Nem volt szerelem első látásra. Éveken át csak tudtam, hogy létezik és ha időnként arra jártam, csak átutazó voltam, nem mutattam érdeklődést iránta. Akkor még azt hittem, a boldogság a tengernél vár, vagy minimum a Balatonnál.

Nem sietett a meghódításomra, bölcsen várt és nem várt hiába. Egyszer csak elmúlt zsenge fiatalságom, éretté váltam, mint az édes alma és végre kinyílt a szemem. Észrevettem, hogy a boldogság gyakran közelebb van, mint hittem. Épp csak egy karnyújtásnyira. Észrevettem, ami mindig is az orrom előtt volt. 

A szerelmünk szárba szökkent, én szeretem őt és ő viszont szeret. Annyi jót ad és annyi örömöt, amennyit álmodni sem mertem. Ringat engem, ringatja a csónakomat, megetet és megitat, cirógat és vigyáz rám.

Megmutatja rejtett titkait és megfürdet a naplementében.

Szerelmünk, érzem, örökké tart.

Szeretlek, Tisza-tó!

Ha lehetne, akkora lenne a címben a kérdőjel, hogy kilógna a monitorból.  

Én idén sem  vártam a tavaszt, legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan várták sokan a környezetemben. Mikor lesz már végre tavasz, ezt hallom karácsony óta úton-útfélen és kedvem támadna visszakérdezni, hogy és akkor mi lesz, mi fog történni? Tavasz lesz és akkor ez automatikusan valami jót is jelent? Valami régóta nélkülözött jót? Mókát, kacagást, netán boldogságot?

Nem hiszem. 

Az idei tavasz sok napsütéssel és virágnyílással látszik indulni és persze "ha nyílnak a tavaszi kék ibolyák, a földműves jókedvűn munkához lát". Én is munkához láttam, én is rendbe tettem a kertet, mert én is értem az idők szavát.

Azt is érteni vélem, mit jelent, hogy tavasszal "nyitnikék". Ébred és nyílik a természet, ébredni és nyílni kellene nekem is. Megnyílni, mint sárga rózsa a szélnek, az igaz szerelemnek és az elmúlásnak. Vagyis az életnek, az élet rendjének.

Tavasszal, ahogy berobban a természet, vele együtt bennünk is berobban a tettvágy és belekezdünk az életbe. Nekiindulunk, nekilódulunk, hiszen a tavaszi szél vizet áraszt és még a lobogónkat is fényes szellők fújják. Nekilódulunk, hogy legyen mit megérlelni a nyáron.

Mert nyáron növesztünk, érlelünk. Megérleljük, amit tavasszal elvetettünk. A forró napsütésben hagyjuk a dolgokat megvalósulni, mi csak ülünk a meleg árnyékban és nézzük, ahogy szárba szökkennek, aztán aratunk és zsákba pakoljuk a nyár édes ízét.

Ősszel betakarítunk és eltakarítunk, számot vetünk kamránk összes kincsével, majd november vége felé puha pléddel betakarózunk, esténként gyertyát gyújtunk és a szeretetbe kapaszkodva várjuk a karácsony csodáját. Ha pedig elmúlik karácsony és a szeretet lángja halványabban ég, megállapítjuk, hogy megint eltelt egy év, jöhetne már a tavasz és a szilveszteri pezsgődurranás után elkezdjük türelmetlenül várni Sándort, Józsefet és Benedeket, hogy hozzák végre, amit hozniuk kell.

Hogy a természet kezdhesse előlről.

Hogy mi is kezdhessük előlről.

Értem én, persze. 

Tegnap volt a Boldogság Világnapja, mert nyilván annak is világnap kell, tehát én részt is vettem egy online "Boldogság Konferencián", csak mert vizet prádikálok és bort iszom. Természetesen érdekelt a téma, hiszen én is kutatom a saját boldogságforrásaimat, de egy biztos: nekem azt nem a tavasz, vagy hogy decens legyek, nem a nyuszi hozza el. Az előadókat hallgatva elgondolkodtam és arra jöttem rá, hogy boldognak lenni tulajdonképpen nagyon egyszerű: elégedettnek lenni, függetlenül évszakoktól, időjárástól, birtokolt tárgyaktól és elért céloktól.

