Ma az erdőben ez az asztal volt az első, amin megakadt a szemem. Általában amit először meglátok, azt lefotózom és tudom, hogy mindig van vagy lesz róla valami gondolni - vagy mondanivalóm, vagyis nem véletlen, hogy éppen az a valami ragadja meg a figyelmem. Szerintem üzenet értéke van és azt szoktam játszani, hogy próbálom kitalálni, mi lehet ez a nekem szóló üzenet. Ez az én játékom és ezzel jól elszórakoztatom magam, amíg kint vagyok az erdőben és rovom a köreimet.

Szabadon asszociálok. 

Most elég direkt lett az asszociációm. Délelőtt ágytakarókat nézegettem az IKEA és a Jysk honlapján, majd elég gyorsan eljutottam az ágytól az asztalig és hamarosan jött a gondolat, hogy ki kellene cserélni az (egyébként új) nagy étkezőasztalunkat, azt bevinni a szobába, és a konyhába vennénk helyette egy kisebbet. Igen ám, de a szobában, azon a helyen, ahová a nagy asztalt szánnám, éppen egy méretes gardróbszekrény tartózkodik, amit tulajdonképpen le lehetne cserélni egy kisebbre. És ha már egyszer hozzáfogunk, a székeket is átpakolnánk, meg a könyvespolcot is másik helyre költöztetnénk,  gondoltam így kellemes többes számban.

Mindezt a siófoki lakásban.

Gondolatfutamomat megosztottam a férjemmel, aki szerint ez úgy, ahogy van, nem jó ötlet (persze nem így  mondta, csak én most szalonképesebbé tettem), viszont a bogarat sikerült beletennem a fülébe, mert azóta ő is az IKEA oldalait böngészi. Szívügye Siófok. Miután minden bútort az IKEA-ból rendeltünk és mindegyiket ő szerelte össze teljesen egyedül, nem felejtette el, milyen jó volt a sikerben és az elismerésben megfürödni, szóval úgy látom, van remény legalább az étkezőasztal cseréjére.

Úgy vélem, ezért esett ma az első pillantásom az erdőben éppen az asztalra.

Ma nálunk járt a két kicsi unokánk. Jácintot kaptam tőlük ajándékba és a nagyobbik elmondta, hogy direkt rózsaszínt választottak, mert az a kedvenc színem.

Finom öleléseket adtam és kaptam. Gyönyörködtem a szépségükben, az okosságukban és a tiszta, szép gyermeki lelkükben. 

Sokat szoktam gondolkodni az élet értelmén. Mivégre élünk, miért a sok küzdelem, a bánat, a nehézség és a  kudarc? Miért sok a rossz, miért kevés a jó? Meg tudjuk-e becsülni a jót, a vidám és boldog pillanatot, vagy csak utólag, amikor már elmúlt, vesszük észre, hogy ez bizony az volt. Okos emberek gondolatait meg szoktam hallgatni erről, de biztosat senki nem tud mondani, így aztán magamra hagyatkozom.

Az én életem egyik értelme, hogy a gyerekeimben és az unokáimban folytatódhat.

Ennyi, és ez egyáltalán nem kevés. Ez a Minden. És ahogy öregszem, egyre inkább.

Jól emlékszem a gyermekkorom januárjaira.  Hidegek voltak, fagyosak és havasak. Óh, azok a régi januárok, amikor például a fogvacogtató hidegben szó szerint keresztül kellett gyalogolni a városon, egyik széléről a másik szélére, hogy felköszöntsük Mari nénit, aki ilyenkor mindig fánkot sütött. Ha esett, ha fújt, ha szemünkbe fújta a havat a szél és majd' megfagytunk, akkor is menni kellett és bár akkor a hátam közepére sem kívántam Mari nénit a fánkjaival együtt, most mégis olyan jó visszaemlékezni rá is. Mari néni, míg élt, elmaradhatatlan része volt a család januárjának.

Ez az idő is elmúlt.

