Egy libabőrős este Wass Albert gondolataival, leveleivel, édes Erdéllyel, szülőfölddel, hazaszeretettel, honvággyal, szerelemmel, hűséggel, gyönyörűen fényképezett filmrészletekkel és azzal a  felismeréssel, hogy milyen keveset tudok Wass Albertről.

Rékasi Károly ónálló estje Koltay Gábor rendezésében egyszerre volt felemelő, megható és gondolatokat ébresztő. Nagyon örülök, hogy láthattam. Az előző blogom egyik írásával utalok most arra, mi minden járt a fejemben és hogy miről beszélgettünk úton hazafelé a férjemmel az előadás után.

https://choix.cafeblog.hu/2018/08/26/ott-ahol-zug-az-a-negy-folyo/

Ma reggel, amikor felhúztam a redőnyöket, az ablakokon át hófehér világot láttam. Csurgott az eresz, így tudtam, hamar el fog olvadni a vékony kis hólepel, de legalább amíg láthatom, addig gyönyörködni fogok benne, határoztam el. Egyébként is jól ébredtem, jó napnak ígérkezett ez a nap a munka tekintetében is, úgyhogy dudorászva készülődtem és minduntalan ki-kipillantottam az ablakon. Meseszép volt kint a fehérség. 

Mivel a tél a kedvenc évszakom, ilyenkor legszívesebben visszatekerném az idő kerekét november elejére, hogy újra kezdődhessen a hideg és a (remélt) havas időszak. Itt, az Alföld közepén megbecsülök minden hideg napot és ha még havat is látok vagy jégcsapot, vagy csak deres a világ körülöttem, nekem már attól széles jókedvem támad. 

A férjem pont ellenkezőleg. Ő nyárimádó, szereti és bírja a forróságot, még negyven fokban sem hallottam panaszkodni soha, így aztán értetlenül néz rám, amikor örvendezek a hideg miatt. Nem bírja a telet, legszívesebben átaludná. Reggelente morogva öltözködik és azon dohog, hogy mikor jön már el az "egy rövidgatya, egy póló, egy papucs" ideje és hogy ő már nem bírja ezt a sötét, fagyos nyirkosságot, ami még a bőre alá is bekúszik, és hogy mikor lesz már végre nyár.

Én meg közben mosolyogva veszem fel a második pulóvert, a vastag dzsekit és a meleg sálat (mert fázni én is tudok ám), közben az ablakon át látom, ahogy a kocsiról a jeget kapargatja, és szinte hallom, ahogy - Fábry szavaival élve -  mindenkit, akit a hideg miatt okolni lehet, rendkívül profán szövegkörnyezetben emleget. Hogy ne bosszantsam, nem is nagyon szoktam hangot adni a tél felett érzett örömömnek, de ma nem bírtam magammal. Minden reggel ő visz kocsival be a munkahelyemre, és ma, ahogy kikanyarodtunk a kis utcánkból a főútra és elém tárult jó hosszan a  fehér fák szegélyezte út és az egészre ráborult a mások által szomorúnak és lehangolónak tartott nyirkos, hideg szürkeség, boldog mosollyal érintettem meg a kezét és csak annyit mondtam, hogy imádom.

Visszamosolygott, ebből gondoltam, hogy nem a téli hidegre, hanem magára értette. 

Ez egy nagyon szerethető, édes-bájos magyar film. A színészeken érezni, hogy lubickolnak a szerepükben, szépek a képek, élénkek a színek és a keserédes alaptörténet ellenére lépten-nyomon szinte tapintható az érzékeny boldogság. Ezt a filmet nagyon sok embernek meg kellene nézni, mert nagyon finoman, nagyon érzékenyen gyászfeldolgozásra tanít.

A gyásszal nem tudunk mit kezdeni. Sem azok, akik hordozzák ezt a nehéz érzést, sem azok, akik a gyászoló környezetét jelentik. Engedd el már végre - mondják azok, akik nincsenek benne, én meg ilyenkor legszívesebben visszakérdeznék, hogy ugyan hogyan kell azt tenni, és arra gondolok, hogy tényleg nincs ennél használhatóbb, együttérzőbb mondatuk a gyászoló felé?