Elégedettnek lenni azzal, ami itt és most van. Tavasztól függetlenül. Tehát ne várd a májust, kedvesem. 

Itt az idő, most, vagy soha. 

Itt és most tavasz van és nekem nincs jobb ötletem, mint  kinyílni, nekilódulni és megkeresni, hol a boldogság mostanában.

Egyrészt azért írtam vörös Csepelt, mert abban az életkorban vagyok, amikor már a régi dolgokra jobban emlékszem, mint arra, hogy mit akartam öt perccel ezelőtt. Régen Csepel vörös volt, legalábbis a mozgalmi indulóban így tanultuk, még Nagy Feró is így énekelte a rendszerváltás után és ebből nem is akarok most semmilyen áthallásos viccet csinálni. Akkor (is) úgy hittem, hogy Csepel vörös, visszafelé pedig nem kérdőjelezek meg semmit és most mindenki asszociáljon kedve és emlékei szerint. Mindenesetre most nem vörös.

Másrészt írhattam volna éppen fekete Csepelt is, de mert egy jó dolog miatt mentünk oda tegnap és azt sikerült is jól elintézni, hát akkor legyen  vörös és fekete helyett szürke, kompromisszumból.

Történt ugyanis, hogy március 13-án Csepelre kellett mennünk, ahol egy nagy kamion-telephelyen nyugdíjba vonulás miatt megtörtént a kamionból való össze- és kipakolás a slusszkulcs végleges leadásával együtt. A búcsú pillanatában megejtettem egy utolsó simogatást is a kamionon, ami nyolc éven át próbálta az otthon helyett otthont, vagyis inkább annak illúzióját nyújtani.

Azt hittem, sírni fogok majd, amikor utoljára beülök a "jobb egy"ülésre, vagy amikor megsimogatom a kormányt, vagy amikor utoljára visszanézek a kamionra, de nem. Nem sírtam, mert nyolc éven át éppen eleget sírtam minden egyes elinduláskor a kigördülő kamion után integetve, így hát nem is nosztalgiáztunk most, de még csak nem is időztünk a telephelyen a szükségesnél egy perccel sem többet. Összepakolás, kipakolás, kulcsleadás, balesetmentes vezetés az új gazdájának és vége.

Egy kamionsofőrnek rengeteg élményt tud adni a világjárás, az Európa útjain való gurulás nap, mint nap, Angliától Spanyolországon át Svédországig, Hollandiától Franciaországon át Olaszországig, a Párizsban, Londonban vagy Monte Carlo-ban  töltött városnéző hétvégékről már nem is beszélve. Több ezer fotó őrzi az élményeket nálunk is.

Többször lett volna alkalmam arra, hogy beüljek a "jobb egy" ülésbe, három-négy hétig utasként élvezzem Európa útjait és osztozzak az élményekben, de két Pestre való utazáson kívül nem vállalkoztam a kalandra.  Lehet ez kényelemszeretet, vagy lehet lustaság, de lehet még akár önsorsrontás is.

Igen, önsorsrontás, mert nem éltem a lehetőségekkel, itthon maradtam inkább és sokat sírdogáltam ahelyett, hogy bátran, bevállalósan nekivágtam volna a közös kalandoknak.

Nem bánom, hogy nem mentem.

Én mindig csak munkaként tudtam tekinteni a kamionra. Mert nyilván munka volt az a nyolc, gyakorlatilag kamionban töltött év, nem elsősorban utazgatás és turistáskodás, de az IS. Én itthon maradtam, őríztem a tüzet, őríztem a lángot és vártam. A nyolc év alatt csak a hétvégék és a szabadságok jutottak nekünk együtt, most viszont azzal, hogy az összes munkával töltött 46 év végére tegnap pont került, végre megnyílt a lehetőség a "meghatározatlan ideig tartó együttlétre", és mi erre a lehető legjobban próbáltunk meg felkészülni.

