Elsétálni egy állatfarmra, ahol a gyerekeimmel jártam utoljára jó 20 éve, most pedig a gyerekeim gyerekeivel teszem a hideg, a köd és a sár ellenére, vagy éppen azzal együtt, nem mindennapi élmény.  

A Hétéves és a Négyéves, ők voltak a társaságunk szombaton. Mindketten imádják az állatokat és imádnak sárban mászkálni és bírják a hideget, így aztán nekünk is bírni kellett. Ráadásul mostanában  elég sokat beszélgettem a Hétévessel a totemállatokról és én már választottam is magamnak. Úgy állapodtunk meg, hogy időnként változtatunk majd és mindig olyan állatot választunk, amelyik éppen akkor valamelyik tulajdonságával a legjobban illik hozzánk. Az én totemállatom a feketerigó lett, mert szépen énekel és én is szeretek szépen énekelni, bár mostanában keveset szoktam. A feketerigó nekem azt üzente, hogy énekeljek többet és én ezt megfogadom. Ezért a hangulatteremtést gitározással és énekléssel kezdtem, de nem volt igazán sikerem.

A Hétéves szerint nincs a feketerigóval igazi közös tulajdonságunk és szerinte mást kellene választani.

Oroszlánt, hogy bátrabb legyek? - próbálkoztam a kérdéssel, de persze tudtam én rögtön, hogy mire gondol.

Nem, nem oroszlánt, hanem macit, felelte, és meg is indokolta: azért. mert mindketten cammogunk.

Őszintén örültem, hogy nem medvét mondott, de tartottam magam az első választásomhoz, maradtam a feketerigónál, fenntartva, hogy időnként majd felülvizsgálom a dolgot és ha úgy veszem észre, hogy valamelyik másik állat tulajdonságával jobban tudok azonosulni, majd váltok. Akár a macira is.

Jó, mondta ő és így indultunk az állatfarmra.

Az első állat, amivel találkoztunk, a barátságos puli volt, aki nemhogy nem ugatott meg bennünket, hanem boldog farokcsóválással üdvözölt és egész idő alatt el sem mozdult a sarkunkból. Aztán persze csatlakozott hozzá a testvére, majd egy törpe tacskó és végül egy fekete cica is. A sárban tehát nem csak magunkra kellett figyelnünk, hogy ne essünk hasra, hanem rájuk is, mert folyton a lábunk alatt voltak. A Hétéves totemállata a kutya lett, így hát ő különösen örült a díszkíséretnek.

Kerítés és villanypásztor védett bennünket a szürkemarhától, vagy fordítva, őt védte a látogatóktól. Ez az állat hatalmasabb, mint gondoltam. Láttam már többször gulyát, de vagy messze voltak tőlem, vagy közelebb ugyan, de feküdtek, így a valódi méretükről nem volt eddig tapasztalatom. Ez egy nagyon nagy, robosztus állat, a fején hatalmas szarvakkal méltóságteljesen állt és bennünket nézett. Tőle kicsit távolabb az ugyancsak tekintélyt parancsoló méretű bivaly állt. 

 Biztos találnék egy-két olyan vonást, ami totemállattá emelhetné őket nálam, de nem ebben a körben fogok keresni mégsem. Pár lépéssel odébb ugyanis egy gyönyörű szarvas kínálta a fejét, az orrát és a hátát simogatásra, hatalmas agancsai úgy álltak a fején, mint a királyok fején a korona. Először nem mertem megsimogatni, de aztán igen: ellenállhatatlanul gyönyörű állat, a bundája pedig karcos, mégis selymes és annyira vastag volt, hogy bele tudtam bújtatni az ujjaimat. Még sohasem simogattam szarvast, nagyon finom érzés volt. Ő lesz a következő totemállatom.

Láttunk mangalicát, kacsákat és komondorokat, az istállóban pedig gyönyörű lovakat. A szamarak hangos iázással üdvözöltek bennünket és őket is meg lehetett simogatni.

Az erdőben a lombkorona sétányon a magasból néztünk szerteszét, messze el tudtunk látni, de nem láttunk őzikét sem, nyuszikat sem, de még fácánt sem. Különböző okokból a nyuszi esélyes lenne nálam totemállatnak.