Engedd el...Hát én nem engedem. Nem akarom. Ugyanúgy nem engedem el az anyukámat, mint a film főszereplője, a 12 éves Nina, akinek már nincs is emléke a nyolc éve meghalt anyukájáról és amit tudni szeretne róla (milyen volt a hangja, hogyan beszélt, mit szeretett csinálni...,), azt egyáltalán nem könnyű összevadásznia. 

Én mindenre emlékszem. Milyen volt fiatalon az anyukám, milyen volt szőkesége, milyen volt a hajának illata, a  simogatása, milyen volt megérinteni a drága dolgos kezeit, hallom a hangját, néha mintha még érzékelném is a jelenlétét, ahogy szeretget és egyengeti az utat előttem. Boldogsággal tölt el, hogy milyen gazdag vagyok,mert rengeteg emlékem van róla. Őrzöm az írásait, a verseit. Vannak videóim, ahol láthatom és hallhatom őt.  Anyukám itt van velem. Mindenem megvan.

Ninának kezdetben alig van valamije, aztán ahogy gyűlnek az apró kis puzzle-k, úgy áll össze egyre élesebben az anyukájáról alkotott kép és mire összeáll, azt megőrízve és megszeretgetve szépen tovább is tud lépni az útján, és el tudja fogadni az apukája új társát, miközben, nem mellékesen és nem is teljesen véletlenül, valóban ír egy könyvet.

Ninának, ennek az édes kiskamasz lánykának az írás segít.

Nekem is. De nekem van még valami, amitől, ha nem is könnyebb, de szebb lesz az emlékezés. Át tudom élni, át tudom érezni és meg tudom szeretgetni az emlékeimet. 

Ha van valami, amit nehezen viselek, az a kiszámíthatatlanság. Szerintem ez a rugalmas alkalmazkodóképességnek a próbája és rám sok mindent lehet mondani, de hogy rugalmas lennék, azt biztos nem. Persze van azért több dolog, amit nehezen viselek, de azok talán éppen ebből a rugalmatlanságból következnek, nem tudom, egyszer el lehetne ezen is gondolkodni. 

Azt szeretem, ha minden előre tervezhető, nincs váratlan helyzet, nincs gyors döntéskényszer, vagyis minden szépen, nyugodtam történik és a dolgok kiszámíthatóan következnek egymás után. Valamennyi játék természetesen lehet bennük, de csak annyi, amennyi kellemesen elviselhető. 

Nos. Hány éves is vagyok?

61.

Hát, kezitcsókolom, akkor éppen ideje a mesevilágból felébredni, mert a való világ nem ilyen. 

A való világban az ember a semmiből kap egy ébresztőt és egyik pillanatról a másikra kibillen a nyugodt kis világa a sarkából és vagy felveszi az elé dobott kesztyűt, vagy fehér zászlót lengetve feltartja a kezét.  Elém is, mint mindenki elé, dobott már kesztyűket az élet és valahogy - a természetem ellenére - álltam a sarat, mindig kievickéltem a problémákból, a "megadom magam" szóba sem jöhetett. Fogcsikorgatva, sírva, megoldást keresve, tanácsot kérve, segítséggel vagy anélkül, valahogy mindig megoldottam a dolgokat. De attól, hogy kiálltam a próbákat, egyáltalán nem lettem rugalmasabb, inkább csak még jobban kétségbeestem egy - egy újabb váratlan helyzettől, még keményebben akartam a stabilitást, a kiszámíthatóságot, vagyis a kontrollt a dolgok felett. A mai napig elkeserít, ha nem tudom kézben tartani mindazt (mindent), amit szerintem kellene.

Nincs mindenre befolyásom, tudom. Nem minden úgy történik, ahogy szerintem kellene történni, ezt is tudom. Sőt, a dolgok a legritkább esetekben történnek úgy, ahogy szeretném, ezt meg számtalanszor tapasztaltam is. Mégis ebben a tekintetben megrekedtem a mágikus gondolkodás szintjén, sokszor gyermekien naív vagyok és azt hiszem, ha toppantok hármat, az elég a dolgok  "szám íze szerinti" alakulásához.