Nagyon remélem, hogy  a felkészülésünk tényleg alapos volt és most már élvezhetjük végre a végtelen sok együtt töltött időt, hiszen pont ez az, amit az utóbbi nyolc évben leginkább nélkülöznünk kellett.

Jó dolog miatt mentünk tehát Csepelre és bár többször jártam már a telephely környékén és a kikötőben, most először volt alkalmam - és kedvem - nem a "hely, ami munkát adott"  szemmel körülnézni, hanem egy kicsit a mi  "elmúltnyolcévünk" sírás- és nosztalgiamentes elbúcsúztatása után már csak egy sima kívülálló szemével is. Elmentünk a régi Csepel Művek területére is és amit most ott láttam, az bizony inkább fekete, mint szürke, de semmi esetre sem vörös. 

A Csepel Művek ugyanis megfeketedett. A valaha jobb napokat látott hatalmas ipari komplexum leírhatatlanul pusztul. Ha engem, aki tulajdonképpen sem érzelmileg, sem sehogy nem kötődöm a helyhez, nagyon megrázott a pusztulás, vagyis inkább a pusztulni hagyás látványa, színe és szaga, vajon mit érezhet az, aki valaha itt dolgozott és építette a jövőt, azt a bizonyos szebbet. 

Végtelenül szomorú a hely. Annak ellenére, hogy életnek van azért némi nyoma itt-ott, inkább kísértetváros az egész. A kamion-telephelyen nem kerülgetett semmiféle torokszorító érzés, csak a megkönnyebbülés, hogy végre vége, de ott, a Csepel Műveknél bizony majdnem elsírtam magam. 

De végül ott sem.

Hiszen ez nekünk egy emlékezetes nap, egy új élet kezdete, új lehetőségekkel, sok-sok együtt töltött idő reményével és ígéretével, ezért a következő látnivalóhoz már igazán az én kedvemért mentünk el. Ez egy hatalmas kikötői konténer-terminál óriási darukkal, sőt, inkább daruszerkezetekkel. Akik régebb óta olvastok, tudjátok, nekem könnyű örömöt szerezni, csak el kell vinni egy  kis tízladikos csónakkikötőbe vagy éppen egy óriási tengeri kikötőbe, és elég annyit mondani, hogy "nézd, itt egy kikötő" és én, ha tehetném, addig nézném, amíg bele nem fárad a szemem.

Tegnap például megnézhettem, ahogy az egyik óriási daru megemel egy konténert és odébb rakja. Az ilyentől én egyszerűen odavagyok és vissza. Ilyenkor eszembe jut Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tüskés Vanek és a többiek, akik mind hírhedt kikötői legények és nem riadnak vissza némi csirkefogászattól és akik kedvéért bármikor matróznak állnék, ha nem félnék a víztől, a hajózástól és tulajdonképpen egy kicsit mindentől.

A konténer-terminál után lesétáltunk a Duna partjára, nem oda, ahonnan látni, "hogy úszik el  a dinnyehéj", de mivel én képes vagyok bárkit, bármit és bárhová elképzelni, azt a Duna-parti szűk fél órát én bizony József Attilával töltöttem volna gondolatban, ha nem fújt volna annyira a Dunáról a szél. De fújt és nagyon fújt, így aztán csak annyi időt maradtunk a parton, amíg elvonult előttünk egy hatalmas uszály, ami megint csak olyasvalami, amivel nekem nagy örömöt lehet szerezni.

Olyan nagy örömöt, ami a konténer-terminállal együtt a Vörös Csepel feketeségét szürkére változtatta és összességében az egész napot egy jó hangulatú, kamionból kipakolós, kulcsleadós, telephelytől elköszönős emlékezetes nappá emelte. Este pedig itthon, egy virtuális Lord koncerten teli torokból énekeltem, hogy "nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek, városok, országút pora", de később a zuhany alatt halkan mégis a Vörös Csepelt dúdolgattam.

Az erdő tele van ibolyával, így hát gondoltam egy nagyot és kb. egy heti munkával, ami napi fél órát jelent csak, felébresztettem téli álmából a pici kertünket és közben néhány fogadalmat is tettem, mint eddig mindig, minden tavasszal, de most tényleg be is fogom tartani.