Láttunk viszont baglyokat, de még mennyit! A városban, pontosabban a város közepén, forgalmas helyen egy nagy élelmiszerüzlet mellett négy vagy öt fán bóbiskoltak a fülesbaglyok, legalább százan lehettek, egy darabig számoltuk is őket, de nem győztük. Nagyon éberen bóbiskoltak, mert bár igyekeztünk csendben lenni és a Négyévesünket is csendre intettük, mégis észrevettek bennünket és egyszerre rengeteg bagoly röppent fel, nagy szárnycsapkodással  köröztek egyet, majd visszatelepedtek a helyükre. Az egyiknek hallottuk a hangját is és láttuk a fa alatt a mindent ellepő bagolyköpetet is.

A bagoly is esélyes totemállatnak.

De a legesélyesebb a szarvas. Majdcsak találok rokon-tulajdonságot vele is.

Ma szeretném megállítani az időt, de csak időjárási értelemben, minden másban hagynám telni-múlni, haladni és forogni. Haladjon a munka, alakuljon a rend, menjen minden a maga útján. Tudom, hogy a fűnek nőni, a jácintnak előbújni, a rügynek kipattanni és a gólyának megérkezni kell. Nőjön, hajtson, pattanjon, érkezzen. Haladjon.

De ne most. 

Most egy darabig maradjon még minden így. Pont így.

Egyensúlyban lenni jó dolog, de nehéz elérni, ha pedig elértem, nehéz megtartani, könnyű kibillenni. Nem lehet folyton megfigyelőként létezni a saját életemben és azt nézni, hogy ha a mérleg egyik serpenyőjébe ennyit rakok, akkor ugyanannyit kell a másikba is.

A böjt nekem az egyensúlyt létrehozó feladatot jelenti, amikor a túlpakolt serpenyőből kifelé pakolom a dolgokat és nem a másikba teszem át, hanem megtisztítva visszarakom vagy kidobom, vagy nem is tudom, egyáltalán kezdek vele valamit.  A böjt tehát feladat, de ez nem jelenti azt, hogy meg is tudom csinálni.

Olyan, mintha Pandora szelencéjét piszkálnánk.

Képzeld csak el, először is meg kell látni, mi van a mérlegen. Eldönteni, hogy kell vagy nem, megtartom vagy nem. Ha igen, akkor szétszedni alkatrészeire és megtisztítva összerakni. Ha nem, akkor kidobni. Az is lehet, hogy hozzá se merek nyúlni és akkor bizony ott marad. Foglalja a helyet tovább.

Az idén komolyan veszem a böjtöt és egyetlen dologhoz szeretnék végre hozzányúlni. Azt az egyet viszont (amelyik legalább négy-öt nehéz darabból áll), szeretném nagyon megragadni, szétszedni alkatrészeire, megtisztítani, felújítani, átalakítani és újra összerakni, de máshogy. Az anyag nem vész el, csak átalakul, így lesz  a béklyóból fényes nyaklánc. 

Vagy nem.

Majd meglátjuk.

Természetesen Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájára gondolok, ugyanis megnéztem, milyen volt  a dámák diadalma a fársángon.

Mi lehetne jobb tartalom a kultúrafogyasztáshoz egy nappal a farsang vége előtt? Mert nem csak kenyérrel és farsangi fánkkal él az ember, ráadásul holnaptól böjtös idők jönnek, de ma még szabadon tobzódhatunk és mulathatunk.

Tegyük ezt Gobbi Hildával és Sinkovits Imrével. Kell-e remekebb társaság? 

Nem csak ők ketten lubickolnak a szerepükben az 1973-ban bemutatott tévéjátékban, hanem a többiek is. Tökéletes a kép és a hang,  a filmet élvezet volt nézni, de már tudom, ahhoz, hogy a történetet a régi nyelvezet ellenére is megértsem, egy kicsit olvasnom kellett volna róla előtte. De bíztam magamban, mert negyven évvel ezelőtt már elolvastam és akkor valószínű, hogy meg is értettem.