Három születésnaposunk van ebben a hónapban, közülük kettő más-más városban él, így vagy meg tudjuk ünnepelni személyesen vagy jobb híján marad a köszöntés telefonon azzal, hogy majd hamarosan úgyis találkozunk, és akkor  "megtortázzuk' az ünnepeltet, de persze aztán ez is el szokott maradni. A legkisebb unokánk szülinapjára idén el tudtunk utazni, őt és a nagytestvérét szét is puszilgattuk. A másik szülinaposunk a nagyobbik gyermekem, hozzá most nem jutottunk el, de reggel én voltam az első, aki felhívtam. A testvérem közel lakik hozzánk, őt 'jelenlétben" megünnepeltük, diókrémes tortát készítettem neki. 

Hová tűntek a régi januárok, amikor a családi ünneplések kőbe voltak vésve és el nem maradhatott, hogy egy névestén összegyűljön a család? Születésnapot nem nagyon ünnepeltünk, az egy torta és gyertyák nélküli  köszöntés  volt nálunk, úgy emlékszem. A január a disznóvágás ideje is volt a ropogó hóban és fagyban, arra is összegyűlt a nagyobb család meg csak úgy, minden ok nélkül is el-eljöttek hozzánk a rokonok vagy mi mentünk hozzájuk - akkor úgy mondtuk, hogy tanyázni. Kora estéken hosszan üldögéltünk a meleg konyhában, sosem a szobában. A felnőttek beszélgettek, múltat idéztek és a jelen problémáit is kibeszélték magukból, mi gyerekek meg csendben hallgattuk őket és tanultuk az életet. Így, ilyen lassan, nyugodtan és ráérősen múlattuk az időt télen.

És hová tűnt az idei január, mert ez most úgy elsuhant, hogy szinte észre sem vettem.

Mielőtt így a hónap utolsó napján nyomozási céllal utána erednék az eltűnt januárunknak és átnézném a blogomat, ahol nyomot hagyva minden lényegeset dokumentálok, megpróbálom fejből felidézni azt, amire emlékszem belőle.

Lássuk csak. Január elsején Siófokon ébredtem egy évbúcsúztató Horváth Charlie-féle különös szilveszter után. Igaz, a hóember nem táncolt, de akár egy filmen, most felvillan sok furcsa kép, például az, hogy a koncertre dupla dzsekiben mentem és a biztonság kedvéért még egy hálózsákot is magamra tekertem, és hogy nagyon fázott a lábam.

Január első hetében vendégváráshoz terítettünk, eljött ugyanis a családunk másik fele, akik karácsonykor nem tudtak velünk lenni és a két drága kicsi unokáinkkal tölthettünk pár órát. Aztán mi is elutaztunk hozzájuk szülinapot ünnepelni. 

A második héttől dolgozni kezdtem, közben gyógytornára jártam és szépen gyógyulgatott a térdem. Újra elmentünk Siófokra, megcsodáltam a megunhatatlan Balatont, ami télen, hidegben és ködben is gyönyörű és ott moziban is voltunk, a Véletlenül írtam egy könyvet című nagyszerű filmet néztük meg. 

Újra elutaztunk a kicsi unokáinkhoz és körbejártuk a Pamut-tavat, ahol a három kilométer hosszú utat végig tudtam gyalogolni és nagyon élveztem, hogy már gyakorlatilag meggyógyult és jól terhelhető lett a térdem. 

Színházban is voltunk Szolnokon, ahol a nagyon várt, de csalódást okozó Lánybúcsú című Republic-zenés darabot néztük meg.

A hónap utolsó hetének minden napján ki tudtam menni az erdei futópályára és a teljesítményemmel nagyon elégedett vagyok. 

Események szintjén szerintem ennyi volt a január, de minden napra jutott szívet melengető rácsodálkozás a természet gyönyörűségeire is, ha pedig havat vagy hó-szerű valamit láttam némi köddel, az már eleve garantálta, hogy jó napom legyen.

És most pár perc szünet, átlapozom a virtuális naplómat, hogy vajon kihagytam-e valamit.

(...)