Első lépésként segítséget hívtam, jött is a kertész szinte rögtön és végre nagyon alaposan meg lettek nyírva az égig érő tujáink. Megnyírva és nem megmetszve, hiszen már akkorák voltak, hogy nem volt elég a metszés, hozzájuk már fűrész és ágvágó kellett. Régi kertész mondás, hogy aki nem metsz, az hamarosan fűrészelni fog. Hát igen.

1.fogadalom: Minden ősszel metszés és nincs kifogás.

Összegereblyéztem az ősszel lehullott avart. Sáros volt, vizes is és ragadt a gereblyéhez rendesen, ősszel viszont száraz és jól gereblyézhető lett volna. Hát igen.

2.fogadalom: Minden ősszel összegyűjteni az avart.

A túlszaporodott borostyánt kitakarítottam a kertből, amennyire csak tudtam. Nyilván nem lehet teljesen, de hetente, ismétlem, hetente át fogom vizsgálni a kertet és ha felbukkan valahol, ki fogom ásni. Ez a 3. fogadalmam.

A kert most nagyon szép, tiszta lett és rendezett. Ezt az állapotot meg is kell őrízni. Nekünk sem lehetetlen a pici kertünket mindig, ismétlem, mindig rendezett és szép állapotban tartani, hiszen nem egy birtokról beszélünk, hanem egy tíz lépésszer tíz lépésnyi területről. Illetve de, birtokról beszélünk, a mi birtokunkról, amit szeretünk és ráadásul nekem még érzékem is van a kertészkedéshez. 

A legnagyobb fogadalom: Szeretett pici birtokunkat megőrízzük a mostani szép, tiszta és rendezett állapotában. 

Most nagyon lelkes vagyok és érzem, hogy a megőrzéshez nem kell több napi, ismétlem, napi húsz percnyi törődésnél. 

Úgy legyen.

„Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.” – Márai Sándor

Nőnek lenni jó, de majdnem kérdőjelet tettem utána.  Ugyanis nem vagyok ebben annyira biztos, abban viszont igen, hogy nőnek lenni jobb, mint férfinak és mondom ezt úgy, hogy két kisfiút neveltem érett, magabiztos, megbízható és erős férfivá.

Örülök, hogy lánynak születtem és nem fiúnak, és örülök, hogy az apukám édes kislánya lehettem, anyukámnak pedig, hála az égnek, még mindig az vagyok. Sok mindenre megtanított az apukám, aki a hagyományos női szerepeket illetően elég konzervatívan gondolkodott a nevelésemről, bizonyos értelemben viszont nagyon is szabadnak, erősnek és önállónak nevelt.

Ami bennem az élethez szükséges férfias erő, a talpra állás és a megküzdés képessége, az apukámtól jött.  Ahogy az őszibarackban a mag, a megküzdeni képes erő, az bennem ő.

A lágyság, a puhaság, a féltés, az aggódás és az elfogultan szeretni tudás, vagyis a magot körülölelő édes gyümölcshús, ez  az anyukám, ezeket mind tőle kaptam - sok más mellett - örökül.

Természetesen nem mérem össze a kemény mag és a puha gyümölcshús fontosságát, értékét, hiszen mindkettő ugyanolyan fontos és értékes és valahogy a kettő együtt áll össze egy egésszé és ebben az értelemben az egész mindig több, mint a részek összessége. Ami én vagyok, mint nő, mint anya, mint feleség és mint dolgozó nő, az tőlük jött, de több vagyok, mint az apai és az anyai részeim együtt. A tőlük kapott tudást és mintát a saját tapasztalataim, átéléseim, küzdéseim, harcaim, örömeim és bánataim, sikereim és kudarcaim, egyszóval az életem ragasztja össze és én már ezt, vagyis magamat, azt, ami én vagyok, adtam tovább a gyerekeimnek.   

Magamat adtam tehát tovább a bennem élő apukám és anyukám sorsával, tudásával, amiben persze az ő szüleik, nagyszüleik, déd- és ükszüleik sorsa és tudása is benne van.