Akkor konkrétan.

Három és fél hónappal ezelőtt elmentem a reumatológushoz, mert fájt a térdem. Elküldött röntgenre, laborba és csontsűrűség mérésre. A röntgen gyakorlatilag negatív, kornak megfelelő és a labor is teljesen rendben van, minden értékem jó. A csontsűrűséget három ponton mérték, ebből kettő jó, egy pedig rossz. Eléggé rossz. Gyógyszert kell szedni rá, nem csak kalciumot és D-vitamint, hanem olyan erős gyógyszert, ami a csontképzést serkenti, a csontbontást pedig lassítja. 

A térdem? Az legyen a legkisebb gondom. 

Menjek fogorvoshoz, mert a gyógyszer felírásához kell a felelősségáthárítás, vagyis kell egy fogászati negatív kép. Mostantól tíz éven át ugyanis minden fogászati beavatkozás kockázatos lesz és csak antibiotikumos védelemben végezhető el, szóval írja le a fogorvos, hogy a jelen állapot jó és várhatóan nem lesz szükség nagyobb beavatkozásra. Nos, 61 évesen, szerintem ez nem életszerű.

Ez a gyógyszer gyakorlatilag beavatkozást jelent a csontanyagcserébe (vagy mibe).  Óh, és persze ezt nem a reumatológus magyarázat el, hanem a fogorvos, aki nem is írta le a véleményét, hanem figyelmeztetett, hogy járjam jól körül a kérdést és javasolta, hogy menjek el Debrecenbe a Fogászati Klinikára. (Mire oda beutalót szereztem...)

Közben elmentem egy másik reumatológushoz, az már magánrendelés volt, és aki szintén ebben a gyógyszerben látta a megoldás-félét, de a fogászati kockázatokról nem mondott semmit, a térdemre meg (kicsit sarkítok) csak azt, hogy majd elmúlik. 

Voltam a Fogászati Klinikán. Egy bölcsességfogamat el kell távolítani, és lesz még góckutatás is.

Közben az idő telik. 

Az első reumatológusnak jeleztem, hogy az általa javasolt gyógyszert nem szeretném, mire ő: ne féljek, a gyógyszer eléggé biztonságos, csak a fogorvosok szeretik jól megijeszteni a betegeket és különben meg a csontritkulásra nincs is más megoldás. Illetve ez sem megoldás, csak jó esetben nem romlik tovább a csont szerkezete (vagy mije) és ő nem is írhat fel mást, ez a első körös kötelező.

És nincs másféle?

De van. Csakhogy azt nem írhatja fel TB-re, viszont jobb és hatásosabb lenne és még fogászati negatív kép sem kellene hozzá, és kihúzta a fiókját, meg is mutatta, miről lenne szó. Havi 80 ezer forint, másfél éven át. Szeretném? Mert ezt támogatás nélkül felírhatja. 

Akkor azt mondtam, hogy nem. 

Most azt mondanám, hogy nem tudom, és természetesen nem a pénz miatt. Ez is egy elég komoly gyógyszer jó hatásokkal, de mellékhatásokkal is, úgyhogy tanácstalan vagyok és úgy érzem, egyedül vagyok hagyva a felelősséggel. Nem tudom, hova forduljak és nem tudom, egyáltalán elhinném-e azt, amit bárki is mondana. 

A térdem időközben gyakorlatilag meggyógyult, a gyógytorna remek, a gyógytornász szuper. Szépen tudok gyalogolni, nem kacsázok, nem pingvinezek és nem cammogok. Gördül a talpam, ahogy kell, a tempóm is jó.

A hétvégét a Balatonnál töltöttük. Jókat sétáltunk, moziban voltunk (Véletlenül írtam egy könyvet- édes, bájos, szerethető, könnyed - könnyes magyar film, keressétek, nézzétek) és a gyaloglásokat teljesen jól bírtam, váltott lábban lépcsőztem is jó sokat, az is szépen ment. Szóval mozgalmas napok vannak mögöttem és hála az égnek, a mozgékonyságom visszatérőben van.

De nem lettem rugalmasabb. 

