Csak lesétálunk, ízlelgettem a szót.

Jó, jó, de mennyit kell menni?

Tíz kilométernél nemigen lesz több.

Ha valaki, akkor én nagyon akartam a Sas-követ, viszont nem nagyon láttam, hogyan fog ez menni nekünk. Edzettségi és egyéb állapotainkat tekintve két-három kilométer a maximum, amit zokszó nélkül kibírunk, de ha a túravezetőnk mondja, akkor természetesen nekivágunk, majd lesz valahogy.  Az biztos, hogy ha egyszer nekiindulunk, történjen bármi, ő levisz bennünket a hegyről. 

És így is lett.

Július 16-án reggel fél 7-kor indultunk. Egyikünk férje vállalta, hogy elviszi a csapatot kocsival Parádóhutára, ahol átvesszük a kulcsokat, majd egy gyors lepakolás után fel is visz minket Kékestetőre, ahonnan ő hazaindul, mi pedig elindulunk vissza a három túraútvonal közül valamelyiken, hegyen-völgyön át lefelé, egészen a parádóhutai szállásunkig. Hogy melyiken, arra túravezetőnk azt mondta, a helyszínen majd meglátjuk. Egészen a kékestetői adótoronyig nem volt tehát biztos, hogy pont a Sas-kő felé fogunk menni, de nagyon erősen reméltem, hogy így lesz, ha már a Clarissa-forrással nem elégedtünk meg és itt vagyunk hazánk tetején, úgy is mondhatjuk, hogy szinte a Sas-kő kapujában. 

És így is lett.

A terv: a Sötét-lápa nyergen át az Erzsébet keresztig megyünk, onnan a Béka-kő érintésével a Sas-kőre, majd a Disznó-kőhöz, aztán a Szállás-hegy oldalában haladva lesétálunk Parádóhutára.

Mondom, lesétálunk.

Ahogy én azt oly' sokszor az Alföldről elképzeltem. Ezt az útvonalat akkor még nem láttam át és nem is nagyon értettem még a térképen sem, de a hívószavak, mint pl. Sötét-lápa nyereg és Sas-kő, a végletekig fokozták túrázó kedvemet, és nem csak nekem.  

Megvolt  a közös fotónk a Magyarország legmagasabb pontját jelző kőnél, majd az ún. északi sípályán elindultunk a Kékesről meredeken lefelé. Az már tehát biztos volt, hogy a Kőtenger utáni meredek szakaszt ki tudjuk kerülni, és azzal az ún. fenti úttal csak a Sötét-lápa nyeregben fogunk találkozni. Megvolt tehát a kerülőút a nyeregig.

Néhány száz méter igen meredek sípályás útszakasz után jobbra fordulva rátértünk a sífutó pályára, ami ilyenkor, szezonon kívül tulajdonképpen egy széles és csaknem nyílegyenes erdészeti út. Amikor idáig elértünk, már biztos volt, hogy nem fordulhatunk vissza, mert lefelé még csak-csak le tudtunk jönni a meredek sípályán, de visszafelé teljesen kizárt, hogy fel is másszunk rajta.

A sífutó-pálya kellemes, erőlködés nélküli séta-szakasz volt. Gyönyörködve néztünk jobbra fel és balra le a meredek hegyoldalra, a hatalmas bazaltkövekre. Mintha éreztük volna, hogy most kell élni a mának. Mintha éreztük volna, hogy később nem nagyon lesz alkalmunk jobbra-balra bámészkodni, még előre se nagyon, mert folyton a lábunk alá kell majd néznünk a szűk ösvényeken, a kiálló gyökérdarabokat, a kidőlt fákat és a kisebb nagyobb köveket kerülgetve.

Ezt akkor még nem is sejtettük.