Most viszont úgy jártam, hogy teljesen elragadott a  farsangi hangulat és én átadtam magam neki, élveztem Csokonai sziporkázó humorát és nyelvi leleményét és csak a film végén értettem meg, hogy a történetből bizony nem sokat értettem. 

De azt igen, hogy mit üzen Dorottya, a szerelemre vágyó vénkisasszony a XXI. századi embernek éppen most, amikor a fiatalság kultusza mindent elsöpör.

Azt, hogy a szerelem örök, a vágy örök és hogy ne szégyelj küzdeni érte. 

 Színházban voltam, illetve a színház jött hozzánk és ez egyáltalán nem mindegy. 

A szinhaztv.hu oldalon regisztráció után kiválasztom a megnézni kívánt előadást, online bankkártyás fizetéssel megvásárolom a jegyet és a kezdési időpontban leülök a számítógép elé. Mindössze ennyi szervezésre van szükség.

Nemhogy felöltözni nem kell, meg parkolóhelyet keresni, meg ruhatár előtt tolongani, hanem még fésülködni sem. A legkényelmesebb fotelben elhelyezkedve, puha pléddel betakarózva, egy bögre forró teát kortyolgatva az otthonunkba jön a színház, nekünk csak fogadni kell az élményt.

Mert a színházélmény garantált, sőt, jobban látni és hallani, ami a színpadon történik, mintha a nézőtéren ülnénk a nem túl kényelmes székekben, zsúfoltan, szinte egymás nyakába lihegve ilyenkor télen, amikor valaki mindig tüsszög, köhög, vagy orrot fúj éppen akkor, amikor elhangzik a színdarab kulcsmondata. Ha nem zörög-hörög-morog senki, akkor sem lehet jól hallani, mert nem hangosítanak és a színész vagy be tudja beszélni a színháztermet, vagy nem, de azt tapasztaltam, hogy inkább nem. Ha kőszínházba megyünk, egy ideje éppen emiatt zenés darabokat szoktunk választani, azt legalább halljuk, vagy ha mégis prózát, akkor csakis az első sorokba veszünk jegyet. 

A nyári szabadtéri színház teljesen más. Kényelmes a nézőtér, nagyobb a hely, van levegő, határ a csillagos ég, nyári könnyedséggel lehet öltözni és még a ruhatárral sem kell bajlódni. Mivel a nagy tér miatt kénytelenek hangosítani, általában jól is csinálják, jól lehet látni, hallani, érteni mindent. 

Február 11-én a megadott időpontban leültem tehát a jó meleg szobában a kényelmes fotelben és színházi előadást néztem. A Centrál Színház Jó emberek című előadását láttam, a rendező Puskás Tamás, főszereplők: Básti Juli, Stohl András és Pokorny Lia, őket ismerem, miattuk választottam ezt a darabot. Rajtuk kívül még hárman játszottak, őket nem ismertem korábbról: Szabó Éva, Parti Nóra és Rada Bálint. 

Nagyon jó előadást láttam, de nem erről akartam írni, hiszen sok érdekes és jó kritika van róla, pl. ez az írás nagyon jól összefoglalja, amit érdemes tudni és kedvcsinálónak előre, értelmezésnek utólag érdemes elolvasni:

https://www.stylemagazin.hu/hir/Jo-emberek-a-Centralban/12877/

Azt akartam megírni, hogy milyen remek ez a színház-tv kezdeményezés. 

Annyira remek, hogy nem bánnám, ha a korlátozások feloldása után is megmaradna. Annyi minden bejön már az otthonunkba, jöjjön a színház is. 

Micimackónak télvíz idején eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat és nekem is eszembe jutott, hogy akár tehetnénk mi is. Ő elment Malackához, hogy meglesse, mit csinál, mi pedig elmentünk a Bükkbe, mert ott is télvíz ideje van és hírt kaptunk, hogy nagy hó esett, minden gyönyörű hófehér és mert rekord mínuszok vannak, ilyenkor kell felmenni a környék legmagasabb hegyére és onnan átintegetni a Mátrába.

Én ezt pontosan így gondoltam, mi több, így akartam és így is lett.