Három hónapja kaptam egy szót (csontritkulás) és ez kibillentett az egyensúlyomból. Fogcsikorgatva, sírva, megoldást keresve, tanácsot kérve, segítséggel vagy anélkül, kijövök ebből is, tudom, de most még billegek a kis világommal együtt. 

Ha tudtok jó reumatológust, írjátok meg nekem. Az Alföld közepén élek, de bárhová elmennék érte. Ebben legalább rugalmas vagyok.

Nem. Érek. Rá. Semmire.

Összeszaladt a sok tennivaló a munkahelyemen és mindennel kész kell lennem január 16-ig, vagyis három nap múlva. Ma kezdtem hozzá.

Idevezet a halogatás. December közepe óta tudom, mennyi mindent kell elvégeznem, a határidő sem volt meglepetés és akár kényelmesen be is oszthattam volna a dolgaimat, amiből annyi van, hogy a szorosan vett munkaidőmbe bele sem fér. A rugalmasba igen, de ahhoz meg én nem vagyok elég rugalmas. 

Szombaton oda-vissza összesen hat órát ültünk a vonaton, a családdal szülinapot ünnepeltünk, vasárnap pedig pusztán szórakozásból keresztül utaztam a fél Kelet-Magyarországot, ugyanis elkísértem a férjemet egy vidéki munkára, amivel elment a teljes nap. A házimunkát napok óta minimalizálom, jó kis elmaradásaim vannak abban is.

A hétre négy kis történet megtanulását irányoztam elő magamnak franciából, háromig jutottam, a negyedikhez még hozzá sem fogtam. Nem hívtam vissza a barátnőmet, nem voltam a testvéremnél, a kölcsön kapott könyvet még ki sem nyitottam és nem sütöttem meg a túrós lepényt, pedig azt tényleg akartam. 

Akkor mi a csodát csináltam?

Szétszeretgettem az unokáimat, elérzékenyülve néztem, ahogy a kétévesünk elfújja a tortán a gyertyát. A vonaton az ablaknál ültem és gyönyörködtem mindenben, amit láttam: az őzikékben, a szépen megművelt földekben, a kertekben, az erdőkben, a Tiszában, a Tisza-tavi naplementében és még a vetési varjakban is és ugyanezt tettem, amikor másnap kocsival utaztam. Este Fábryt hallgattam és tornáztam, tornáztam és tornáztam. Gyalogoltam az erdőben, filmet néztünk és bevásároltam  a Lidl-ben. Közben az el nem végzett munkahelyi feladatok kínosan ott voltak a fejemben, de hiába, a szívem mással volt tele és engem bizony napok óta a szívem irányít.

Boldogságokat éltem meg és ez sikeresen elnyomta a kötelességtudatomat. De ma már tényleg hozzá kellett kezdenem a feladatokhoz és láss csodát, a tovább már nem halogatható dolgaim felével, igen, a felével, vagy örömömben hadd túlozzak, a nagyobbik felével kész is lettem. 

És még van két napom a határidőig. Ha leadom a munkákat, következnek az elmaradt házimunkák és azokkal akár kész leszek, akár nem, szombat reggel irány a Balaton, mert délutánra már mozijegyünk van Siófokon. 

De addig tényleg nem érek rá  semmire.

Nem. Érek. Rá. Semmire.

A veresegyházi tórendszer öt kilométer hosszú sétaútjának jókora részét korábban már bejártam. Szívesen megtettem volna ma is, de szerintem és a térdem szerint is túl hideg volt hozzá, még a legkisebbhez, az Ivacsi-tóhoz is. A képen ennek a tónak egy kis része látható.
Ami késik, nem múlik, majd legközelebb.

A tegnapi posztban leírtam, hogy a férjemmel való vitánkra a mai nap fog pontot tenni, mert a probléma ma fog rendeződni, mégpedig azon a módon, amit ő választott, és amiről az utolsó pillanatig elég vehemensen azt állítottam, hogy úgy biztos nem lesz jó. 

Nos, be kell látnom, hogy mégis jó. Én ugyan biztos nem így intéztem volna, de ha a végeredményt nézzük, azt kell mondjam, hogy minden jó, ha jó a vége. 