Hát igen. Elfeledkeztem a Szerelmem Erdély című Wass Albert emlékestről és jártam a Tisza-tónál is, Abádszalókon. Az év első hónapja tehát tartalmasan telt, sok munkával, kulturális és természetcsodáló programmal, és - ez a legfontosabb - hála a gyógytornának is, meggyógyult a térdem!

Zárjuk hát a januárt, ezt az eltűnt, de felidézett szép hónapot elégedetten mosolyogva egy Kányádi Sándor verssel:

 Kányádi Sándor: Tél derekán

 Összenőtt a föld az éggel,

csupa fehér, csupa szürke.

Ég és föld közt oszlopokként

feszül a kémények füstje.

 Farkasordító hideg van.

Csattog a fagy, mint a fejsze.

Kibújni a jó melegből

kinek volna kedve, mersze?

 Szégyen volna mégis-mégis

egész nap bent rostokolni:

mire való a csizma

meg az a sok meleg holmi?

 Lám a varjú milyen bátor,

se csizmája, se bundája,

mégis kiült károgni a

fehér lombú diófára.

Ahogy öregszem, úgy leszek egyre megfontoltabb és ezzel együtt olykor bölcsebb is. Jobban hallgatok a megérzéseimre. Korábban is biztos voltak megérzéseim, de nem hallottam meg őket annyiszor, ahányszor kellett volna, most viszont nyitottabbak az érzékeim és figyelembe is veszem a sugallatokat a kisebb-nagyobb döntésekben. Egyszerűen bátrabban merek hallgatni magamra.

Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a szálat, hogy a megérzéseim rajtam kívülről is jöhetnek, igen, nekem az  Anyukám segít és ebben biztos vagyok. 

Ma például lemondtam a holnapi fogászati időpontomat. Előtte sikerült beszélnem azzal a reumatológussal, akire (remélem) hallgatni tudok majd, három hét múlva mehetek hozzá. A munkahelyemen szóltam, hogy holnap nem jövök, mert fogorvoshoz megyek, a másik munkát is elnapoltam, aztán jött egy érzés, hogy mégsem kellene most mennem, várjam meg, mit mond a reumatológus. És abban a pillanatban, gyakorlatilag mérlegelés nélkül fel is hívtam az asszisztenst és lemondtam az időpontot.

Rögtön megkönnyebbültem és szerintem ez annak a jele, hogy a döntésem helyes volt. Hallgattam a megérzésemre. 

(Ma két és fél kilométer lett az enyém az erdőben és még egy húsz perces torna is.)

És persze Anyukám, mindig csak Anyukám...

Január 29-én még nagyon is ideje lenne a télnek. Ez a kis mocsári gólyahír is csak arra jó, hogy felébressze a kerttel kapcsolatos lelkifurdalásomat, mert amit ősszel nem (sem) végeztünk el, azt kora tavasszal feltétlenül el kell, tovább egyszerűen nem halogatható. A pár négyzetméternyi kertünkben már teljesen összeérnek a növényeink és csak egy kis ösvényen lehet a végéig elmenni, de az ösvényre is annyira behajolnak az ágak, hogy én bizony ősz óta nem jártam arra. Pedig a hóvirágok és a gólyahírek hátul vannak a pici kertünk végében, ami körülbelül tíz lépés lenne a terasztól.

Látni akartam őket és a férjem lefotózta.

Túl azon, hogy messze nincs még itt az ideje a virágzásuknak, még arra is emlékeztetnek, hogy hamarosan metszőollót és fűrészt kell ragadni, mert az nem lehet, hogy ne lehessen lejárni a kert végébe. A munkát szívesen rábíznám egy kertészre, hívtam is egyet pár éve, hogy tegyen ajánlatot. Akkor még fele ekkora volt a dzsungel, mint most, de olyan összeget mondott a szerintem két óra alatt elvégezhető munkára, hogy nem hittem a fülemnek és vissza is kérdeztem. Mennyi??? 