Csak szívtuk a kristálytiszta hegyi levegőt és élveztük az árnyékot, amire nagyon vágytunk az alföldi meleg után és úgy éreztük, hogy minden adott ahhoz, hogy vállon veregessük magunkat, mert bevállaltuk ezt az utat, de persze tudtuk, hogy ennek nincs még itt az ideje, hiszen a tíz kilométerből eddig mindössze ötszáz méternyit tettünk csak meg és hát bizony a java még előttünk áll. Egymást viszont azzal a nyilvánvaló illúzióval biztattuk így ötszáz méter után, hogy a túra legnehezebb részén már biztosan túl vagyunk.

Ugyan nekem a térdem, egyik túratársamnak pedig a bokája már a Sötét-lápa nyeregnél tartott első megpihenésünknél kisebb-nagyobb szurkálásokkal jelezte, hogy elég lett volna nekünk az a Clarissa-forrás ott a falu határában, de rendületlenül mentünk tovább, mert tudtuk, hogy innen már csak egy út van előttünk: az előre. 

(folyt. köv.)

Úgy emlékszem, az egészet Kriszti találta ki. 

A fergetegesre sikerült nyugdíjas búcsúztató nap(ok) egyszerűen nem érhetnek véget, így gondoltuk mindannyian, tehát közös volt az akarat, hogy folytani fogjuk, de nem volt konkrét ötlet a hogyanra és a mikorra.

És akkor jött Kriszti. Én nem voltam éppen jelen, már a kész tervre érkeztem. Szomszéd kisváros, vendégház welness-részleggel, egy éjszaka, kaját viszünk. Nagyjából ezek voltak a sarokpontok. 

Délután vettük birtokba a szállást és egy kis teraszon üldögélés után hamarosan neki is láttunk a grill-vacsora előkészítéséhez, majd az evés utáni kis ejtőzést követően birtokba vettük a jacuzzit is, ahol a hangulatot pezsgővel emeltük. Mivel én összesen csak 5 percre mentem bele, magamra vállaltam a pincéri feladatokat. Hoztam és töltöttem a pezsgőt, kézbe adtam és elvettem a telefont, vittem a  törölközőt, de gondoskodtam egy kis igény szerinti utóvacsoráról is. Mivel a csapatban legkevésbé én vagyok úgy általában a gondoskodó, ezt most fontosnak tartottam megemlíteni. 

A jacuzzis élményfürdőzés éjfél körülig tartott, de úgy gondoltuk, hogy egy táborban is csak éjfél után kezdődik az élet igazán, tehát alvásról nálunk most szó sem lehet. Különben is, ki akar egyáltalán aludni? Na ugye. 

Igen emelkedett hangulatban, éjfél után kezdtünk el társasjátékozni. A játékban az nyert, aki az általános műveltség területeiből véletlenszerűen összaállított kérdésekre a leggyorsabban adta meg a helyes választ. Mindezt egy átnevetett délután és este után, a jacuzziban kiázott és kissé megfáradt porhüvelyünkből kipislogva éjfél után és főleg egy üveg pezsgő után. De voltak, akiknek így is pörgött az agyuk és voltak, akiknek nagyon nem. Neveket nem mondok, mert diszkrécióm legendás.

Éjjel fél kettő körül elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy lassan nyugovóra térjünk, de előtte még átpörgettük az emlékőrző fotókat és ezt nem kellett volna. Ugyanis még fél 3-kor is magunkon, pontosabban a fürdőruhás (és egyéb) képeinken mulattunk, amelyek kendőzetlenül megmutatták a habtestünkről (is) a valóságot és ezt roppant szórakoztatónak tartottuk. Egyébként meg az is. 

Aztán valahogy mégis sikerült elaludni, de szinte csak percekre, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy alig telt el két pillanat és már meg is szólalt a nótás kedvű ébresztőlányunk. Jó reggelt kívánok, ébredni kéne már! -énekelte és bár megfenyegettem, hogy lelövöm, mint egyszer régen valaki a kakast, ő csak még hangosabban folytatta. Elalvás előtt poénkodtunk a reggeli riadóztatással, hát nem komolyan vette?