Micimackó, hogy kimelegedjék, ugrándozott és jó nagyokat lépett, én nem ugrándoztam, nagyokat meg hiába akartam, nem lehetett lépni a 15-20 centis szűzhóban hegynek felfelé, mégis szerintem jobban kimelegedtem, mint ő, de ne szaladjunk ennyire előre.

A téli túra ötlete két hete érik nálunk. Két héttel ezelőtt is éppen ott voltunk, ahonnan indulni lehetett volna fel a hegyre, fel, fel, egyre feljebb, egészen a csúcsáig, de amikor túl jutottunk az egy tepsi ferdinándon és a frissen sült sajtos pogácsán és mivel én attól tartottam, hogy a plusz három fokban biztosan meg fogok fagyni, ezért akkor csak a túra megtervezéséig jutottunk.

Tegnap viszont mínusz hat fok volt és úgy éreztem, eljött az ideje a hegymászásnak, mert ha most nem megyünk,  akkor legközelebb már csak tavasszal fogunk és túráztál már tavasszal olvadó hóban, sárban és latyakban?

Én is, és ráadásul a hegy nem jön közelebb akkor sem. Nincs hát mire várni.

A ferdinándot most is megettük, a pogácsát sem felejtettük el, aztán, mielőtt elpilledt volna a társaság, riadót fújtunk.

Induljunk, menjünk, hány fok van, úristen mínusz hat, most akarsz menni, én oda fel biztos nem megyek, jöjjön ide a Mátra ésatöbbi után elindultunk. Négyen voltunk, ketten menni akartunk, ketten nem, és mielőtt tippelnél, hogy én melyik voltam, elárulom: menni akartam, nagyon és tántoríthatatlanul, a fent leírt kétségeket tehát most nem én mondtam.

Tulajdonképpen a riadót éppen én fújtam a leghangosabban. Ha át akarok integetni a Mátrába, akkor fel kell mászni oda, amit a "sztratoszférai magasság" kifejezéssel azt hiszem, elég találóan le lehet írni. Az, hogy 15-20 centi friss hó borít mindent? Mi a kérdés?

Egy dolog aggasztott csak. Mielőtt otthonról elindultunk a Bükkbe, családi túravezetőnkkel telefonon megbeszéltünk néhány apró részletet és mikor az került sorra, hogy mégis ugyan milyen úton megyünk fel majd oda a hegycsúcsra, túristaút lesz vagy erdészeti út, azt a választ kaptam, hogy egyik sem, mert vadcsapáson megyünk.

Meg se rebbent a szemem, ha vadcsapás, hát akkor vadcsapás. Te értetted volna elsőre, hogy az mi?

Én sem. De aztán leesett a tantusz. Vadcsapás, őzek, szarvasok, rókák, nyulak. 

És vaddisznók. 

Egész éjjel alig aludtam valamit, mert egyrészt Zrínyi borzalmas haláltusája  járt a fejemben, akit egy vadkan halálra sebzett, másrészt az önsorsrontás. Családi túravezetőnk szerint ugyanis az, aki nem él a  lehetőségekkel és szándékosan kimarad valamiből, ami roppant kalandos lehet, az bizony önnön sorsát rontja. Nem a vadkan rontja, hanem ő maga.

Amikor menni lehetett, tehát riadót fújtunk, illetve fújtam, felkerekedtünk és a kocsit a falu szélén hagyva elindultunk hegyet mászni.  Az utat rögtön lehetett volna rövidíteni, ez az igény fel is merült, de ahhoz egy befagyott vízmosáson vagy lápvidéken, nem is tudom, hogyan nevezzem, kellett volna átkelni. Attól tartottam, beszakad alattam a jég és kínhalálom oka nem a vadkan lesz, hanem a vízbefúlás és hiába mondták, hogy a  víz ott  mindössze húsz centi mély lehet, én ezt nemigen hittem, ezért a víz helyett a sarat választottam. 

Az első húsz-harminc méter sármező leküzdése után jött a hómező. Elég magasra kellett a szűzhóban a lábunkat emelni, ha már próbáltad, akkor tudod, hogy száz métert megtenni háromszáznak tűnik. Nem volt hideg, szemünkbe sütött a nap, én viszont Alaszkához öltöztem, így aztán darabidő múltán igen melegem lett. Kimelegedtem, mint Micimackó.