A férjemmel el is döntöttük, hogy szó sem lehet róla, majd mi megcsináljuk. Persze az egészből nem lett semmi és most már tényleg a fejünkre nőttek a növényeink és ezt nyugodtan értsétek szó szerint. A pár éve mondott munkadíj százezer forint volt, most vegyük még hozzá az árak emelkedését, az inflációt meg még a nemtudommit is, úgyhogy ez a csodálatos munka ránk vár, hacsak nem teszünk le arról a szándékunkról, hogy időnként élvezzük a mi kis zöld birodalmunkat. 

Nem teszünk le. 

Az van, hogy ameddig tél van, nem lehet a munkához hozzáfogni. Nem ezért akarom, hogy maradjon a tél, de ha őszinte akarok lenni, ezért is. 

Ez a kis sárga gólyahír meg olyan, mintha fricskát mutatna: készüljetek lustaságok, hamarosan találkozunk!

A mai napon a legszívbőljövőbb, legszerelmetesebb és legszélesebb mosolyomat nem a kertünkben fotózott, kinyílt hóvirágok kapták, hanem az a hír, hogy néhány tavaszias nap után hamarosan vissza fog térni a fagyos, hideg tél, amit annyira, de annyira szeretek.

Napok óta Kowalskyt hallgatok, például ezt: 

Fotó: https://deszkavizio.hu/nok-nokrol-nemcsak-noknek-kritika-a-lanybucsu-cimu-eloadasrol/ 

A szolnoki Szigligeti Színházban tegnap este a Tallós Rita vezette Liliom Produkció vendégelőadásában a Lánybúcsú című zenés színdarabot néztük meg.

Már napok óta hangolódtunk, nagyon készültünk az élményre. Beszéltünk arról, hogy Tallós Rita neve garancia a remek szórakozásra, nem beszélve a Republic együttes dalairól. Mi nagy Republic rajongók voltunk Bódi László Cipő haláláig. Már nem, mert az ő halálával nekünk megszűnt a zenekar, bár négyszer  elmentünk még az új formáció  koncertjére, de a két utolsót ott is hagytuk. Bódi László nélkül nekünk nincs Republic, az életműve viszont olyan érték, amit meg kell őrízni, például úgy, hogy értő kezek kiválogatnak tizenöt slágert és hangos sikert ígérő színdarabot írnak köré.

Igen, lehetett volna a Lánybúcsú mindent elsöprő hangos siker, olvastam is, hogy eddig mindenhol az volt, de tegnap Szolnokon nem. Itt elmaradt az ováció és az álló vastaps. Vajon miért?

A történet szórakoztató, a zenék a helyükön voltak (természetesen csak annyira, amennyire bele lehetett különösebb izzadság nélkül a történetbe illeszteni őket, de ez szinte minden musicalnél vagy zenés darabnál így van) és az első sorból tökéletesen láttam és hallottam mindent. Hatalmas várakozással ültünk be a nézőtérre, megelőlegezett bizalommal vastapsra készültünk, rajtunk tehát nem múlt. 

Akkor?

Az a véleményem, hogy a színészek nem sziporkáztak. Kicsit olyan, hogy is mondjam, másodvonalbeli volt a játékuk, de nem általánosítok, mert hárman közülük, Sztárek Andrea, Fekete Linda és Kokas Piroska a hátukon vitték az előadást, de megmenteni ők sem tudták. A Republic-dalok rengeteget emeltek az élményen, gyakorlatilag azok jelentették az élményt magát, de sem az énektudást, sem a koreográfiát nem éreztem a helyén, pedig mindkettő egy zenés darab kötelező eleme lenne, de kezdjük ott, hogy koreográfia például gyakorlatilag nem is volt. 

Szerintem tegnap este Szolnokon a színészek és a nézők között egyszerűen nem működött a kémia és ez nem a közönségen múlt.  A végén pontoztunk, mindig szoktunk ugyanis, és a férjem tízből nyolcat adott, én hetet, de most, hogy aludtam rá egyet, nagyon sajnálom, de inkább öt és felet mondanék.