Mea culpa.

Ma, tegnap és tegnapelőtt is másfél kilométernyi gyaloglást sikerült teljesítenem az erdei futópályán és a vége felé éreztem csak, hogy elég volt. Nem akartam túlfeszíteni a húrt, vagyis túlterhelni a térdemet és a combinamat (vagy hogy is hívják), sem képletesen, sem a szó szoros értelmében. Nem tudom, mikor érem el újra a régi formámat, de legyen elég az elég jó, és ez a teljesítmény elég jó, sőt, nagyon is jó, ahhoz képest, hogy két hete még olyan háromszáz méter után abba kellett hagynom a gyaloglást.

Rengeteget javult a térdem.

Rendszeresen járok gyógytornára és mindig elképeszt, hogy mennyire ügyes a gyógytornász. Magamon is sokszor elképedek, de nem azért, mert annyira ügyes lennék, éppen ellenkezőleg. Azon szoktam csodálkozni, hogy milyen sok gyakorlatot nem tudok izomerőből megcsinálni. Én, aki tizenkét éve rendszeresen, majdnem minden este egy órát tornázom itthon és nem fáradok el, most a gyógytornán fele annyi idő alatt nagyon elfáradok és olyan helyeken is érzem az izmokat (vagy mit), ahol eddig nem, pedig tizenkét év nem kevés idő.

Remek dolog a gyógytorna és ha még tanulnék valamit, az biztos, hogy gyógytornász lennék.

Más. 

A férjemmel az utóbbi napokban kétszer is vitatkoztunk, pedig igazán nem szoktunk, törekszünk a békére. Most két egymásból fakadó problémán különböztünk össze. Ez még nem lenne baj, mert természetesen máskor is vannak véleménykülönbségeink és ha néha nehezen is, de meg szoktuk találni a megoldást. Most viszont azt mondtam, hogy nem akarom a megoldást én kitalálni, találja ki ő. 

Az első vitánk eddig a pontig a szokásos vitakultúránkba még belefért, mert azt, hogy szerintem ő az oka annak, hogy a probléma egyáltalán "megkeletkezett", már nem mondtam el neki, ezzel ugyanis már megfeszítettem volna a húrt. 

Nos, elindult hát az ügyintézésben, hogy megoldást találjon.

A másik vitánk abból adódott, hogy szerintem nem jót talált és ezt már nem tartottam magamban. 

Szó szót követett, először viszonylag óvatosan, nagyobb bántás nélkül feszegettük egymás tűrőképességét, aztán egy ponton, amikor már elég messzire mentünk, megálltunk. Meg tudtunk állni. Elhallgattunk. El tudtunk hallgatni.

Ő jobbra el, én balra. 

Kis idő múlva elnézést kértem a hangnemért, de anélkül, hogy beláttam volna, hogy nem volt igazam (és ezt azóta sem látom be, továbbra is az a véleményem, hogy rosszul intézte a dolgot), és ő is elnézést kért, szerintem szintén csak a békesség kedvéért. Ő intézte tovább a dolgot, azon az úton járva, amelyiken elindult, én pedig legalább azt beláttam, hogy jelenleg nincs más út, mert bár rossz utat választott, ezen kell most menni, egyelőre nem tehetünk mást.

Látszólag megbékéltem tehát, de hordoztam a tüskét.

Hogy mennyire szúrt ez a tüske, az csak ma lett nyilvánvaló, amikor a problémából egy újabb nőtte ki magát, és ezen úgy felcsattantam, hogy magam is meglepődtem. Indulatból beszéltem, indulatból érveltem, és szerintem most is igazam volt, de lehet, hogy most tényleg túlfeszítettem a húrt. 

Nem tudom, hogyan lesz. Holnap kiderül, feszül-e még a húr. Holnap ugyanis a probléma meg lesz oldva úgy, ahogy a férjem intézte.

Őszintén mondom, félek. Továbbra is az a képzetem ugyanis, hogy úgy biztosan nem lesz jó.

Ne legyen igazam.