Átkeltünk a hómezőn, akkor tartottunk az út kb. egyhuszadánál. Szeretem az olyan túrákat, amikor a startnál látom a célt, mert útközben nem kell fárasztanom senkit a standard kérdéssel, hogy mikor érünk már oda, mert az út elején megmutatják, hogy oda megyünk és kész. Az "oda" egy jól látható cél: oda fel, a környék legmagasabb pontjára. Oda, látod? 

Én is láttam, de közben azt is, hogy eddig csak egy laza kis séta volt, ami megizzasztott, innentől viszont elkezd majd emelkedni az út. 

Út?

Hát elmondom neked, hogy még vadcsapás sem volt. A mienk volt az első lábnyom.

Lépésről lépesre haladtunk egyre feljebb, és ha emlékszel a Delta főcímére, a hófúvást vond le és máris láthatsz engem magad előtt. Tudtam persze, hogy hol van az úticél, de amikor felértünk egy gerincre és onnan megláttam a kékesi adótornyot, mégis felmerült bennem, hogy minek ezt a látványt fokozni, értsd: minek tovább menni, de ez csak egy pillanatig tartó kósza semmiség volt.

Én elszánt voltam és az is maradtam végig, annak ellenére, hogy öt-tíz lépésenként megálltam, mert az a varázslatos, meseszép jégvilág, ami előttem, mögöttem, alattam és felettem volt, nem engedett. Megálltam, visszatuszkoltam a helyére a kiugró szívemet, mély levegőt vettem, ámultam, fotóztam, útitársaimnak áradoztam, egyszerűen annyira élveztem minden nehézsége és kihívása ellenére a túrát, mintha most látnék először havas erdőt és hegyeket. 

A gerinc után két újabb, most már igazán nagyon meredek szakasz következett. Az egyiken csak oldalazva, aprókat lépve a lábszárközépig érő hóban lehetett csúszni-mászni egészen a nagy, messziről is jól látszó vadetetőig. Ott, a vadetető mellett megpihenve jutott eszembe az út során először a vadkan, mert hidd el, eddig az volt a legkisebb gondom.  Folyt a hátamon a víz, levegőm sem nagyon volt, a szívem tőlem jobbra másfél méterre dobogott, de én nem ezektől, hanem a látványtól voltam gyakorlatilag félájult. Mögöttem a Bükk félkörben, mellettem itt-ott már a Mátra látszott és ez a látvány vitte a lábamat egyre feljebb. 

A második meredek szakaszon nem tudom, hogy mentem fel. Talán centinként. Talán négykézláb másztam. Arra emlékszem csak, hogy az utolsó három méternél megálltam, vagy belefeküdtem a hóba, ezt nem tudom, és akkor megfordult  a fejemben, hogy nem megyek tovább.

Nem. Önsorsrontó leszek és életem végéig emlegetni fogom, hogy 300 centiméteren múlt a dicsőségem.

Négyünk közül hárman már fent voltak.

És akkor feltápászkodtam, de ne kérdezd, hogyan, valahogy erőre kaptam és felmentem én is. Most, így utólag ez a "felmentem én is" úgy tűnhet, hogy felmentem én is és pont.

Hát nagyon nem.

Hidd el, minden centivel megküzdöttem, tusát vívtam, arccal a hóba estem, csúsztam, elestem és térdre hullottam. Végül az utolsó résznél már segítő kezet is kaptam, gondolom azért, mert a többieknek egyszer csak feltűnt ott fent, hogy én még nem vagyok ott és vajon hol lehetek. 

Fent leültem a hóba, szemembe sütött a szikrázó nap, és több okból is azt éreztem, hogy ég és föld között lebegek. Integettem előttem a Mátrának, aztán hátam mögött a Bükknek, és elhiszed, hogy eszembe sem jutott a vadkan? 

Az a húsz perc, amit fent töltöttünk a csúcson, maga volt a boldogság. Leírhatatlan.

Lefelé minden egyszerűbb volt. A két nagyon meredek szakaszon egyszerűen leguggoltam a hóba, a kezeimet letámasztottam magam mellé, mint valaha tornaórán, amikor a pókjárást gyakoroltuk, és úgy terveztem, hogy óvatosan lemászok.