Lánynak születtem, anyuka lehettem és tovább adhattam az életet, de tovább adtam a hetedízigleni sorsokat is. Jó, hogy lánynak születtem, de nem elsősorban azért, mert anya lehetett belőlem. Anyának lenni nagy feladat, feleségnek lenni is, valaha, szőke copfos álmodozó kislányként ez mind sokkal könnyebbnek tűnt. Dolgozó nő is lehettem, munkatársaimnak munkatársnője, barátaimnak barátnője, szomszédaimnak szomszédnője, de anyós is lettem és évek óta nagymama is. Nem könnyű nőnek lenni, nem könnyű a különböző "szerepek" között nőnek maradni, pedig lehet, hogy ez lenne a legfontosabb, mert talán ez mindennek az alapja.

Nőnek lenni.

Hiszen a Teremtésben Ádám oldalbordájából a Nő teremtődött meg, igaz, vele, benne és általa az összes többi női minőség is világra jött.

Isten éltesse hát a nőket, Isten éltessen bennünket!

...akkor fáj a fog, vagy a torok, vagy a homlok, mondjuk így, ebben a sorrendben. Időnként a fülem is jelez, csak hogy el ne feledkezzek róla.

Mert tavasz van és ilyenkor az ember könnyen elfeledkezik dolgokról. Máson jár az ész, az érzelmek és a kirobbanó hormonok, és mintha az én eszem is éppen azon járna. Időnként figyelmeztetést kapok hát, pl. a fülembe egy apró, finom kis dobhártya-rezegtető robbanást. Ez csak egy pillanat, tartós fájdalmat már nem okoz, arra viszont pont elég, hogy az ész, az érzelmek és a hormonok, így, ebben a sorrendben  visszarobbanjanak a helyükre.

Bezzeg Corka macskánk, ő aztán példamutatóan éli a tavaszt. Udvarol, sütteti magát a napon, lustán nyújtózkodik és úgy néz rám, mintha engem is meg akarna hódítani. A kipárnázott széket bizonyára már nem tartja becses testéhez méltónak, ezért kifinomult ízléssel a terasz asztalára, annak is a közepére helyezte át a szálláshelyét.  Most még megteheti, de ha igazán jó idő lesz és kint ebédelünk a teraszon, akkor majd megharcolunk a jó helyért.

Ez a kandúr tud élni.

Én is tudnék, ha nem volna éppen tavasz.

Mert ha tavasz, akkor szénanátha. 

Ha szénanátha, akkor permanens nyűglődés ötszáz darab papírzsebkendővel, jóféle orrcseppel, szemcseppel és mostanában már fülcseppel is.

Szerintem én így tiltakozom a tavasz ellen. Vagy inkább a tél elmúlása ellen. Corka ellen.

Vagy nem is tudom, mi ellen. 

Mostanában gyakran fáj a fülem, hol egyik, hol másik, de hála az égnek, egyszerre a kettő nem szokott. Eléggé fáj külön-külön is. A fülfájás hirtelen jön és amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is múlik, természetesen akkor, ha már jól kifájta magát. 

A szél és a huzat, ez a kettő szokta okozni, de olyan is van, hogy se huzat nincs, se a szél nem fújta meg, mégis fáj. A fülem érdekében nem ismerek pardont, nagyon tudok vigyázni rá, ezért minden rizikót kerülök, ahogy csak tudok. Nagyon szoktam vigyázni a huzatra, itthon is és a munkahelyemen is én vagyok a huzatfelelős, nem hagyom, hogy egyszerre legyen nyitva az ajtó és az ablak, tehát kereszthuzatról a legnagyobb kánikulában sem eshet szó. A légkondit se nagyon bírja a fülem, se itthon, se a kocsiban, így aztán öröm velem a nyár. 

 Nagyon tudok tehát vigyázni a fülemre és nagyon tudok rá haragudni, ha mégis fájni mer. 

És mer. Nagyon.

Tegnap délután a futópályán még semmi előjele nem volt a fájdalomnak. Szép idő volt, meleg is volt, de én elővigyázatosságból mégis sapkát vettem fel, mert már kitapasztaltam, hogy ha megfújja a szél a fülemet, válaszul karakán fájdalmat szokott produkálni.