(Most az egyszer nem bánnám, ha nem lenne igazam és elrendeződne a dolog, ami egyébként mindkettőnk jól felfogott érdeke. Ha így lenne, ígérem, leteszem az íjat és békejobbot nyújtok. Most ugyanis még nincs béke, csak fegyverszünet, az is csak azért, mert a másik fél nincs itthon.) 

Úton-útfélen hallom, olvasom, hogy az öngondoskodás mennyire fontos, még a csapból is ez folyik. Ismerd fel a szükségleteidet, tanulj meg határokat húzni a saját jólléted érdekében, helyezd magad az első helyre, hallgass a belső hangodra, vedd észre, mit üzen a lelked és még sorolhatnám, mi mindent kellene megtennünk, hogy jobban legyünk. Már jódolgunkban, ugye.

Egyetértek, ezek szerintem is nagyon fontos dolgok és hiszem, hogy a saját jóllétem tényleg valahol ott kezdődik, hogy gondoskodom magamról. Én gondoskodom és nem másoktól várom.

Ha valaki, hát én aztán tényleg nyitott vagyok mindenre, ami lélek, legyen az pszichológia vagy a léleknek akár egy kicsit spirituálisabb megközelítése. Gyakorlatilag mindenevő vagyok, bennem igazán jól elférnek egymásnak ellentmondó vélekedések is. Hiszem, hogy a delphoi jósda falára írt "Ismert meg önmagad!" intelemnél kevés fontosabb üzenet van számunkra. 

De miért is írok most erről? Egészen gyakorlatias okból.

Írtam már sokszor, hogy minden este legalább egy órát tornázom és közben valamilyen beszélgetést vagy előadást hallgatok. Általában olyat választok, ami a lélek témáját vizsgálja és ha ezt érdekesen és szórakoztatóan teszi, állítom, hogy olyankor még a torna is jobban megy. 

A francia nyelv tanulása nekem szórakozásnak indult, de mára már szép kis teljesítménykényszerré nőtte ki magát. A tanulásról nem tudok lemondani, súlyos kudarcnak tartanám, és nem tudom elengedni a magasabb szintre lépés célját sem. Csakhogy nem haladok. Hol elfogy a lelkesedésem, alábbhagy a tanuláshoz való kedvem, vagy megakadok a nyelvtani útvesztőben, vagy a csuda se tudja, miért. Egy időben már ahhoz folyamodtam, hogy inkább szóljon valami francia szöveg a tornám alatt, ha értem, értem, ha nem, úgy is jó, csak menjen a fülembe a nyelv szép dallama, hátha még ragad is rám valami.

Nem vált be.

Talán újra megpróbálhatnám, gondoltam tegnap este, de képzeld, amint elhelyezkedtem a tornaszőnyegemen, eszembe jutott az öngondoskodás, mint legfontosabb feladatom, és megkérdeztem magamtól, hogy tényleg ezt akarom? Vagy valami mást? Mit is szeretnék igazából hallgatni? Valamit a lélekről? Valamit franciául? Zenét? Vagy mit?

És jött a belső hang: Fábry Sándort. Badár Sándort. Dumaszínházat. Rádiókabarét. 

És lőn. 

Gondoskodtam a szükségletemről és szereztem egy vidám órát magamnak.

Hogy miért is nem tudott a maihoz hasonló enyhe idő lenni szilveszterkor? 

Biztos azért, hogy megtapasztaljam, ki lehet bírni a késő estéket kint a hidegben.

Három napot töltöttünk Siófokon, mindegyik estére jutott egy koncert a városközpontban. Az Edda tribute zenekarral és a "bakancsos" Edda dalokkal kezdődött az óév búcsúztatása, aztán másnap egy nagyon jó Omega Testamentum koncert következett lézerrel és füstköddel, és végül szilveszter éjjel Charlie és a Charlie Band álltak színpadra. Az éjféli visszaszámlálás előtt pár perccel Charlie a koncert ráadás dalaként a közönséggel együtt elénekelte a Különös szilvesztert, így a didergős hidegben félig megfagyva gyakorlatilag áténekeltük magunkat az új évbe.