Nem így történt, mert nem tudtam magam megtartani, így aztán lehuppantam a hóba és szinte akadálytalanul lecsúsztam. A vízszintes szakaszig csúsztam, egészen a nagy vadetetőig. Elhiszed, hogy ott sem a vadkanra gondoltam?

A hómezőn való átkelés visszafelé már csak olyan volt, mintha porcukron sétáltam volna, laza, finom és édes, amikor pedig a befagyott láphoz értünk, a lehető legtermészetesebb módon csak átsétáltam a jégen. Nem mondom, hogy egyszer-kétszer nem reccsent meg alattam, mert de, csakhogy nekem ez már ott mit sem számított.

Az számított csak, hogy felmentem, integettem a Mátrának és lejöttem.

A hazaút a kocsiban az élményfeldolgozásé volt. Számolgattam a megtett kilométereket, magasságokat, távolságokat, átszámoltam lépésekre és megállapítottam, hogy a másfélmillió lépésből újabb nyolcezret tettünk meg. Ez úgy jött ki, hogy a hóban megtett lépések háromszorosan számítanak. Ugye nem kérdezed meg, hogy miért?

Egész úton úgy beszéltem a teljesítményemről, mintha a Mont Everestet másztam volna meg. 

Különben meg, lehet, hogy tényleg azt.

A Tél tábornok kifejezést nem szívesen használom a háborús áthallások miatt. ("Az orosz tél pusztító erejének hírnevét erősíti az Oroszország (és a Szovjetunió) ellen a történelem során indított hadjáratok többségének katasztrofális kudarca." - Wikipédia). Mivel engem kifejezetten boldoggá  és elégedetté tesz a tél, a hideg, a szürkeség és a hó, legyen ez az írás köszönetteljes főhajtás Tél tábornok helyett a Tél lovagja előtt.

Úgyhogy üdvözlöm a dicső lovagot, szívből örülök, hogy tudja a dolgát és a tavaszvárók orrára koppintott. Jól tette.  Február 11-én nem a hóvirágokat kell lesni, mert még tart a tél.

Tart a  tél, annak minden örömével, hidegével, és igen, akár a fagyoskodásával is. Akár hiszed, akár nem, március 21-ig nincs meteorológiai tavasz és kész. Most még a sarkvidéki hidegbetörésnek, a hóesésnek és a hófúvásnak van itt az ideje.

Napok óta őszintén örülök az időjárási előrejelzéseknek, annak pedig különösen, hogy minden úgy történt, ahogy ígérték: ma reggelre fehér porcukor-hóval szórt meg bennünket a nagybetűs Tél.  A Tél lovagja, a dicső.

A szokásos reggeli sétám alatt olyan kiéhezetten, olyan vágyakozva fordítottam bele az arcomat a hófúvásba (engedd meg, hogy így nevezzem), mint te,  a tavaszimádó, fordítod arcodat az első tavaszi langymeleg napsugár felé. Megköszöntem a hópelyheknek, hogy érintik az arcomat és bár nem simogatott a szél, hanem cincált, neki is megköszöntem. 

Egy ideje már tudom, hogy nekem valahol északon kellene élnem. Lehet, hogy nem érezném otthon magam, mert én itt "lenn az Alföld tengersík vidékin, ott vagyok hon, ott az én világom", de hiába, nem tehetek róla, én északra vágyom. Izlandra, Norvégiába, Alaszkába. 

És ne, ne mondd nekem, hogy ne túlozzak, mert nem túlzok. 

 A gondoskodás alatt a magamról való gondoskodást értem elsősorban most (is), de persze a családomról, a környezetemről és a madarakról is gondoskodom, tehát  tulajdonképpen mindenkiről, aki nálunk ezt igényli. (Még a macskáról is, akivel eddig sem voltam barátságban, most pedig egyenesen haragban vagyunk, kerüli is a kapcsolatot velem és ezt nagyon jól teszi, mert súlyos bűnjeleket hagyva maga után, megette a feketerigót, de ezt hagyjuk is.)