Hazaérve szellőztettem egy jó nagyot a napsütéses, meleg időben. Olyan rafinált módon tudok már járni-kelni a házban, és tudom szisztematikusan nyitni-csukni az össze nyílászárót,  hogy egy pillanatra sem kerülök huzatba és így volt ez tegnap is.

Este volt még egy kis munkám a laptop előtt, leültem hát, hogy befejezzem, amikor hirtelen akkorát nyilalt a jobb fülem, hogy azt hittem, lerobban a fejemről. Nyilalt még egyet, aztán röviddel utána megint és akkor már benne is voltam a dühítő, dobhártyaszaggató fájdalomban. 

Hiába tudom a gyógymódot, az első lépésemet mindig a pánik szüli és az első lépés mindig a kétségbeesés. Miért fáj? Miért fáj ennyire? Mi lesz, ha be kell mennem az ügyeletre? Tudnak-e hozzám fülészt hívni? És ha igen, mit fog velem csinálni? 

Szúrták már fel a fülemet kétszer is, hát nem egy finomság, már maga a fül-orr-gégészeti szék is rettenetes és akkor még nem is beszéltünk az orvosi műszerekkel megrakott asztalról, ahol minden fémből van, hatalmas, hideg és tűhegyes, de van az a pont, amikor az ember eljut oda, hogy inkább szúrjanak, az "csak" egy pillanatig tart, de ne fájjon tovább.

Mi van akkor, ha nem megyek az ügyeletre és itthon magától megreped a dobhártyám? És mi van, ha nem reped meg és a gyulladás tovább megy? Ilyen vidám gondolatokkal múlatom az időt, amíg eljutok a következő lépésig.

A következő lépés mindig a probléma megosztása. Miután profi hipochonderhez méltóan gondolatban eljutok  a fülfájás rettenetes végkifejletéig, hirtelen úgy szoktam érezni, hogy egyedül ez a teher nem vihető, tehát a tragédiát azonnal meg kell osztanom valakivel és ki mással, mint a férjemmel, akit, ha éppen nincs itthon, rögtön fel is hívok és a sírás határán billegve belenyögöm a telefonba, hogy fáj a fülem.

Tegyek rá meleg sót és el fog múlni. 

Hát persze. De ez most nem ott fáj és nem úgy fáj. Ez most valami más. Ez most valami rettenetes. 

Tegyek rá meleg sót. 

A kör bezárult, ketten maradtunk, a fülfájás és én. Megkeresem az ügyelet telefonszámát, felírom, legyen kéznél.

Harmadik lépés a vajákolás. Két sapkát húzok a fejemre, hogy jó melegben legyen a fülem, közben a jobb tenyeremmel erősen rá is nyomok, de úgy sem jó. Próbálok valami akupresszúrás pontot a mutatóujjammal nyomni a sapkán keresztül, így egy kicsit jobb, de mihelyt elengedem, újra nagyon fáj. Cickafark teát főzök, az legalább  gyulladáscsökkentő, iszom is belőle és borogatásra is jó. 

De most az sem jó. Semmi sem jó és sehogy sem jó.

És akkor jön a negyedik lépés, a kétségbeesett, szívszaggató sírás, ami nem egy fájdalomcsillapító és általában sehova sem vezet. 

És végül az ötödik, ami már tényleg a megoldás felé visz: könnyek között sót melegítek, csak erre a célra használt hófehér zsebkendőbe szórom és ráteszem a sajgó fülemre. 

És akkor érzem, ahogy a forró só kihúzza a fájdalmat a fülemből. 

És ahogy hűl, úgy el is viszi magával. Ha szerencsém van, egy egész éjszakára, ha még nagyobb szerencsém van, akkor hetekre, hónapokra.

Tegnap egy éjszakára vitte el.

Most két sapkában ülök, tehát a harmadik lépésnél tartok. 

Fáj a fülem.

A november végétől február végéig tartó szürke, ködös és hideg idő rajongójaként az az általános öröm, ami ilyenkor  a tavaszvárókat áthatja, engem, hogy stílszerű legyek, hidegen hagy.