Szívesen megnézném a darabot újra egy másik szereposztásban. Remélem, Siófokon lesz rá lehetőségünk. Továbbra is az ugyanis a véleményem, hogy a darab nem rossz. Nem a darab rossz. 

Mint a szomjazónak egy pohár víz, olyan volt ma nekem az erdő. Két és fél kilométer jó tempójú gyaloglás és húsz perc torna lett az enyém a csendben, a tiszta levegőn, a langyos napsütésben. Az erdőben. 

Csak így tovább!

Gödöllői-dombság, Pamut-tó.

A három kilométeres gyaloglás a tó partján és a part menti erdőben kiváló alkalom volt a félig gyógyult térdem tesztelésére. A teszt eredménye egy 1-től 10-ig terjedő skálán, ahol az 1 pont a nagyon gyenge teljesítményt jelenti, a 10 pedig a tökéletest, az én drága jobb térdem erős 8 pontra vizsgázott. Hajlik és nyúlik a lábam, gördül a talpam, nem fordul kifelé a lábfejem, viszonylag jó tempót tudtam tartani és főleg: nem fájt terhelésre sem. Nem mondom, hogy nem esett jól leülni háromnegyed úton egy kicsit, bár akkor meg erősítő, ún. saját testsúlyos gyakorlatokkal próbálkozgattam. Próbálkozgattam, mert az izmaim állapotát (már ahol van egyáltalán értékelhető izom)  "nem megfelelő"-re értékeltem.

Ülj le fiam, egyes.

Na jó, legyen egy gyenge kettes, de csakis motivációs céllal. Hogy ne menjen el a kedvem saját magamtól.

A térdemmel viszont nagyon meg vagyok elégedve. Egész úton hazafelé hálával telt szívvel simogattam, masszírozgattam nem csak a jobbat, hanem a balt is, hiszen a bal vitte négy hónapon keresztül a terheket, amíg a jobbat kímélni kényszerültem. 

Nos. A mai nap tanulsága, hogy holnaptól újra rendszeresen mehetek az erdei futópályára, az esti mobilizáló-nyújtó-erősítő gyógytornámat pedig naponta kiegészítem saját testsúlyos feladatokkal. A munkahelyemen van szobabicikli, azon pedig  naponta 2-3 kilométert fogok tekerni. 

A rokonságunkban van egy orvos, nem reumatológus ugyan, de egy nagyon tájékozott, okos emberről van szó, őt (is) megkérdeztem a csontritkulással kapcsolatban. Azt mondta, hogy ez az én koromban, merthogy fiatal vagyok még ilyen gyenge csontsűrűségi eredményhez, valószínűleg genetikai eredetű és szedhetem nyugodtan a gyógyszert, de tudjam, hogy se nem árt, se nem használ. Ami használ, az a mozgás. 

Eddig négy orvos véleményét gyűjtöttem be és tulajdonképpen egyiknek sem hiszek teljesen. Mindegyik mondott valamit, amit el tudok fogadni, de egy az egyben nem tudom egyikük mellett sem letenni a voksomat. Már tudom, ki lesz az ötödik orvos, és azt is tudom, hogy ó lesz az, akire fogok hallgatni. Csak találjam meg az elérési utat hozzá. Ez lesz a jövő hét feladata és közben készülök a pénteki bölcsességfog eltávolításra. 

Jaj. Előre is jaj.

A térdem állapota viszont megsüvegelendő. Meg is süvegelem. Nagyon elégedett vagyok vele és őszintén remélem, hogy az éjszakai pihentetés után holnap reggel is így fogok érezni. Egyáltalán tudjak majd pihenni, ugyanis két nappal ezelőtt hajnalban arra ébredtem, mintha a jobb térdemben alienek táncolnának és nem is tudtam visszaaludni, mert reggelig tartott a buli. A kolléganőmnek szinten ilyen élménye volt, meg is beszéltük, hogy de jó, most már a melegfrontra is érzékenyek lettünk.

Na mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy harcra fel, a mai teszt után a térdemet gyógyultnak tekintem és holnaptól irány újra a futópálya.