Így, 57 évesen nekem a magamról való gondoskodás jobban tetszik a másokról való gondoskodás mellett, vagy inkább helyett, és általában remek ötleteim szoktak lenni arra, hogyan gondoskodjak magamról, hogyan tegyem derűsebbé, vidámabbá a napomat. Nem mondom, hogy meg is valósítom őket, mert sokszor elég az is a magam szórakoztatására, ha csak elképzelem a megvalósítást.

Most, hogy itt a farsang, a ma estét például  úgy képzelném el, hogy eljönne hozzánk néhány barátunk, akiknek egyébként nagyon jó humoruk van, nekem meg jó humorérzékem, így a jókedv máris garantált lenne. Természetesen vacsorával nyitnánk az estét. Kacsazsíros kenyeret ennénk lila hagymával és savanyú káposztával, aztán, ha esetleg nem lenne önként jelentkező, kisorsolnánk, hogy ki maradjon a konyhában fánkot sütni.

Ezután rabló römit játszanánk, de nem pénzben, hanem pontokat gyűjtenénk, amiket nyáron lefagyiznánk. Kártyázás közben ugratnánk egymást, vicceket mesélnénk és annyit nevetnénk, hogy az csak na.

Ha meguntuk, elővennénk a hangszereket, én gitároznék, lenne egy zongorista, egy dobos és még egy gitáros is és együtt énekelnénk jóféle kuplékat. Ha a hangulat a tetőfokára hág, rádobunk még egy lapáttal, felöltjük a jelmezeinket és igazi maszkabálhoz illően talán még táncolnánk is.

Darabidő múltán csak úgy, terítés és kistányér nélkül fánkot ennénk, közben beszélgetnénk még egy kicsit a világ és a magunk témáiról, de szigorúan csak vicces dolgokat mondhatnánk. Vidám és kacagós életünket ismerve így aztán hamar véget is érne az estének ez a része, ráadásul az összes fánk is elfogyna és akkor mindenki szépen hazamenne. De senkit nem engednék ki a kapun addig, amíg nincs rend és nincs elmosogatva. 

Búcsúzóul kisorsolnánk, legközelebb ki lesz a vendéglátó. 

A kapuban hosszasan integetnénk egymásnak.

Ez az este egy igazi magamról való gondoskodás lenne, mert én biztos nagyon élvezném ezt a társaságot és egyben gondoskodás lenne a többiekről is, mert ők is élveznék az enyémet.

Ha elolvassátok Varga Katalin Téli lakoma című meséjét, nem fogtok csalódni. A tündéri, édes-bájos mesében a süni vendégeket vár, majd beköltözik Medve Pálhoz.

A valósággal való bármilyen egyezés kizárólag a véletlen műve.

Varga Katalin: Téli lakoma 

 Tél lett.  Vastag hótakaró borította a földet.  Az erdei állatok éheztek és fáztak.

Mit tett a kis sün?  Tüzet rakott.  Sütni való tököt vett elő.  A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta.  A tökdarabokat megsütötte.  A tökmagot megpörkölte.

Mit tett ezután a kis sün?  Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás sáljával.  Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé. 

– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.

A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok: a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.

A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

– Brumma, brumma!  Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

Hű, de megörült a jó ételnek!  Hat darabot falt fel belőle.  Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

 A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

 Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

Éppen egy hete múlt el Balázs napja, és miután a családunkban van Balázs, akinek a nevet ráadásul én adtam, fontosnak tartottam, hogy tudjam, mi az a balázsolás. Ezért egy ideje szinte minden évben február 3-a tájékán elolvasom, amit erről a népszokásról találok, de valami miatt évről évre az olvasottakból mindig csak a torokfájásra emlékszem vissza.

Az idén egy kicsit mélyebbre mentem, többet olvastam  Szent Balázsról, ezért nehezen hiszem, pedig így van: most is csak a torokfájásra figyeltem fel igazán.  A többi információ előtt mintha behúztam volna az agyfüggönyt, vagy nem tudom. 

Torokfájás. 

Gyerekkorom óta küzdöttem vele, ez valami velem született torok-érzékenység lehet,  pár éve viszont gyakorlatilag elmúlt. Valószínű, hogy a tiszta, erdei levegőn való futások miatt megedződött a torkom, vagy egyszerűen kifájta már magát, mindegy is, de nem vetem el, hogy mélyebb értelme is lehet a dolognak.