Mégis délben, amikor melegen süt a nap, alig várom, hogy kiülhessek a kertbe egy kicsit napozni. Mivel a kertünk icipici, fel sem kell állnom a székből, elég csak elnézni erre meg arra és már látok is szinte mindent.

Terepszemlét tartok. Rácsodálkozom, hogy egyik napról a másikra kihajtottak a jácinthagymák, a nárciszok és a  tulipánok. Megjelentek a színek és azt vettem észre, hogy szívesen elidőzik rajtuk a tekintetem.

Hát akkor, ha már vége a télnek, induljon a tavasz, legyen fény és legyenek virágok, ébredjen a világ, jöjjön a kikelet. Ez a dolgok rendje.

Csaknem 45 ledolgozott év után lassan, nagyon lassan elérkezik az az idő, amikor Moha és Páfrány minden napot együtt fog tölteni. Nyolc éve csak a hétvégeken és a szabadságok ideje alatt tehették ezt.

Még nyolc munkanap.

Először megünneplik.

Aztán dolgoznak tovább, egyikük ugyanazt és ugyanúgy, másikuk mást és máshogy, de most már minden nap együtt lesznek.  Együtt ébrednek, együtt vacsoráznak és együtt nézik majd esténként a kert sejtelmes fényeit és árnyékait a teraszról. 

A várakozáson kívül ennek a néhány napnak a felkészülés a feladata. 

"Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre."

A mi Corkánk, az örökbefogadott macskánk beleszippantott a februári langyos levegőbe és elégedetten nyugtázta, hogy jön a tavasz.  Az ősi parancsnak engedelmeskedve rögvest szerelmes lett hát, rendesen megharcolt a választottjáért, a kis fekete, kacér cicalányért és úgy láttam, szerelme viszonzásra talált.

Valószínű, hogy még nem hálták el a nászt, mert még tart a heves udvarlás és ez teljesen elvette Corkánk józan eszét. Hogy mit tett? Megengedte, hogy menyasszonya a teraszon aludjon az ő eddig féltve őrzött hálóhelyén, a kényelmesen kipárnázott és hálózsákkal kibélelt karosszékén.

Corka ilyet még soha, senki kedvéért nem tett.  Az én házam, az én váram, ő ennek szellemében él nálunk és a saját területét mindig harciasan megvédi. Harcias és kandúr. Hogy gyengülhetett így el? Elég volt a kis fekete szűziesen kacér pillantása és már oda is engedte? 

Igen, mert ő most nem a harcias területvédő, hanem az epekedő kandúr. Őt most csak a szerelem érdekli.

Egyik este szíve cicalánya összegömbölyödve feküdt a párnák között, Corka pedig a földön ült és elragadtatva nézte. Másnap már nem érte be ennyivel. Mert mire való a tavasz közeledte, ha nem a szerelem beteljesülésére? A vágytól égve felugrott hát a kacér cicalány mellé és képzeljétek, együtt aludtak és még az is lehet, hogy a szerelmük már be is teljesedett. 

Na de nem csak Corka és jövendőbelije érzi a tavaszt.

Én is, igen, csak egy icipicit másképp.

Ma, a tavaszias napsütésben kiültem a kertbe és például szembesültem az ősszel el nem végzett munka összes következményével.

A macskaharcok nyomait szégyenletesen magán viselő kerttel.

A  metszetlen bokrokkal. Az égig érő tujákkal.

Az ősz óta takarítatlan terasszal. A madáretető alatt szétszórt magokkal.

Az össze nem gereblyézett falevelekkel.

A  kint felejtett és szétfagyott kerámia madáritatóval.

A fapad letakaratlanul felejtett, télnek, hónak és fagynak kitett ülőlapjával.

A macskaátjáróvá vált  kerítéssel.

Lehetne lomtalanítani kint is, bent is. Hogy a nagytakarítást már ne is mondjam.

Hát nem jobb macskának lenni? Vegyük például Corkát.

Őkandúrsága mostanság kizárólag a szerelemmel foglalkozik. Őszintén irigylem, hogy csak ennyi a dolga.