Lassan azért csak sikerült összepakolni. A reggelizést már zárójelbe tettük, inkább bepakoltunk a kocsiba és  napoztunk egy kicsit még a kertben a reggeli fényben. Végül elindultunk haza két-három óra alvás után, résnyire szűkült szemmel és azzal a fogadalommal, hogy nem lett vége a bulinak, hiszen "az éjjel soha nem érhet véget". Most tehát csak abbahagyjuk egy kis időre, de hamarosan folytatjuk. 

Előtte kakast lövünk.

Városunkban tegnap kezdődött és holnap estig tart a Testvérvárosok Ifjúsági Találkozója a strand-kemping területén. Ma délután olyan szép és megható kulturális egyveleget láttam a székelykeresztúri (Székelyföld), az bácskossuthfalvai (Vajdaság), a szepsi (Felvidék) és a vendéglátó helyi fiataloktól, amire én most nem is találok szavakat. Pedig kell, mert akarom, hogy a blogon nyoma maradjon. 

Azért akarom, mert ahogy beléptem a táborozók közé, csupa könny lett a szemem és ez így is maradt, amíg köztük voltam, valamit tehát nagyon megérintett bennem. Lássuk, mit is.

Székelyföld emlékét, amire nem tudok úgy gondolni sem, hogy ne fussa tele a szemem a könny. A tiszta, becsületes, egyenes székely emberekkel való találkozások emlékét. A felvidéki kirándulásaink emlékeit. A régi úttörőtáboros nyaraim emlékét. A határainkon kívül élőkkel való együttérzést. A zene üzenetét, ami összeköt. A verset, amit mindenki ért. A messziről elhozott büszke tánclépéseket. A "magyarnak lenni jó " érzést. 

Az a kislány, aki Bácskossuthfalváról érkezett, az Isten áldd meg a hazát című verset mondta el.

A vendéglátó gyerekek egy csoportja az Örökségünk dalt énekelte el (Megtanulom, megőrzöm/Tanítom, továbbadom/A szüleim nyelvét/ a gyerekeim hangján/ Elkopni nem hagyom...).

A székelykeresztúri büszke legény a gyönyörű kislánnyal, mindketten hagyományos székely népviseletben, mezőségi táncot hoztak. Mosolyogva, büszkén táncoltak és a végén a színpadról egymás kezét fogva mentek le.

Amikor a szepsi kislány ajkairól felhangzott, hogy "A csitári hegyek alatt régen leesett a hó" édes felvidéki tájszólással, akkor bizony még a levegő is megállt. A Felvidékről jött táncosok a közönséget is táncra perdítették.

Voltak még vicces jelenetek, példáulimitált szinkronúszás is, mert ez egy tábor, ide kell ilyen is.

Aztán a műsor utolsó fellépőjeként a székelykeresztúri csapat állt színpadra lelkes tanáruk vezetésével. A tanár úr  gitározott és úgy énekelt, hogy a hangja betöltötte a teret, a négy gitáros fiú még ráerősített és az éneklő lányokkal együtt csak úgy zengtek a magyar slágerek: Neked könnyű lehet a Republic-tól, a Vigyázz magadra fiam a Bojtorjántól, és ráadásként a Vén Európa. Fergeteges produkciójukkal jól megalapoztak az esti The Best Company koncertnek. 

De előbb még történt valami nagyon fontos és hidd el, nem túlzok, ha azt mondom, hogy valami mélyen megérintő és lélekemelő: a műsor zárásaként a szervező tanárnő közös éneklésre hívott mindenkit, a Kis Kata Zenekar Magyar vagyok című dalát énekeltük el együtt, mi, magyarok. Leírhatatlan léleksimogatás.

A műsor adta élményért hálás köszönet illeti a szervező házigazdákon kívül a lelkes gyerekeket és az őket felkészítő büszke és csupaszív tanárokat.