Torok. Hang. Beszéd.

Ami megakad a torkomon, azzal a mostani tudásom szerint három dolgot tehetek.

1.Erőlködöm egy kicsit, és mégis lenyelem, majd elbánik vele a sósav, mondaná Badár Sándor.

2.Kimondom, kiírom, kisírom és ezzel útjára engedem. Elviszi a szél, de ha előtte beleütközik valakibe, hát akkor beleütközik. Majdcsak kiheveri. Kiheverem. Kiheverjük.

3.Hagyom a torkomban, amíg bírom, vagy amíg valamelyik irányba utat nem tör magának. Ott ülnek a torkomban és várják, hogy valamerre elindulhassanak. Vagy le, vagy fel, vagy ki, vagy be.

Néhány éve, mióta blogot írok, valahogy jobban bánok a torkomban rekedt szavakkal. Kiírom, kisírom és ha elég bátor vagyok, néha előfordul olyan is, hogy kimondom. Érdekes, éppen a napokban mondta valaki, hogy milyen sokat változott a hangom a néhány évvel ezelőttihez képest, kérdeztem is, hogy milyen értelemben.

Tisztább lett és mélyebb, mondta.

Ma megvizsgáltam magam, vannak-e most a torkomban megrekedt szavak.

Hát vannak. 

Olvastam, hogy a balázsolás színe a kék. Talán kössek egy kék kendőt a torkom köré, azon át finoman masszírozzam a nyakam és hagyjam, hogy valamerre utat találjanak a bennrekedt szavak.

De lehet kiabálni is.

Lassan húsz éve már, hogy nem kell a gyerekeim farsangi jelmezén gondolkodnom. Az egész farsangi ünnepkört  népszokásaival, vallási előírásaival és iskolai hagyományaival együtt nem értettem és nem szerettem. Egyszerűen teher volt a jelmezeket kitalálni, elkészíteni, felpróbáltatni, elvinni, ráadni, levetetni, de még a végén dicstelenül kidobni is. A farsangi szezon végén mindig megkönnyebbültem, hogy egy teljes évig nem kell álarcokkal és jelmezekkel foglalkoznom, ám ha valaki mégis szóba hozná, annak egy apró metszést ejtek én  finoman a nyaki verőerén, így fogadkoztam Fábry Sándor után szabadon. 

Az idén viszont bele kívánok kóstolni a kötelezettség nélküli farsangolás ízébe és jól sejted, ez alatt természetesen elsősorban a farsangi fánkot értem, aztán jöhet akár az álarc is, sőt, még a jelmez-kérdést is hajlandó vagyok megfontolni.

Történt ugyanis, hogy a napokban egy kérdés intéződött hozzám: ha farsangra mennék, mi lennék a legszívesebben, milyen álarcot öltenék, milyen jelmezbe bújnék, és egyáltalán tudom-e, hogy most annak van itt az ideje, hogy előbújhasson belőlem az, aki az év többi napján jól el van rejtőzve. 

Hát, kérem szépen, ez egy új látószög. Ezzel hajlandó vagyok foglalkozni.

Hogy a beöltözés kötelezettsége nélkül én vajon minek öltöznék be? A kérdés jobb, mint egy Proust-kérdőív és nekem több ötletem is van.

Bátor, vad és mindenkit felfaló oroszlánnak.

Félelmetes tigrisnek, aki mindenkin végig szántaná a mancsát.

Vérszomjas medvének, akinek esze ágában sincs téli álmot aludni, inkább az erdőt járja és mindenkit jól megijeszt.

Ezeken kívül van még egy-két ötletem, de azok már tényleg arcpirítóan szégyenteljesek, bár  gondolom, éppen azokra lennél a legkíváncsibb. Farsang ide vagy oda, azok most rejtve maradnak.

A Proust-kérdőív kérdésére a hivatalos válaszom tehát:  bölcs bagoly lennék, aki a magasból hunyorogva tekint le az állatseregre és elnézően mosolyog, mert ő bölcs, a többiek meg nem. 

A nem hivatalosat lásd fent és a sorok között.