Mindhárom koncerten szétfagyott a lábam. Az elsőn még tapasztalatlan voltam, ott még mindenem szétfagyott, aztán megtanultam a leckét: ha nem elég egy dzseki, vegyél fel kettőt, pulóverből meg hármat és természetesen nadrágból és sapkából is kettő kell. Na meg egy hálózsák, amibe betekerheted magad. Ahogy elnéztem magam körül az embereket, én pontosan háromszor annyi holmit vettem magamra, mint ők. Már magában ez a tény az őrülteknek kijáró, kíváncsisággal keveredő tiszteletet váltotta ki a körülöttem állókból, és tegyük hozzá, a hálózsák sem javított az összképen, azzal együtt ugyanis már zavarba ejtően valami rossz hajléktalannak tűnhettem.

De így legalább már nem fáztam, csak a lábam, az viszont nagyon.

Azért előszilveszterezni az Omega Testamentummal, majd szilveszterkor együtt énekelni Charlie-val, megfagyás ide vagy oda, nagy élmény volt, pláne úgy, hogy mi az év utolsó napját nem is szoktuk ünnepelni. Hát most megünnepeltük, mégpedig Siófokon énekelve, mosolyogva és tapsolva, de úgy, mintha a 2024-es évünk okot adott volna ekkora vigasságra. 

Tulajdonképpen nem volt kiemelkedően jó évünk, de igazán rossz sem. Történtek velünk nagyon jó dolgok, viszont hála az égnek, a nagyon rossz dolgok elkerültek bennünket. Olyan év volt, amelyben nagy döntéseket kellett meghoznunk, azok várható hosszútávú hatásait előre próbáltuk mérlegelni ugyan, hosszan gondolkodtunk, és még így sem biztos, hogy jól döntöttünk, de hát az élet már csak ilyen. Próbálunk a lehető legkörültekintőbben minden lehetséges előnyt és hátrányt figyelembe venni, aztán vagy 'bejön", vagy nem. 

 A siófoki lakás jó döntés volt, és az volt az én munkám is, és az is, hogy a férjem kevesebb munkát fog vállalni. Jó, hogy igent mondtunk két családi utazásra-kirándulásra, ezt persze mérlegre sem kellett tenni, és jó, hogy minden koncert- és színházlehetőséget ki tudtunk használni.

A csípőm-térdem rendetlenkedése miatt novemberre az addig kitartó és rendszeres testmozgásom nagyon szobatornává látszott egyszerűsödni, de ebben azért történt már egy kis előrelépés, hiszen újra gyalogolok, már húsz perceket bírok, de még mindig nem az igazi. Kivették az epehólyagomat és új problémaként jelentkezett a csontritkulás, amit még mindig nem tudok elfogadni, sőt, elhinni se nagyon. A múltkor megkérdeztem a doktornőt, hogy tévedhettek-e a vizsgálatnál vagy lehetett-e pontatlan a gépi mérés, és persze azt válaszolta, hogy nem. És mi van, ha de?

Van egy tizenöt kérdésből álló évértékelő listám. Ennek alapján szilveszterkor elkezdtem végig mászni az éven, de csak semmitmondó, egyszavas válaszokat adtam, mert nyilván nem volt megfelelő az időzítésem és éppen kedvem sem volt hozzá. Kedvem azóta sincs, úgyhogy ilyen értelemben a 2024. lezáratlan, vagy decensebben: nem kellő mélységben feldolgozott maradt.

És akkor nézzük, mit tervezek változtatni az új évben. Az egészségemen szeretnék javítani. Többet akarok nevetni, örülni, elégedettnek lenni, mert minden okom megvan rá. Tovább akarok dolgozni. Gyakrabban és rendszeresebben kapcsolódni az unokáimhoz. Ápolni a kapcsolataimat. Izmot építeni magamra. Végre rendesen elérni a jó középszintet franciából. Több zenét hallgatni. Rendbe tenni a kamrát és a kertet. 

Csupa általánosság. Csupa olyan, amit évek óta szeretnék. Csupa olyan, amiben nincs szinte semmi új.

Hozzon az új év megújulást, de a csupa régiből nem fog. Hát akkor? 

Hát akkor jóvanazúgy. Soha rosszabb ne legyen.